Tóth Tihamér: A szentmise szertartásai (1).

Szentírás: Ap. Csel. 2,41-47.)

Krisztusban Kedves Testvéreim!

Krisztus Urunk az utolsó vacsorán nemcsak eledelül nyújtotta apostolainak saját testét és vérét, hanem még egy fönséges parancsot is adott nekik. Miután megáldoztatta őket, mintegy az egész szertartás befejezése gyanánt, így szólott hozzájuk: «Ezt cselekedjetek az én emlékezetemre». (Lk. 22,29.)

Mintha ezt mondta volna: Ti, apostolaim, most részes sültetek abban a nagy ajándékban, amit a kafarnaumi zsinagógában megígértem. De ott nemcsak nektek mondottam, hanem az egész néptömegnek, amely hallgatott, és bennük s általuk minden embernek: «Ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok az ő vérét, nem leszen élet tibennetek». (Jn. 6,54.) Most tehát gondoskodni akarok arról, hogy az örök életnek ezt az eszközét követőim csakugyan mindig meg is találhassák. Ezért felruházlak titeket azzal a hatalommal, hogy ti, és utódaitok, ugyanazt megtehessétek, amit én most tettem, és így beteljesedjék, hogy csakugyan «veletek vagyok mindennap a világ végezetéig». (Mt 28,20.) Most adott hatalmat az Úr Jézus az Oltáriszentség titkának megismétlésére, vagyis a szentmise bemutatására.

Mindnyájan tudjuk, hogyan születik meg köztünk az Oltáriszentség. A szentmisében, az átváltozás pillanatában. Ez a pillanat a központja, szikrázó drágaköve az egész keresztény hitéletnek.

De a legszebb gyémánt is sokkal szebbé válik, ha méltó foglalatba helyezzük, így járt el az Egyház is ezzel a végtelen értékű gyémántjával. Maga az átváltozás csupán néhány pillanat műve. De hogy ez a pár pillanat minél fényesebben kiemelkedjék, az Egyház az idők folyamán drága foglalatba helyezte, gyönyörű keretbe foglalta azt a rövidke pillanatot, körülbelül egy negyedórás imával és szertartással előzi meg és körülbelül ugyanannyival követi.

Ez a félórás szertartás, amit «a szentmise szertartásának» nevezünk, hosszú évszázadok imádságos lelkületének terméke. A lényege, a központja: a kenyér és bor átváltoztatása Krisztus Urunk testévé és vérévé, majd annak kiosztása a hívek között; ez megvolt ősidőktől fogva, mióta csak kereszténység van a földön. De a lényeget körülvevő szertartások és imák csak fokozatosan alakultak és fejlődtek, mígnem eljutottak a mai végleges formájukhoz, ami – mint tudjátok – már évszázadok óta változatlan és ugyanaz szerte a föld kerekségén. Az eucharisztikus kongresszuson ezer meg ezer külföldi papvendégünk lesz a világ minden sarkáról. Sokkal talán egy szót sem tudunk váltani furcsa, idegen nyelve miatt. De menjetek el akármelyiknek miséjére: egy szót nem hallotok, egy mozdulatot nem találtok benne, ami nem egyeznék teljesen azzal, amit idehaza láttok a szentmise bemutatásánál.

Az imáknak és cselekményeknek az a láncolata, amellyel Egyházunk bekeretezte a szentmise középpontját, az átváltozást, maga is remekmű, a lélek mélyéből fakadó hódolatnak esztétikus mozdulatokkal kísért szerves egysége. Illik minden keresztényhez, hogy ismerje ezeket a szertartásokat. Hiszen csak így kapcsolódhat be ő is a szentmise bemutatásába, így hallgatja gyümölcsözően a misét. Ezért hiszem, hogy mindnyájunkra hasznos lesz, ha a most következő három beszédben végigmegyünk ezeken a szertartásokon és keresni fogjuk azokat a vallásos érzelmeket és gondolatokat, amikkel az egyes ceremóniákat kísérnünk kell.

I. Az oltár-fölszerelés szimbolizmusa.

Mielőtt azonban elkezdenők a mise szertartásainak vizsgálatát, vessünk egy pillantást magára az oltárra is, arra a helyre, ahol a szentmise cselekménye végbemegy. Hiszen mielőtt még elkezdődnék a mise, már az is, amit az oltáron látunk, az áldozat szellemét hirdeti, és az áldozatos életre buzdít.

A) Mindenekelőtt is szemünkbe tűnik az oltár közepén a feszület. Nem szabad misézni oly oltáron, amelyen nem volna feszület.

De hiszen ez egészen természetes is! Mi a szentmise? Megújítása a Kálvária áldozatának, annak a megrendítő pillanatnak, amelyben a hegyen fölemelték Krisztus keresztfáját. Ezért néz le Krisztus az oltár keresztjéről minden misézőre és a misén résztvevő minden hívére, mintha csak mondaná: íme, így áldoztam fel magamat érted – és te? Tudod-e te magadat nekem áldozni?

B) Az oltár másik kelléke, amely nélkül megint nem szabad misézni: az oltárba helyezett szent ereklye. Legalább két szent testéből kell az ereklyéket venni, és pedig legalább az egyiket vértanúnak testéből. Persze, hogy vértanúéból! Mert ezek csakugyan megértették a szentmise tanítását: így szerettelek titeket, vérem kiontásáig, – tudtok-e ti is engem ily hűséggel szeretni? Nos, a vértanuk tudtak! És minket is erre tanítanak.

C) Mit látunk még az oltáron? Gyertyákat. Esetleg sok-sok villany is ég azon, de legalább kettőnek nem szabad villanynak lennie, hanem igazi, viaszból készült gyertyának. Miért? Miért nem szabad misézni égő gyertya nélkül? Mire való a gyertyafény akkor is, amikor verőfényes napsugárban úszik a templom?

A gyertya kedves szimbolizáló ereje miatt. Csak nézzétek, mint ég a hosszú, fehér gyertya, mint szívja, fogyasztja a megolvadt viaszt a lobogó gyertyabél! A megolvadt viasz: a gyertya vére. És a láng ezt a gyertyatestet, ezt a gyertyavért emészti szüntelen, – míg egyszer elfogy a gyertya: megemésztette saját lángja. Vagy úgyis mondhatnék: a gyertya feláldozta magát Isten dicsőségére. Tehát akkor ugyan hol éghetne a gyertya méltóbb helyen, mint az oltáron? Ott, ahol az Istenfiának emésztő szeretete áldozza fel magát napról-napra értünk? Mint óriási fehér gyertya, úgy függ előttünk Krisztus szeplőtelenül fehér teste a keresztfán. Szívében tüzes láng lobog: a szeretet lángja, az önmagát értünk adó áldozat lángja. Amint a gyertya lángja fölemészti a viaszt, úgy emészti föl a Krisztus szívében lakó szeretet is az ő vérét, épségét, életét.

D) És mit látunk még az oltáron? Virágokat. Oly szépen nyílnak egy napig, két napig az oltáron,... aztán lehajtják fáradt fejecskéjüket, elhervadnak, meghalnak... Mintha mondanák nekünk: íme, mi fölemésztettük magunkat az Úr szolgálatában, megteszed-e te is ezt az érted önmagát fölemésztő Krisztusért? Pedig ez kell: minden jól hallgatott szentmisében meg kell halnia benned mindennek, ami léha, könnyelmű, hívságos és bűnös.

Krisztus áldozatának megújításából, mint kimeríthetetlen gyémántbányából, ki kell magunk számára fejteni az áldozatos élet megszerelését, az áldozat fontosságának megértését, áldásos eredményeit, saját áldozatkészségünket, és erőt az áldozatos élethez.

Szeretet szeretetet kíván, áldozat áldozatot. Erre gondolt Szent Pál, mikor írta a kolosszei hívekhez: «örömest szenvedek értetek s kiegészítem testemben azt, ami híja van Krisztus szenvedéseinek». (Kol. 1,24.) Ezért követeli meg az Egyház, hogy áldozat-teljes legyen papjainak élete, akik ezt a szent krisztusi áldozatot naponként megújítják. Követeli tőlük a családi életről lemondó lélek áldozatát. Követeli naponta a hosszú papi imának, a zsolozsmának áldozatát. Követeli oly világi örömök áldozatát is, amik nem is bűnösök magukban véve, de amiknek feláldozása illik azokhoz, akik Krisztust áldozzák fel a szentmisében.

Íme, mielőtt még elkezdődnék a szentmise, már magasnak az oltárnak szemlélése is mennyi vallásos gondolatot ébreszt bennünk! Hát hogyha most sorba vesszük magának a misének szertartásait!

II. A szentmise az őskereszténységben.

Hogy a mai misét alaposabban megérthessük, előbb meg kell emlékeznem a misebemutatás legrégibb módjáról is és a szentmise szertartásairól az őskereszténységben.

A) A Szentírás tanúsága szerint nemcsak a szentmise bemutatása, hanem már annak bizonyos előírt szertartása is mindjárt a kereszténység legelső idejében közkincse volt a híveknek

Mi lehet ennek a magyarázata?

Talán nem járunk messze a valóságtól, ha azt gondoljuk, hogy az apostolok magától az Úrtól kaphatták erre nézve a szükséges előírásokat. Az Apostolok Cselekedetében u. i. azt olvassuk, hogy az Úr föltámadása után negyven napon át megjelent tanítványainak és beszélt nekik az Isten országáról. (Ap. Csel. 1,3) Ugyan miről beszélt volna, ha nem a legfontosabbról: hogy hogyan kell Isten országát felépíteniük?

Csak így magyarázható meg, hogy röviddel az Úr mennybemenetele után a hívek között már egészen közkinccsé váltan találjuk meg a miseáldozat bemutatását. «Állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában, a kenyértörésnek közösségében és az imádságokban.» (Ap. Csel. 2,42.) «Naponként egy szívvel-lélekkel időztek a templomban, házanként végezték a kenyérszegést.» (Ap. Csel. 2,46.)

És ez elterjedt szokás volt nemcsak Jeruzsálemben, hanem egészen magától értetődőnek tartották a többi egyházközségben is. Tudjuk pl., hogy mikor Pál és Lukács Troasba értek, a hét első napján, tehát vasárnap, a hívek egybegyűltek a kenyérszegésre. (Ap. Csel. 20,7.)

Az utolsó vacsora szent cselekményének megismétlése már nemcsak állandó volt a legelső keresztények vallási életében, hanem tulajdonképpen ez volt az egyetlen istentiszteletük, ennek végzésére gyűltek össze kezdetben magánházakban, majd az üldözések idején a temetőkben, a föld alá ásott katakombákban, később az első keresztény templomokban.

B) Persze mindnyájunkat nagyon érdekel, hogy hogyan is ment akkor, a legelső keresztény időkben annak a szent cselekménynek lefolyása, amit ma «misének» nevezünk?

Erre nézve pontos adatunk van a II. sz.-ból, Szent Jusztin vértanú írásában. A «mise» név akkor még nem volt meg, sem az «áldozás» neve; sok szertartás, ami ma található a misében, szintén nem.

De megvolt a lényege, a központja: a kenyérnek és bornak átváltoztatása Krisztus Urunk testévé és vérévé és annak szétosztása a jelenlevő hívek között.

A keresztények mindjárt Krisztus mennybemenetele után kezdtek összejönni «az ő emlékezetére».

A mise tehát kezdettől fogva az Úr halálának emlékezete volt. Éppen ezért az Egyház igyekezett teljesen utánozni azt, ami az utolsó vacsorán történt. A hívek előbb a húsvéti vacsora mintájára maguk is közös szeretetlakomát tartottak, aztán követte ezt a kenyér és a bor átváltoztatása.

Egész természetes azonban, hogy hamarosan bizonyos imákkal kezdték kísérni a szent cselek42 ményt: előtte előkészületet tartottak, utána pedig hálaadást mondtak. A mai misének legrégibb magva: a közepe, a kánon. Ez előtt pedig volt az úgynevezett előmise, ami szentírási szövegek felolvasásából és magyarázatából állott.

Hogy hogyan mehetett végbe ez a legrégibb szentmise, arra nézve igen értékes adatokat találunk az előbb említett Szent Jusztin vértanú könyvében. Nem lehet megilletődés nélkül olvasni ennek a legrégibb szentmisének leírását. Hallgassátok csak, mint írja le a II. századbeli vértanú ezt az ősi misét. «Vasárnap a városból s mezőkről mindnyájan összejönnek s az apostolok kommentárjait s a próféták iratait olvassák ... Utána a püspök buzdít az olvasottak követésére (ez a mai prédikáció!). Ezután fölállunk s közös imákat végzünk. Ezek után kenyeret hoznak és vízzel vegyített bort s a püspök teljes erejéből imádságot mond (ez a mai praefatio) hálaadással (ez a mai canon), melyre a nép feleli: Ámen. A hálaadás után mindegyik jelenlevő közt szétosztják az így megszentelt kenyeret és bort, a távollevőknek pedig a diakonok viszik el.» (Justin: Apológia, 67. fej.)

Íme, ez volt a legelső módja a szentmisének. Nagy fejlődési utat kellett megtenni, míg aztán a századok folyamán a mai gyönyörűen fölépített remekmű lett belőle. Pusztán az esztétikus szemével nézve is műalkotás a mi szentmisénk épülete; hát még ha a hívő lélek tekintetével vesszük szemügyre annak egyes részeit és művészi felépítését!

III. A katechumenok miséje a «Glóriá»-ig.

A mi mai misénk szertartása két, egymástól különböző istentiszteletből olvadt össze. Ez a két rész még ma is külön névvel bír: az első «a hittanulók miséje», vagy «hitjelöltek miséje», görög szóval «a katechumenok miséje», a másik pedig «a hívek miséje».

A) «A katechumenok miséje.» Már maga szó is Őskeresztény hangulatot áraszt körülöttünk. A misének ezen a részén jelen lehettek nemcsak a megkereszteltek, hanem a hitre még csak készülők, tehát a pogányok is. Ez a rész az evangéliumot követő prédikációig tartott. Utána a diakónus felszólította a még meg nem keresztelteket, hogy távozzanak, és csak ezután kezdődött a tulajdonképpeni szentmise: «a hívek miséje». A választó vonal és a két rész egykori önállósága még ma is egész jól kivehető.

Az első rész, a katechumének miséje, nem más, mint a résztvevők vallási oktatása, vallási ismereteik elmélyítése a Szentírás és szentbeszéd segítségével. Ennek a résznek ma is fő alkotó eleme a két szentírási olvasmány, amit ma szent leckének és evangéliumnak hívunk, továbbá az evangélium felolvasását követő prédikáció, ami ma ugyan már ritkábban történik ezen a helyen, de az ősegyházban kizárólag itt hangzott el: az evangélium után.

Eddig tartott a keresztségre készülők istentisztelete. Ebből azonban sokan a mai hívek közül – sajnos – nem tudnak mást, mint azt, hogy «eddig szabad elkésni a miséről anélkül, hogy súlyos bűn lenne ». Valóban eddig. Mert eddig ez még nem tartozik a mise lényegéhez, csak az előkészülethez. De aki tudja, hogy milyen mély értelmű szertartások vannak már ebben az előkészítő részben is, az semmiképpen sem fog elkésni a mise kezdetéről, csak hogy részesévé válhassék már ezeknek is.

B) Érdekes és tanulságos ennek az előkészületnek története és fejlődése. a) Titokzatos megilletődöttség reszket végig a lelken, mikor a teremtmény odalép Teremtője elé, hogy lerója hódolatát. Még a pogányszív is érezte, hogy Isten előtt csak alázattal lehet meghajolni.

És minél fenségesebb a cselekvés, amelyet az embernek végbe kell vinnie, annál mélyebbnek kell lennie megalázkodásunknak, de egyben annál tisztábbnak is annak, aki azt véghezviszi. Hiszen már az Ószövetségben is olvassuk: «A papok, kik az Úr közelébe járulhatnak, szentelődjenek meg». (2Móz. 19,22.) «Ki mehet fel az Úr hegyére? Ki állhat meg az ő szent helyén?» kérdi félve a Zsoltáros. «Az, akinek keze ártatlan, kinek szíve tiszta.» (Zsolt. 23,3. 4.)

Érezték ezt az első keresztények is, de ez nem jelentett számukra semmi nehézséget. Hiszen a kereszténység első századaiban minden keresztény csupa lobogó tűz, vértanúhalált váró lélek volt. Ezeket szabad volt odaengedni az oltárhoz minden különösebb előkészület nélkül is. Ezért a legrégibb miséket minden további bevezetés helyett azonnal a szentlecke és az evangélium felolvasásával kezdték.

Ma erre már csak egy példánk van: a nagypénteki ú. n. «csonka-mise». Ez szintén így kezdődik, tehát ez az egész mai misekönyvben a legrégibb istentiszteleti szövegünk.

b) Lassan azonban kezdett kihűlni az első lángoló szeretet, és egyre inkább mutatkozott annak szüksége, hogy a szentmiseáldozat bemutatásához hosszabban előkészüljenek. Ennek az előkészületnek egészen érdekes módját mutatják az ú. n. «statio»-k. Akinek van misekönyve, bizonyára észrevette már egyik- másik miseszöveg elején a különös fel43 iratot, amely «statio»- ról szól. És pedig éppen a legrégibb miséknek van ilyen feliratuk, így pl. a karácsonyi éjféli mise felirata: «Statio ad S. Mariam Maiorem». A pásztorok miséjének, vagyis a karácsonyi második misének felirata: «Statio ad S. Anastasiam». A harmadik miséé megint «ad S. Mariam Maiorem».

Mi volt ez a statio?

Mise előtt a keresztények bizonyos napokon összegyülekeztek valamelyik templomban. De nem abban, ahol a misét bemutatni akarták, hanem egy másikban, és innen éneklés és litánia-mondás között körmenetben elindultak abba a templomba, ahol mondani fogják a misét. Ez volt a «stációs»-templom. Körülbelül akkor értek a templomhoz, amikor a litánia utolsó sorainál tartottak. Az utolsó könyörgés így szólt: «Kyrie eleison», «Uram, irgalmazz». Ennek hangjai között vonultak be a templomba, ahol aztán könyörgéssel, szentleckével és evangéliummal megkezdték a misét. Ennek is van a mai liturgiában emléke. Nagyszombat és pünkösd vigíliájának miséjében, amelyek ma is így kezdődnek: könyörgéssel, szentleckével meg evangéliummal.

C) Egyébként azonban minden más napon a miséző első imája ma az oltár lépcsőjénél elmondott «lépcsőima». Mi volt ennek a fejlődési módja?

a) Már az V. században találkozunk azzal a szokással, hogy mialatt a miséző püspök bevonult a templomba, a hívek egy zsoltárrészt énekeltek, az aznapi mise gondolatához választott szöveget. Ebből fejlődött ki a mai misekezdet, amit «Introitus»-nak: «Bemenetel»-nek nevezünk, mert kezdetben csakugyan a miséző bemenetele alatt énekelték. Ez tulajdonképpen az előszó a miséhez, annak alaphangja, vagy művészi nyelven: a napi mise ouverture-je. A miséző azonban már az oltárhoz ért, és az Introitus éneklése még mindig tartott. Megállóit tehát az oltár lépcsőjénél és míg az ének tartott, mélyen meghajolva állott és imádkozott. Kezdetben azt, amit akart. Később azonban már szabállyá vált – és ma is így van –, hogy a 42. zsoltárt kell elmondania.

Ezt a zsoltárt Dávid király akkor írta, amikor ellenségei elől menekült és szíve rejtekhelyéből Jeruzsálem felé vágyódott. Szeretett volna visszatérni oda, részt venni Isten templomában az istentiszteleten, ahol ifjúságában oly sok örömet talált. «Miért vetsz el engem? – sóhajt föl Istenhez. Miért kell szomorúan járnom-kelnem? Míg sanyargat engem ellenségem? Küldd el világosságodat és igazságodat, hadd vezessenek és vigyenek el engem szent hegyedre és hajlékaidba. És bemegyek Isten oltárához, az Istenhez, ki ifjúi örömmel tölt el engem». (Zsolt. 42,2-4.) Mennyire a mi érzelmeink is ezek, mikor az Úr oltárához lépünk! Hiszen mi is a kísértő csábítás és testi-lelki ellenségek tömkelegéből érkeztünk az oltár elé, és itt kérőnk bizakodva erőt és kitartást.

b) Az Egyház azonban nem éri be a 42. zsoltár elimádkoztatásával. Érzi, hogy a szentmise fönséges cselekményéhez csak tiszta lélekkel szabad közelíteni. Ezért mondatja el a 42. zsoltár után a «Confiteor» kezdetű nyilvános bűnbevallást. «Confiteor Deo omnipotenti»... «Gyónom a mindenható Istennek»... Valóságos ítélkezési jelenet két részben.

Az elsőben ott áll a pap – és vele a hívek, akik a misén résztvesznek – az Úr ítélőszéke előtt, körülötte az ég dicsőült szentjei. Mintha valamennyien reánk néznének és vádolnának, amiért elveszítettük a keresztségben nyert isteni kegyelmünket. Nem tudjuk elviselni szemrehányó tekintetüket, mély alázatossággal meghajtunk, és beismerjük: «Gyónom a mindenható Istennek, a mindenkoron szeplőtelen Szűz Máriának, Szent Mihály arkangyalnak, Ker. Szent Jánosnak, Szent Péter és Pál apostoloknak és minden szenteknek, mert fölötte vetkeztem gondolattal, szóval és cselekedettel: én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem».

szinte, töredelmes, lélektisztító vallomás. Ezzel azonban el is értünk a fájdalmas mélypontra: következik a második rész, a bizakodás, a tisztulás. A szentek már nem néznek reánk olyan szemrehányóan. Sőt már nem is reánk néznek, hanem tekintetüket valamennyien a középre fordítják, az Úrra, és imádkozva kérik, legyen irgalmas annak, aki ily töredelmesen vallja meg vétkeit. Így már aztán bátran léphet föl a pap az oltárhoz, hogy elkezdje a szentmisét.

c) De még most sem fog bele annak szövegébe. Mielőtt belekezdene az «Introitus» szavaiba, van még egy teendője: Mikor a lépcsőimától fölér az oltár közepére, megcsókolja az oltárt. Az oltár magát Krisztust jelképezi, ez a tiszteletteljes reggeli csók tehát magának az Úrnak szól. Mikor az illetőt pappá szentelték, a felszentelés megkezdése előtt, a szentelő püspök nevén szólította, ő pedig örömtől csengő hangon felelte: «Adsum», «itt vagyok». Ismerte ugyan saját gyöngeségét, de bízott az Isten segítő kegyelmében, és ezért merte oly bátran, oly örömmel válás szólni a hívásra: magára, mennyire az Istenre kell támaszkodnia. Ezért szól első köszöntése minden reggel az Úr Jézusnak, mikor megcsókolja a Krisztust jelképező oltárt. Mintha megint mondaná: Itt vagyok, Uram. Jelentkezem szolgálatra. Mit vársz ma tőlem? Mit tegyek ma érted? Mint jutok ma szorosabb egyesülésbe szent Szíveddel? Mint teljesíthetném ma a te szent akaratodat?

D) Ezután a misekönyvhöz lép és a misét megnyitó «Introitus» elimádkozása után az oltár közepére megy és görög nyelven kétszavas rövid könyörgésekkel fordul az Atyához, Fiúhoz és Szentlélekhez. Háromszor mondja a minisztránssal felváltva: «Kyrie eleison», háromszor: «Christe eleison», majd ismét háromszor: «Kyrie eleison».

a) Ez az egyetlen görög szöveg az egész latin misében; mutatja, milyen régi szöveg, hiszen a keleti egyház liturgiájából már mindjárt kezdetben ment át a latinéba. Nem is hiányozhat egyetlen miséből sem. Némelyik misében nincs Glória, némelyikben nincs Credo: de olyan mise nincs, amelyikből elmaradna a kilenc Kyrie. Háromszor: Kyrie eleison – az Atyához, háromszor Christe eleison – a Fiúhoz, és ismét háromszor: Kyrie eleison – a Szentlélekhez. «Uram, irgalmazz, Krisztus, kegyelmezz».

Miért oly sokszor? Miért oly sürgetően? Azért, mert igen nagy szorongatásban élünk, és ugyancsak rászorulunk az Isten segítségére. Tehetetlenek vagyunk, elesettek, szenvedők, vergődők: Uram, irgalmazz nekünk!

Milyen érdekes az is, hogy valamennyi isteni személyt háromszor hívjuk föl. Miért háromszor? Hogy jelezzük, hogy tulajdonképp bármelyiket hívjuk is, ép így gondolunk a másik kettőre is, mert hiszen Atya, Fiú és Szentlélek egymástól elválaszthatatlan egy Isten.

b) De ezek a rövid könyörgések a történelem ismerője előtt még másról is beszélnek. Beszélnek keresztény őseink vértanúi bátor hitvallásáról is.

Mily megható emlékek rejtőznek e rövidke sorok mögött! Felidéződik előttünk a régi pogányrómai császárság szédületes birodalma a Saharától Skót-országig, az Atlanti Óceántól a Kaspi Tengerig. Ennek a beláthatatlan birodalomnak mindenható császárját nevezték Kyrios-nak. A római birodalomban mindenki természetesnek találta, hogy ennek a Kyrios-nak, ennek az Úr-nak isteni megtiszteltetést adjanak: tömjént, áldozatot, imádást.

Döbbenetes eltévelyedése az emberi szellemnek! Nem az a szörnyűség, hogy egy őrült, mint Caligula, istennek tartotta magát, hanem az, hogy az egész birodalom imádta is ezt az istent. A császár imádása egyértelmű volt a polgári kötelességek teljesítésével. Aki tehát elkerülte az ő oltárait, az istentagadónak és lázadónak számított. Képzelhetőbe fájdalmasabb süllyedése az emberi méltóságnak, mint hogy isten gyanánt kellett imádnia azt, akit mindenki mint véres zsarnokot gyűlölt? És imádta mindenki, – de a keresztények nem! Ők is megadták a császárnak az állampolgári engedelmességet, de nem az isteni kultuszt.

Hanem mibe került nekik ez a bátor kiállás? Tízezrével vesztették el miatta életüket, és tízezrével kerültek száműzetésbe a világbirodalom messzi tartományainak bányáiba rabszolga munkára. Mindegy! Kyrios csak egy volt számukra: az Isten! Először a császárt-imádó istentiszteleteken hangzott el a «Kyrie eleison», de a keresztények átvitték azt a saját istentiszteletükbe, mint valami dacos hitvallást: Nekünk csak egy a Kyriosunk, – Krisztus! Valahányszor ezt kimondták, a fejükkel játszottak: mégis megtették.

Testvéreim! Vajon kiérezzük-e mi, az 8 késői utódaik, valahányszor a misében elmondjuk ezt a rövidke könyörgést, kiérezzük-e a mögötte vibráló bátorságot, hitvallást, halálmegvetést?

Tudjuk-e mi is mondani e szavakat azzal a megrendítő hittel, ahogyan mondotta Krisztus Urunknak a beteg gyermekéért könyörgő kananei asszony (Mt 15,22.) és a jerichói vak (Mt 20,50.) és ahogyan mondották a szerencsétlen bélpoklosok (Lk. 17,31.)? Gyötör minket is a betegség, de – Uram, irgalmazz nekünk! Vakok vagyunk mi is, de – Krisztus, kegyelmezz nekünk! Rágja a mi lelkünket is a bűn bélpoklossága, de – Uram, irgalmazz nekünk! Körülöttünk hamis bálványok előtt hajlong a megtévedt emberiség, de mi nem ismerünk más Urat a mennyben, más Istent az égben, csak Téged, örök Isten. Te vagy az egyetlen Úr, az egyetlen Kyrios. Kyrie eleison...

* * *

Testvéreim! A mai beszédben még csak eddig jutottunk. Még csak a hittanulók miséjének elején vagyunk, de már most is érezzük, mily lelki élményekkel leszünk gazdagabbak és milyen lelki változáson megyünk keresztül, ha ilyen gondolatokkal veszünk részt a szentmisén. Mi is úgy fogunk járni, mint a legenda szerint a heisterbachi kolostor szerzetese járt. Ezer évig aludt; mikor aztán felébredt és kiment az utcára, csodálkozva vette észre, hogy az emberek, akik az utcán járnak, csupa ismeretlenek és egészen más nyelvet beszélnek.

Ah, igen: mikor mi egy így hallgatott szentmiséről kimegyünk, bár csak fél óráig voltunk a templomban, fájdalommal vesszük észre, hogy az utcán járóknak mennyire más a nyelvük, más a gondolkozásuk, más az erkölcsük, mennyire elfeledkeztek saját bűnükről, mennyire nem kérik Isten irgalmát, mennyire nem szolgálják Isten dicsőségét. És érezzük, hogy nekünk feladatunk a «Confiteor» bűnbánatát, a «Kyrie eleison» irgalomkérését, de meg majd a «Gloria» istendicsőítését és a «Credo» hitvallását újra szétvinni ebbe a bűnben élő, de bűneit letagadó világba.

Testvérek! Istennel töltekezünk a misében, Istent kapjuk a misében: vigyük tehát magunkkal és osszuk szét öt ennek az Istenről megfeledkezett világnak. Meri nem lesz a világnak addig nyugalma, míg föl nem hangzik mindnyájunk ajkáról az alázatos könyörgés: Kyrie eleison, Christe eleison! Uram, irgalmazz nekünk, Krisztus, kegyelmezz nekünk! Ámen.