Tóth Tihamér: Isten országának terjesztése:

a missziók. (Szentírás: Mt 28,16-24.)

Krisztusban Kedves Testvéreim!

Az emberiség évezredes történelme óriási világbirodalmakat látott már keletkezni, de látta azokat elpusztulni is. Voltak országok, amelyekben a nap soha le nem ment – és elpusztultak azok is. Elpusztult Nagy Sándor birodalma, el a római császárok hatalma, el Napóleon uralma – valamennyi kardon épült és erőszakon, valamennyinek karddal és erőszakkal kellett elpusztulnia. Az ember által alkotott országok évszázadokig virágoznak, élnek, működnek, de aztán öregedni kezdenek, elgyengülnek, és végre is összeomlanak.

Az általános szabály alól van azonban egy kivétel, egyetlenegy: az Isten országa. Van egy intézmény, egy szervezet, amely közel kétezer éve működik a földön és nemcsak meg nem öregedett, el nem gyöngült, hanem ma is lüktető, ifjú erő feszül tagjaiban és évről-évre egyre nagyobb területeket és új népeket hódít meg – a maga számára? – nem: isteni Alapítója számára, az Isten országa számára. Alapítója nem volt generális, nem voltak ágyúi és had- seregei, mindössze 12 halászembere volt és mégis kiadta nekik a hallatlan parancsot: «Elmenvén, tanítsatok minden népet, megkeresztelvén őket az Atya, Fiú és Szentlélek nevében... És íme én veletek vagyok mindennap a világ végezetéig». (Mt 28,19-20.)

Szédületes perspektíva! Hihetetlen parancs! És ami még hihetetlenebb: ezek a szavak a legteljesebb mértékben valóra váltak, az a 12 halász egy óriási világbirodalomnak lett oszlopává és ez a birodalom e szavak e hangzása óta soha többé nem bírt nyugodt maradni, érezte, hogy neki meg kell nyernie a világ minden népét, mindenkihez el kell vinnie az Isten országát. Igen, a világ népeinek megtérítése, a népek misszionálása szintén hozzátartozik a Miatyánk kérésének teljesítéséhez: «Jöjjön el a Te országod...» Ennek a kérésnek teljesülésén tehát azzal is dolgozunk, ha szívünkön viseljük a missziók ügyét és teszünk értük annyit, amennyit tehetünk. Sajnos, ez a téma idehaza, a magyar hívek előtt még a legbuzgóbbak előtt is eléggé ismeretlen. Szenteljük tehát mai beszédünket ennek a két kérdésnek megvizsgálására: I. Miért kell törődnünk a missziókkal? és II. hogyan kell törődnünk a missziókkal?

I. Miért kell törődnünk a missziókkal?

Törődnünk kell, mert ez az Úr Jézusnak szívügye, a kereszténységnek meg becsületbeli ügye.

A) A népek megtérítése az Úr Jézusnak szívügye. Tulajdonképp ez a kereszténység létcélja, ezért jött Krisztus Urunk a földre.

a) Ezt hirdeti Krisztus egész élete. Már az öreg Simeon szavai is, amikkel a kis Jézust fogadta a Jeruzsálemi templomban, úgy hangzanak, mint a legelső missziós ének: «Most bocsátód el, Uram, szolgádat, a te igéd szerint békességben; mert látták szemeim a te megváltásodat, melyet készítettél minden népek színe előtt, világosságul a pogányok megvilágítására». (Lk. 2,29-32.) És valóban, alig érkezett meg Krisztus Urunk a földre, már megkezdi missziós munkáját: bölcsőjéhez vonja a pogányokat képviselő három napkeleti bölcset. Amikor Ker. Szent János megpillantja az Urat, úgy üdvözli Őt, mint az Isten Bárányát, aki elveszi a világ bűneit; tehát az egész világét, a pogányokét is. És mily megindultan mondja később magáról az Úr: «Egyéb juhaim is vannak, melyek nem ez akolból valók; azokat is ide kell terelnem, és hallgatni fogják az én szómat, és egy akol lészen és egy pásztor». (Jn. 10,16.) És nem írja-e Krisztusról Szent János: «Ő engesztelés a mi bűneinkért, éspedig nemcsak a mienkért, hanem az egész világéiért is». (1Ján. 2,2.) És nem azt mondja-e Szent Pál Krisztusról, hogy Ő «mindenkiért adta oda magát váltságul». (1Tim. 2,6.)

b) Az Úr Jézus szavai között, amiket életének utolsó perceiben, a keresztfán mondott, van egy, amelyikhez különösen hasznos gondolatokat főzhetünk épp a missziókkal kapcsolatban. «Sitio», kiáltott fel az Úr, «szomjazom». (Jn. 19,28.) Égető testi szomjúság, szörnyű sebláz is gyötörhette, hiszen annyi kiontott vér és annyi lüktető seb gyöngítette és kínozta! De bizonyára még kínzóbb volt lelki szomjúsága, amint lelki szemei előtt elvonult a pogány bálványimádásba merült népek százmilliónyi serege.

«Szomjazom! Lelkekre szomjazom!» Ezt érzi ki Egyháza, de ezt érzi ki minden Krisztust szerető lélek is az Úr szavaiból, és ez az egyik legerősebb biztatója a missziós munkában. «Én pedig, ha felemeltetem a földről, mindeneket magamhoz vonzok» (Jn. 12,32.) – mondotta egy ízben az Úr. Nos, mostan felemeltetett, magasba, a keresztfájára és szívének egyetlen vágyát segít teljesíteni az, aki segít feléje vonzani az embereket, aki segít terjeszteni Isten országát a földön. c) Ezekután aztán már megértjük az Úr határozott missziós parancsát. Ezek az Ő legutolsó szavai, amiket földi tartózkodásának végső pillanataiban intézett apostolaihoz, amiket tehát jogosan tekinthetünk az Úr végrendeletének. Ezek a szavak a leghatározottabb és legvilágosabb missziós parancsot tartalmazzák: «Minden hatalom nekem adatott mennyben és a földön. Elmenvén tehát, tanítsatok minden népet, megkeresztelvén őket az Atya és a Fiú és Szentlélek nevében». (Mt 28,18-19.) Vagy mint Márk írja: «Elmenvén az egész világra, hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek». (Mk 16,15.) Ez a parancs a katolikus világmissziók «Magna-charta»-ja. Hiszen lehetne-e ennél világosabban rendelkezni? «Elmenvén, tanítsatok!» Tehát ne várjátok, míg az emberek hozzátok jönnek, hanem ti menjetek el hozzájuk és vigyétek közéjük tanításom és szentségeim kincseit. Menjetek ki az utcára és hívjatok meg mindenkit a mennyei lakodalomra.

A hitterjesztés műve valóban az Úr Jézus kedves szívevágya, s aki örömet akar szerezni Krisztusnak, maga is szívén viseli a missziók ügyét.

B) De kell törődnünk a missziókkal azért is, mert ez – hogy úgy mondjam – a kereszténységnek becsületbeli ügye is.

a) Egyházunk nem volna Krisztus igaz egyháza, ha nem erezné magában azt a szent nyugtalanságot, azt a hatalmas feszítő erőt, ami az igazság birtoklásának ismertető jele. Az Egyház lemondana a «katolikus», az «egyetemes» jelzőről, ha csendben, tétlenül beérné eddigi híveivel és nem sarkalná valami szent nyugtalanság az egész emberiség meghódítására. Igen: Krisztus Egyházának nyugtalannak kell lennie mindaddig, amíg a 2000 millió ember közt egyetlenegy is lesz, aki nem tartozik «az egy akolba és az egy pásztorhoz».

De valaki erre azt mondhatná:
– Kérem, szétnézek magam körül; itt majd mindenki katolikus, vagy legalábbis keresztény. Hát miért oly fontos a missziók segítése?

Igen; majdnem mindenki keresztény – nálunk; de, fájdalom, nincs ez így a világon. Igaz: nincs még egy vallás a földön, amelynek ennyi követője volna, mint a katolikus vallásnak; közel 400 millió a katolikusok száma a világon. Ennek örülhetünk. De örömünkbe azonnal szomorúság vegyül, mihelyt eszünkbe jut, hogy az egész emberiség száma több mint 2000 millió és hogy ebből csak közel 400 millió a katolikus, vagyis 100 ember közül 81 a nem katolikus, sőt minden 100 közül 64 nem is keresztény. 100 közül még 81 nem katolikus! Kinek a lelke nem rendülne meg ennek az egyetlen egy adatnak hallatára? És ha te örülsz annak, hogy az Isten kifürkészhetetlen jóságából katolikus lehetsz, hogy neked van Krisztusod és Szűz Máriád, hogy te gyónhatsz és áldozhatsz, Vajon nem hajt-e a kötelesség szent tüze, hogy minél több ember-testvéredet hozzásegítsed az Üdvözítő Úr Jézus szent kincseihez, elsegítsed Krisztus szent világosságához?

b) «Fényt adni – életet menteni»; ez van felírva egy világítótoronyra a tenger partján. «Krisztus fényét adni – lelkeket menteni»; ez van beírva az Egyház szívébe, ezt érzi az Egyház. Érzi, hogy a reá bízott krisztusi tanok az abszolút vallást alkotják; legtisztább az isteneszméje, legtökéletesebb az erkölcstana. De ezért érzi azt az óriási kötelességet is, hogy neki «a népek vallásának», «az egész emberiség vallásának» kell lennie. A többi vallásoknak határt szab egy népfaj, egy földrajzi terület, egy embertípus, de a kereszténységnek jónak kell lennie, minden faj, minden terület, minden kultúra számára. A kereszténység fölötte áll minden nemzetnek és minden kornak, éppen azért akar magához ölelni minden embert, a teremtő Isten minden gyermekét és el akarja vezetni az idők fölött álló örök Krisztus szerető szívére.

c) A kereszténység nem lehet csak egy népé, csak egy világrészé. Tudjuk, hogy az ószövetségi kiválasztott nép mennyire büszke volt népi és faji tulajdonságaira és elhivatottságára. Az Úr Jézus azonban ezeket a prófétai szavakat mondotta a büszke zsidóknak: «Mondom nektek, hogy sokan jönnek majd napkeletről és napnyugatról és letelepednek Ábrahámmal és Izsákkal és Jákobbal a mennyek országában ». (Mt 8,11.)

A zsidók módfelett megbotránkoztak ezen, fajuk, elhivatottságuk megaláztatását látták a gondolatban – de az Úr nem vont vissza belőlük semmit: előtte tisztán állott az ő messiási küldetése, mely az egész emberiségnek szólott.

De akkor Egyházának küldetése is éppígy az egész emberiséghez szól.

Hiszen nem mondta-e Egyházáról az Úr, hogy annak picinyke kis mustármagjából olyan óriási fának kell kinőnie, amelynek ága alatt menedéket találjon és jól érezze magát a föld minden népe? (Mt 13,31. s köv.)

És nem mondta-e, hogy Egyházának olyan kovásznak kell lennie, amely megerjeszti és átgyúrja az egész emberiséget? (Mt 13,33. s köv.)

Amit tehát Szent Pál érzett, azt érzi folyton az Egyház is: «Ha hirdetem az evangéliumot, ez nekem nem dicsekvés sem, mert szükség kényszerít engem; ugyanis jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot!» (1Kor. 9,16.), mert Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és az igazság ismeretére eljusson». (1Tim. 2,4.)

Íme, mennyi indító ok, amelynek mind arra kellene bírnia minket, hogy többet törődjünk a missziókkal!

II. Hogyan kell törődnünk a missziókkal?

Törődjünk a missziókkal. De hogyan? Ez a második kérdés, amelyre feleletet keresünk a mai beszédben.

A) Ne csodálkozzatok, ha az első válaszom az lesz: Törődjünk anyagi segítséggel is!

a) A hitterjesztés ügye nagy anyagi eszközöket is igényel, legalább annyit, mint egy háború.

Aminthogy ez csakugyan háború is: Isten országának, az Egyháznak, békés keresztes-háborúja Krisztus Király ügyéért.

A hithirdetőket kiképezni és fölszerelni, messzi földre történő utazásukat biztosítani, ott idegenben missziós állomásokat szervezni, templomot, kórházat, iskolát felállítani – mindez tömérdek pénzbe kerül.

És ezt a nagy összeget a világ katolikus hívei adják össze évről-évre; adják hálából Krisztus iránt, hogy ők már hozzátartoznak az ő bárányaihoz; de adják szeretetből is Krisztus iránt, hogy az ő segítségükkel is terjedjen Isten országa a földön és minél több ember vegye magára Krisztus igáját, mely édes, és az ő terhét, mely könnyű. (Mt 11,30.)

b) Jól tudom, mit szoktunk mi, magyarok, erre felelni. «Mit érdekelnek minket ezek a messzi népek? Mintha nem volna itthon is épp elég tennivalónk?... Hiszen idehaza is még olyan sok embert kellene megtéríteni!...» Térítsük meg előbb idehaza a népet és csak azután adjunk pénzt a missziókra.

Gyakran hallott felfogás – de mennyire téves!

Tehát addig csakugyan ne menjünk Krisztus világosságával a pogányok közé, amíg itt Budapesten és a hazában minden férfit és nőt teljesen meg nem nyertünk Krisztus ügyének? Dehát a bolsevisták miért nem várnak a világforradalom lázas terjesztésével addig, amíg először odahaza nem sikerült minden oroszt bensőleg is meggyőződéses bolsevistává tenni? Egyszerűen azért nem, mert tudják, hogy ez sohasem fog bekövetkezni.

De éppígy tudjuk azt is, hogy amíg ember az ember, vagyis szabad-akarata van, addig mindig választhat a jó és rossz között, Krisztus és Béliál között, tehát mindig lesznek – nálunk is, és mindenütt, – akik Krisztus helyett Béliált választják. Ha csakugyan addig akarnánk várni, amíg minden pesti vagy minden magyarországi ember teljesen Krisztushoz tér, akkor világvégéig sem lehetne elkezdeni a missziókat. És ha Szent Pál is várt volna, amíg minden honfitársa előbb otthon megtér Krisztushoz, akkor mi még manap is pogányok lennénk. És ha ezer év előtt a magyar nép hittérítői is így gondolkodtak volna, akkor mihozzánk sem jöttek volna el idegen országból a hithirdetők és a magyar még ma is pogány volna – vagyis a magyar nemzet azóta már nem is volna.

Aki ilyen könnyen intézi el a pogány missziók ügyét, Vajon mit szólna ahhoz, ha együtt mennék vele egy sötét éjjelen, ismeretlen tájakon; nálam van jó erős lámpás, nála meg nincs semmi világító eszköz. Utunk hirtelen széles, rohanó folyóhoz ér, amelyen keskeny palló visz keresztül. Jó lámpám fényénél sikerül átmennem a pallón és a másik partról átkiáltok: «Láttad, hogy kell átjönni» – és akkor nyugodtan zsebre dugva lámpámat, továbbállok. Hogy ez nagy szívtelenség, lelketlenség volna? Bizony az! De Vajon kisebb lelketlenség-e a pogányokat sötétségben hagyni, mikor nálunk van Krisztus lámpája?

Valóban: ki mennyit tud, adjon anyagi segítséget is a misszióknak.

B) Persze vannak sokan, akik maguk is egészen szegé- nyék; annyira szegények, hogy csakugyan nem tudják anyagilag támogatni a missziókat. De még ezek is tudnak nagy támogatást adni a misszióknak, tudnak imádkozni a missziókért!

a) Különös kérés! – mondhatná valaki. Imádkozzunk a missziókért? De hát nem fölösleges-e az, hiszen azok sikere Istentől függ, és ha Isten akarja, a mi imánk nélkül is lesz sikerük.

Persze, hogy lesz! Ha Isten akarja. De Ő nem akarja a mi imánk nélkül! Krisztus Urunk a «Miatyánk »-ban világosan tanítja, hogy igenis imádkozzunk azért, hogy eljöjjön és elterjedjen a földön az Isten országa. A megtérés az isteni kegyelem műve, a kegyelem elnyerésének útja pedig az imádság.

Régi keresztény tétel, hogy Isten, minket nélkülünk teremtett, de nem üdvözít nélkülünk. Ezért mondja az Úr: «Az aratni való ugyan sok, de a munkás kevés. Kérjétek azért az aratás Urát, hogy küldjön munkásokat vetésébe». (Mt 9,37-38.) Íme: kérjétek! És azért nem szűnik meg Szent Pál leveleiben ismét és ismét kérni a híveket, hogy imádkozzanak Isten országának terjesztéséért. b) Legújabban XI. Pius pápa mutatott rá nyomatékosan a missziókért végzendő imák fontosságára, mikor (1926 február 26-i missziós körlevelében) ezt írta: «Ha megannyit dolgoznak is a hithirdetők, hogy a pogányokat a katolikus hitre térítsék, ha mégúgy verítékeznek és életüket is odaadják..., semmit sem érnek el és minden hiába lesz, ha Isten nem érinti meg kegyelmével a hitetlenek szívét, nem teszi őket fogékonnyá és nem vonzza őket magához. Könnyű tehát belátni, hogy amint minden ember kivétel nélkül képes imádkozni, úgy valamennyi képes az ilyen missziós munkát és ezt az állandó erőnyújtást a missziókért elvégezni».

C) Van aztán egy harmadik eszköz is kezünkben, amellyel mindnyájan közreműködhetünk a miszsziók érdekében. És ez: jó példát adni a világnak.

a) Tudom, hogy az az ijesztő adat, amelyet az imént a pogányok nagy számáról mondtam, egyben nehéz kérdést is vet fel előttünk: ha Krisztus minden emberért meghalt és ha Ő oly nyomatékosan sürgeti a pogányok misszionálását, hogy magyarázható, mi annak az oka, hogy még ma is – közel kétezer évvel Krisztus halála után – oly tömérdek pogány él a földön és oly lassan és nehezen halad a hithirdetés munkája?

Ez annyira nehéz kérdés, hogy erre a végső választ megadni nem is tudjuk. Az Isten titka, hogy miért van még ma is annyi pogány a földön. Erre is elmondhatjuk, amit az Isten mondott a prófétánál: «Nem az én gondolataim a ti gondolataitok, és a ti utaitok nem az én utaim». (Iz. 55,8.) És elmondhatjuk, amit Szent Pál mond Istenről: «Mennyire megfoghatatlanok az ő ítéletei és felkutathatatlanok az ő útjai!» (Róm. 11,33.)

De ha ez mind igaz is, és ha az is igaz, hogy a hittérítés gyöngébb eredményeit sokban magyarázza a hittérítő munka sok óriási és emberfeletti akadálya is – mint pl. a klimatikus és földrajzi nehézségek, a pogány népek ösztönszerű idegenkedése stb. –, mondom, ha ez mind igaz is, mégis, ne tagadjuk, hogy rajtunk, keresztényeken is nagy felelősség nyugszik azért, hogy még ma is az emberiség nagyobb része messze van Krisztustól.

b) És most ne higgyétek, hogy arra gondolok, hogy nem támogatjuk eléggé a missziósokat anyagilag. Most egész más kérdést akarok feladni: Vajon mi, akik ezer éve vagyunk keresztények, úgy élünke, úgy viselkedünk-e, hogy az vonzó legyen a pogányok előtt Krisztus félje? Vajon mi, keresztes nyék, jó reklámjai vagyunk-e az Úr Jézusnak azok előtt, akik még nem keresztények? Feladom a kérdést – és szomorú választ kell rá adnom. Hányszor indult meg szépen – legjobb reményekkel egy-egy pogány nép megtérítése, mikor a hithirdetők mellett egyszer csak megjelentek Európa söpredékéből a kizsákmányoló kalandorok, akik nemcsak magukat utaltatták meg, hanem az egész kereszténységet is. Csoda-e, ha az európai keresztények rossz példája, erkölcstelensége, lelketlensége, egymást gyilkoló háborúskodása nyomán felvetődik a pogányok közt a kérdés: hát ezért legyünk mi keresztényekké? Érdemes ezért kereszténnyé lenni.

Nem döbbenetes-e, hogy egy pogány törzsfőnök ezt vethette egyik hithirdetőnek szemébe: «Ha egy európai embernek a szeretet Istenéről beszélsz, mosolyogni fog ostobaságodon, de ha odaadsz neki egy pénzbankót, azonnal fölcsillan a szeme».

És nem döbbenetes-e az az ima, amit pár évvel ezelőtt karácsonyra írt egy tanult ázsiai pogány ember? «Nagy Krisztus! Születésed áldott napján fejet hajtunk előtted mi, akik nem vagyunk keresztények. Szeretünk és imádunk, mert Ázsiával vagy összekötve a vér kötelékével. Mi, egy nagy ország gyönge emberei, fel vagyunk feszítve a szolgaság keresztjére. Valahányszor kiújul kínunk, némán nézünk fel reád, fájdalmas sebektől borítottra. Az idegen uralkodó a mi töviskoronánk és kasztrendszerünk a szöges ágy, amelyen fekszünk. A világ megrettenve áll Európa földéhsége előtt. A mammont karjába ölelve táncol gonosz kurjongatással a hódításvágy. A három gonosz szellem: a harci kedv, hatalomvágy, nyereségvágy telelármázza Európa sivár lakóhelyeit és orgiákat ül. Nincs számodra hely ott Európában, hagyd el őket Krisztus és jöjj hozzánk. Lakj. Ázsiában, Buddha, Kabir és Nanak földjén. Megszabadul gondterhelt szívünk a tehertől, ha látunk. Szeretet tanítója, jöjj a mi szívünkbe. Taníts, hogy érezzük mások szenvedéseit, hogy poklosokat és páriákat, mindent átölelő szeretettel vegyünk körül.»

Ezt írja egy ázsiai pogány ember karácsony napján... És mi, európaiak, régen keresztények, néma csendben lehajtjuk fejünket, mert ahány szó, annyi ostorcsapás, annyi megérdemelt szemrehányás nekünk, európaiaknak. Érezzük, mennyire igaz minden szava, mennyire messzi van még tőlünk az Isten országa. v*

Kedves Testvérek! «Jöjjön el a te országod», – imádkozzuk mindennap a Miatyánkban, boldog, aki nemcsak imádkozza, hanem ilyen értelemben dolgozik is! Boldog, aki talán a maga csekély tehetségével, de egész jóakaratával közreműködik azon, hogy minél hamarább és minél teljesebb mértékben valósuljon meg Izaiás próféta nagyszerű látomása, amellyel évezredekkel ezelőtt lefestette Isten országát a földön: «Népek jönnek majd világosságodhoz, és királyok a neked támadt fényességhez. Hordozd körül szemedet, és lásd: egybegyűlnek ők mindnyájan, tehozzád jönnek; jönnek fiaid a távolból... Szíved csodálkozik és kitágul, mivel majd hozzád tér a tenger özöne, és hozzád megy a nemzetek kincse». (Iz. 60,3-5.)

Nem vihetünk másokat Krisztushoz a nélkül, hogy ezáltal mi is ne jutnánk Hozzá közelebb; tehát alig van hatásosabb útja saját lelki üdvünk biztosításának is, mint mikor mások lelki üdvén dolgozunk.

Amerre csak nézünk a világon, mintha a pokol minden ördöge kiszabadult volna: olyan tajtékzó gyűlölettel folyik ma a harc az Isten országa ellen. A hitetlenség gigászi támadása a hit ellen... Szabad-e ilyen rémes időkben nekünk, istenhívőknek tétlenül maradnunk? Szabadna-e beérnünk azzal, hogy naponként szépen elimádkozzuk: «... jöjjön el a te országod», – de csak imádkozzuk és a kisujjunkat sem mozdítjuk Isten országa érdekében? A hithirdetés művét segíteni legyen örömünk, hálánk és kötelességünk. Aki tudja, anyagilag is. Aki nem tudja így, segítse imával és példás, vonzó keresztény életével. Hogy szerte a világon, Európában és Ázsiában, Afrikában és Ausztráliában, a világ minden sarkán visszhangozzék a Krisztushoz talált emberek lelkéből az ének: «Krisztus Jézus született: örvendezzünk, neki öröm-éneket zengedezzünk ».

Mondjuk el szívből gyakran azt a szép imádságot, amelyet XI. Pius pápa szerkesztett és amellyel bezárjuk a mai beszédünket:

«Szeretetreméltó Úr Jézus, aki drága véreddel megváltottad a világot, tekints kegyesen a szegény emberiségre, amely még mindig olyan nagy számban sínylődik a tévely sötétségben és a halál árnyékában, és engedd, hogy az igazság fénye teljes ragyogásban ömöljék el fölötte. Sokasítsd meg, Uram, az evangélium hírnökeit, kegyelmeddel gyullaszd föl buzgóságunkat, termékenyítsd és áldd meg munkájukat, hogy közreműködésükkel minden hitetlen megismerjen Téged és megtérjen Hozzád, Teremtőjéhez és Megváltójához. Hívd vissza a tévelygőket aklodba, az elszakadottakat a te egyetlen igaz Egyházad keblére. Siettesd, szeretetreméltó Megváltónk, országod boldogságot jelentő eljövetelét a földön, vonj minden embert szeretettől izzó szívedre, hogy mindnyájan részeseivé lehessenek megváltásod páratlan jótéteményeinek a te paradicsomod örök boldogságában. Amen».