Tóth Tihamér: Az Oltáriszentség a hit diadala

Szent Lajos francia király életében olvassuk, hogy amikor egész Párizst lázba ejtette a hír, hogy az egyik templomban csoda történt: a Szentostyában maga az Úr Jézus látható kisgyermek képében, a szent király nyugodtan otthon maradt s környezetének nógatására, hogy siessen ő is megnézni a csodát, így válaszolt: „Nem megyek. Nem mintha nem hinném el, hogy az Oltáriszentségben a kenyér s bor színe alatt a mi Urunk és Megváltó Jézus Krisztusunk van jelen; hanem éppen, mert ezt erősen hiszem, azért nem megyek. És azt gondolom, hogy ha ez a csoda előttem történt volna meg, hát talán becsuktam volna a szememet, hogy ne lássam azt és el ne veszítsem azt a nagy érdemet, hogy érzékeim tanúsága ellenére is, szemem ellenkező bizonysága ellenére is erős hittel hiszem és vallom, hogy az Oltáriszentségben a mi Urunk, Jézus Krisztusunk van jelen.”

Ez a meghatóan szép eset jut eszembe, valahányszor feltűnik előttem azoknak a nem pogányoknak, hanem, sajnos, megkeresztelt katolikusoknak száma, akik nem tudják, milyen aranynál többet érő, minden gyémántot felülmúló, a világ összes kincseit ezerszeresen túlszárnyaló végtelen kincs rejtőzik mindenegyes szegényes templomban is, ahol egy-egy az Oltáriszentséget magába záró oltár található, és amikor látom azt a sok embert, aki hidegen, részvétlenül, minden megértés nélkül megy el templomok s oltárok előtt, mint akinek annyi hite sincs az oltárszekrénybe zárt Üdvözítő iránt, mint az oltár előtt pislakodó erőtlen mécsesnek gyenge világossága.

És amikor feltűnik ez a szomorú kép, önkénytelenül is kitör lelkemből egy kiáltás: Istenem, hát mégis csak végtelen a te irgalmad, hogy ennyi hálátlanság ellenére is itt maradsz közöttünk éjjel-nappal a legméltóságosabb Oltáriszentségben; hogy ennyi fagyott szív, jéggé dermedt lélek és megszámlálhatatlan bántalmazás miatt sem vonod meg tőlünk végtelen szeretetednek zálogát, az Oltáriszentséget, amelyben tenmagadat, saját testedet s véredet adtad át nekünk, szegény embereknek örök tulajdonul, hogy köztünk élj, vigasztalj, táplálj, gyámolíts, segíts, őrizz bennünket mindennap, a világ végezetéig!

I.

Valami kitörülhetetlen vágy, valami ellenállhatatlan erő húzza az emberi lelket az ő Ura, Istene felé. Maga a végtelen Teremtő oltotta az emberi lélekbe azt az égő vágyat, hogy feltartózhatlan vonzódást erezzen az ő Istene után; hogy e világnak összes élvezetei közt se érezze magát kielégítettnek, ha lelke meg nem találja azt, aki őt a semmiből létre hívta, az ő Urát s Teremtőjét. „Magadnak teremtettél, Uram s nyugtalan a mi szívünk, míg Benned meg nem nyugszik.” Innen az a kiolthatatlan sóvárgás, amely minden időben serkentette az embert az Isten keresésére.

Innen az első emberpár nagy boldogsága, míg ártatlan életükkel megérdemelték Isten társaságát; de innen szomorú vágyódásuk is, mikor a bűn által elszakították magukat mennyei Atyjuktól. Szegény lett számukra a világ, mert elvesztették Isten közelségét; üres lett a világ, mert Isten barátsága volt a legnagyobb örömük; hideg lett a világ, mert eltávoztak az Isten forrón szeretett szívétől.

Maguknak a pogányoknak lelke is öntudatlanul tört, vonzódott az előttük ismeretlen Isten felé és mert ezt a sóvárgó vágyódást másképp kielégíteni nem tudták, faragtak maguknak ezerszámra bálványokat, azok előtt hullottak porba és imádták azokat.

Mikor aztán az általános vallási tévelygés már magas fokra hágott, Isten kiválasztott magának egy kis népet, a zsidóságot; az Isten jelenlétét jelző ködoszlop bevonult ennek a népnek a szent sátrába és a zsidó nép szíve örömtől kezdett hangosan dobogni, hogy végre megint az Isten közelében érezheti magát!

Hanem a ködoszlop csak jelképe volt Isten jelenlétének; ennek a népnek egy nagy férfia, Izaiás próféta, egészen más istenközelséget jelez előre, mikor mondja: Kisded adatott nekünk, kisded született nekünk. Emmanuel az ő neve, ami annyit jelent, hogy „velünk az Úr”.

II.

Századok szívének ez a forró várakozása vált valóra azon a hideg karácsonyi éjtszakán, amikor megszületett a Próféta által jelzett Kisded, eljött közénk személyesen, látható alakban az Isten Fia. A végtelen kegyelem és leereszkedés ideje volt az a 33 esztendő, amit az Úr az emberek között töltött; megáradt folyamban ömlött ezen idő alatt az Isten malasztjának forrása az emberek részére. De ez a 33 év hamar elmúlott és a Megváltó újra fölment mennyei Atyjához. Mit ért volna az ő fáradságos, nehéz élete, ha mennybemenetele után ismét magunkra hagy minket és mi, kielégítetlen lelkünkkel újra kezdhetjük az emberiség ezredéves ístentkereső útját és tévelygéseit? Csak nézzük meg azokat a vallásokat, melyek a Megváltót, vagy az ő végtelen szeretetének ajándékát nem ismerik, vagy ismerni nem akarják: lehetnek talán gazdagon feldíszítve templomaik, mégis mily üresek azok! Lehetnek a föld minden pompájával feldíszítve, mégis érezzük, hogy valami hiányzik innen, hogy nincs, ami lelkünket fölmelegítse.

Viszont mily más a mi templomainkban az a kis nyugtalanul lobogó örökmécses lángja, amely megmutatja az utat Isten trónusához! Ez a nyugtalan kis fény olyan világossá, olyan kedvessé, meleggé teszi a mi templomainkat! S ahol hiányzik ez a kis fény, ott az egész templom hidegsége, ridegsége egy megkövült panasz és vágyakozás az Isten jelenléte után.

Mi hiányzik ezekből a templomokból? Hiányzik egy végtelen értékű ajándék; az, amit az Úr Jézus búcsúcsókjával együtt adott át tanítványainak s általuk az emberiségnek.

Tanított minket egész földi életében az Úr, dehát tudta, hogy az nekünk nem elég. Földi életében csak pár száz ember látta és hallotta, pedig én is látni akarom és hallani akarom Őt! Földi életében csak pár évig volt az emberek között, pedig akik ezer évvel előttünk éltek s akik kétezer évvel utánunk fognak élni, azok is mind-mind epednek érte! És ő tudta, hogy nekem még az ő látása sem elég, hogy nekem az ő szavai sem elegek; hogy én élni akarok Vele, hogy élni Érte, élni Általa. És, mert végtelen tudásával előre látta az évezredek embereinek égő vágyakozását, végtelen szerető Szíve nem akart magunkra hagyni bennünket s kínos szenvedése előtt az utolsó órában kimondotta a kenyér és bor fölött a mindnyájunk által jól ismert csodás mély igéket.

III.

Lélekben én is jelen vagyok ott, az utolsó vacsora termében, ezen a világ legelső szentmiséjén és Istent szomjazó lelkem alapjában megrendül a határtalan örömtől, mikor hallom Megváltóm szelíd szavait: Ne féljetek, nem hagylak árván titeket. Én most ugyan látható alakban elmegyek tőletek, de nézzétek, ez az én testem; nézzétek, ez az én vérem. És én veletek maradok mindennap a világ végezetéig. Minden időben és minden helyen. Mikor majd gyilkos római császárok üldöznek titeket és ti földalatti üregekben húzódtok meg előlük, én oda is elmegyek veletek; amint ott leszek ezredek múltán is mindenütt, ahol csak egy felszentelt pap újra elmondja a kenyér és bor fölött ezeket az igéket és fölmutatja azt az én híveimnek, hogy imádjanak engem. Veletek leszek minden helyen kivétel nélkül. Elmegyek a szegény eszkimó hóból épült kunyhójába és szeretetem tüzét nem fogja kioltani az északi sark dermesztő lehelete. Ott leszek a fekete néger rongyos sátrában és szeretetem forróbb lesz, mint a Szahara homokján elömlő perzselő napsugár, mert én örök szeretettel szeretlek titeket… „Vegyétek és egyétek, ez az én testem; vegyétek és igyátok, ez az én vérem.” A föld most hallja először e szavakat és ha lelke volna, bizonyára végigremegne a végtelen örömtől.

Csak gondoljuk el magunk elé ezt a fönséges jelenetet, amint ott áll tanítványai között a mi Urunk. A szeretet fénye s tüze sugárzik arcán. Ott áll testével-lelkével, istenségével s emberségével, de most már a kenyér színe alatt ott tartja kezében önmagát, testével, lelkével, istenségével, emberségével együtt. Egy pillanatig felmutatja apostolainak, aztán odanyújtja magát nekik, nekünk, szegény bűnösöknek, Ő, a végtelenül szent Isten, a Megváltó és Üdvözítő!

Ezt a fönséges pillanatot megindulás nélkül nézni nem lehet. Érezzük, mily erőtlenek, tehetetlenek vagyunk magunkban ennek az irgalmas szeretetnek meghálálására. „Angyali seregek, velünk egyesüljetek, tiszta lelkek, az Istennek irgalmáról zengjetek! …”

Hiszen éppen ez kellett az én szegény, gyenge lelkemnek! Kellett nekem egy ügyes orvos, akinek őszintén feltárjam sok lelki bajomat és gyógyulást várhassak tőle; és itt van az Oltáriszentségben az az orvos, aki magáról mondta: „Minden hatalom nekem adatott mennyben és földön”; s aki nemcsak tanácsot ad, hanem önmagát adja orvosságul is.

Kellett nekem egy hatalmas segítő, akinek pártfogására, oltalmára minden percben számíthatok s aki tehetetlen gyámoltalanságomban erős kézzel fölsegítsen. És az Oltáriszentségben megnyertem azt, mert maga az Úr mondja: Ne féljetek, nem hagylak árván titeket. Íme, én veletek vagyok mindennap a világ végezetéig …

Kellett nekem egy igazi barát, aki előtt őszintén feltárhassam minden örömömet és szomorúságomat, hogy kétszeres legyen a megosztott öröm és felényi a megosztott fájdalom. Egy jó barát, aki velem érintkezik, aki látogatásaimat bármikor fogadja, aki panaszaimat meghallgatja, aki kéréseimet teljesíti, aki tudatlanságomat oktatja, aki vigasztalásával segítségemre siet. És itt találom az Oltáriszentségben az én Megváltómat, amint szelíden Magához hív: Jöjjetek hozzám mindnyájan.

A világ sok csábítása folyton ijesztget, néha úgy érzem magam, mintha beesteledett volna rám egy rengeteg erdőben, rémítnek az árnyak, szepegve nézek egy kis tűzvilág után, ahol segíteni kész emberekre lelnék. S akkor meglobban előttem az öröklámpa lángja s mögüle ismét az én Jézusom bíztató szava hallatszik: E világon szomorúságtok leszen, de bízzatok, én meggyőztem a világot.

Kellett az én lelkemnek egy erős táplálék, hogy e földi élet nehézségeiben le ne törjek, a nehéz út göröngyein el ne lankadjak. És megint csak ez a szentség adja meg azt nekem: Mondom nektek, az én testem bizonnyal étel, az én vérem bizonnyal ital.

Kellett nekem, az én örök életre szomjazó lelkemnek, valami zálog, valami biztosítás, hogy oda tényleg el is jutok egykor. És megint csak az Úr szavai bíztatnak engem: Én vagyok a föltámadás és az élet. Aki e kenyérből eszik, örökké él.

Kellett nekem maga a végtelen Isten s az a kimondhatatlan szeretet, hogy Isten jöjjön ide közénk! Nem, ne közénk: hozzánk, belénk! Dobogjon szíve az én szívemen, lüktessen vére az én eremben, lángoljon szeretete az én keblemben! És ezt az örömet is megadja nekünk ez a szentség, ez az öröm is kigyullad most már mindnyájunk szívében, hiszen Krisztus a szentáldozásban bármikor kész hozzánk bejönni és velünk legbensőbben egyesülni.

Most kezdjük már egy kissé sejteni, mi nekünk, katolikusoknak az Oltáríszentség. Annak teljes értékét felfogni úgysem tudjuk; de legalább sejtjük, úgy homályosan dereng előttünk, micsoda kincset bír az Egyház ebben a végtelen szentségben. Hogy itt a betlehemi Kisded, aki megváltásunk végett a földre jött! Hogy itt van az Isten Fia, aki magát érettünk a keresztre adta! Hogy itt a váltságdíj, mely bűneinket elvette! Hogy itt a jó barát, ki vigasztalásával mindig kész rajtunk segíteni! Hogy itt van a mi tanítónk, ki az örök életre vezető utat nekünk megmutatja! Hogy itt a hatalmas bíró, aki egykor fölöttünk ítélni fog! Hogy itt van a megbocsátó Atya, aki tékozló fiait mindig kész visszafogadni! Hogy itt van a mi Istenünk és Megváltónk, a mi Urunk Jézus Krisztus, testével és lelkével, istenségével, emberségével, egész valójában.

IV.

Mi nekünk tehát az Oltáriszentség? – adjuk föl a kérdést magunknak.

Emlék a búcsúzó Krisztustól, táplálék lelkünk számára és útitársunk földi zarándoklásunkban.

1. Emlék a búcsúzó Krisztustól.

Ezt az emléket már jóval szenvedése előtt megígérte a pusztai kenyérszaporításkor.

A pusztai kenyérszaporítás után nagy tömeg állja körül az Urat Kafarnaumban: Nagyobb vagy-e te Mózesnél? – kérdik tőle. Hiszen ő is adott nekünk kenyeret.

Hogy nagyobb vagyok-e? – feleli az Úr. – Én vagyok az élő Kenyér, mely az égből szállott alá. Atyáitok ettek a mannából s meghaltak; de aki abból a kenyérből eszik, amelyet én fogok adni, meg nem hal mindörökké.

A zsidók zúgni kezdenek. De Krisztus újból megerősíti szavait: „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, énbennem marad és én őbenne.” (Jn 6,57)

Amit pedig itt megígért az Úr, be is váltotta az utolsó vacsorán.

„Az Úr Jézus azon az éjszakán, amelyen elárultatott, vevé a kenyeret” – írja az Apostol. (1Kor 11,23) Mily fönséges emléke Krisztus szeretetének!

A fölületes világ ma is értetlenül áll ez előtt, mint valaha a zsidók állottak. Ma is ezt kérdi: Hogyan adhatja ez saját testét? Hogyan lehetne eleven test e tehetetlen ostyadarab alatt? Ugyanazt kérdi, amit a régi zsidók kérdeztek, mert hiszen az emberi gőg mindig ugyanaz marad. Pedig nézd csak meg télen a szántóföldet: mily hideg, merev, mozdulatlan, élettelen – és mégis millió élet fakad ki belőle! Nézd csak télen a kopasz, látszólag halott fát: mernéd-e hinni, hogy csodálatos élet lappang benne? Nézd a hideg drótokat, melyek utcáinkon szerteszét szaladnak s mondd valakinek, aki nem ismeri az elektromosságot, hogy azokban tüzes élet lüktet végig! Azt kérded: Hogyan fér Isten ebbe a kis ostyába? Hát azt miért nem kérded, hogyan fér el a nagy templom a te kis szemedbe?

Nos, annak a hatalmas Istennek, aki a természetben oly fönséges csodákat végez, nem volna ereje egy újabb csodát tenni, hogy szeretetének fönséges emlékét hagyja számunkra? Hiszen mire nem képes a szeretet! A mindenható szeretet! A búcsúzó szeretet! Már az emberi szeretet is napról-napra mily csodákat végez! A szeretetre legnagyobb szenvedés, ha tehetetlenségét kell éreznie. Mint érzi pl. a haldokló atya, aki csak fényképét hagyja gyermekeire, mert mást nem tud. De a haldokló Krisztus mindenható volt! És ez a mindenható Krisztus így nem fényképét hagyta számunkra emlékül, hanem saját magát az Oltáriszentségben.

2. Táplálék a lelkünk számára.

Minden élőlény táplálékra szorul. Mégpedig olyanra, amelyik megfelel annak az életnek, amelyet fenn kell tartania. Az ember élete hármas: testi, szellemi, lelki; tehát táplálékának is hármasnak kell lennie. „Ha a földön a mennyország polgárai laknak, hát a kenyeret is a mennyből kell nyerníök.” (Szent Bonaventura.) Amint a test elsorvad táplálék nélkül, éppúgy elsorvadna a lélek is. És mert Krisztus Urunk világosan hirdette, hogy „ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet tibennetek” (Jn 6,54), azért írja elő az Egyház, hogy legalább egyszer egy évben – húsvét táján – minden híve vegye magához ezt a lelki táplálékot.

Mit eredményez ez a lelki táplálék? Amit minden jó táplálék: gyógyítja a betegséget és új erőt ad az élethez.

Miféle betegségre gondolunk itt? A bűnökre, a bűnök büntetéseire és a rossz hajlamokra. A bocsánatos bűn olyan a lelken, mint kiütés a testen. De ha az Úr hozzánk jő, ráteszi kezét sebünkre és meggyógyulunk. Sőt a szentáldozásban az Úr még a büntetésből is elenged olyan mértékben, aminő szeretettel fogadjuk Őt magunkhoz. És aztán ki nem érezte volna még magában, hogy az ember szíve rosszra hajlik ifjúságától kezdve? De, ugye, ha a vad fát beoltjuk, az ezentúl nem vadalmát fog teremni! Éppígy mondja az Úr: „Aki eszik engem, az is él én általam.” (Jn 6,58)

De a szentáldozás nemcsak gyógyítja a betegséget, hanem erőt is ád a lelki élethez. A kenyér fenntartja a testi életet, az Oltáriszentség, a mennyei kenyér, a végső állhatatosságot, a megszentelő kegyelmet s a lélek szépségét adja. S amint a testi kenyérnél sem vesszük észre, mint érezteti bennünk tápláló hatását, éppúgy az Oltáriszentségnél sem. Nem érezzük, de elmondhatjuk: „Élek én, de már nem én, hanem él bennem Krisztus.”

Milyen kár, hogy sok mai ember minderről nem tud semmit sem! Milyen kár, hogy sokan nem is sejtik, mi az a jó áldozás!

Az áldozás latin neve: „communio”, egyesülés. Ahol eredetileg ketten vannak, de eggyé lesznek.

Ketten: Jézus meg én! Vigyázzatok: nem én meg Jézus; mert az áldozásnál minden attól függ: ki az első s ki a második, ki a főszemély s ki a mellékes. Fájdalom, lehet úgy is áldozni, hogy én vagyok a fő, Krisztus pedig a mellékes. Így áldoznak a lanyhák, akik aztán panaszkodnak, hogy nem látják áldozásuknak eredményét. De lehet úgyis, hogy Krisztus az első és én vagyok a mellékes; így áldoznak a buzgók és elnyerik az Oltáriszentség áldásait.

Igaz: Krisztust megkapják a lanyhák is; de nem válnak vele eggyé: Krisztus csak elmegy mellettük. Elég-e pl. a jó ételt csak megenni? Nem! Azt fel is kell dolgozni, különben hiába!

Most aztán már értem, hogy sok áldozás miért marad eredménytelen s Krisztus miért nem érezteti ott hatását. Azért, mert nincs részére hely. Tele van a szívünk – mivel? Telve a világgal és saját magunkkal.

Nézz csak meg egy ilyen embert, aki reggeltől estig, vasárnaptól szombatig, Újévtől Szilveszterig folyton oly levegőben él, mely idegen Krisztustól. És most áldozni megy. Föl kellene emelkednie a szentáldozás természetfölötti levegőjébe, de nem tud. Csak a teste van ott, csak a nyelve, de nincs ott a szíve, a lelke, az érzelmei, a vágya, a gondolatai. Hogy mondjam? Krisztust csak az előszobában fogadja, be az otthonba már nem vezeti!

Hát hogyan lesz jó az áldozásunk?

Erős hitet kelteni: Krisztus jön, az élő Isten Fia, Királyom. Vele beszélek, Neki adok hálát, Tőle kérek, Neki panaszkodom. Ha aztán ilyen áldozás után hazamegyek, otthon az anyám, feleségem, férjem, családom, hivatalnoktársam csodálja: mennyivel szelídebb, türelmesebb, kedvesebb, elnézőbb, békeszeretőbb lettem. Mi az oka? Ők nem tudják. Én tudom: Krisztus van nálam! Íme, az Oltáriszentség, mint lelkünk tápláléka!

3. Útitársunk földi zarándoklásunkban.

Krisztus Urunk velünk akart maradni a világ végéig.

Némelyik ember talán szomorúan sóhajtja: Ó, ha én is akkor éltem volna, mikor az Úr a földön járt! Pedig nincs igaza! Akkor csak kevesen látták, most mindenki hozzáférhet. Akkor pár évig volt köztünk, most mindig itt marad és csak akkor hagyja el az oltárt végleg, ha majd utolsó gyermekét is hazavitte zarándokútjáról. Addig azonban itt marad állandó emlékezete az ő szenvedésének, itt marad a Kálvárián függött test és vér, itt marad saját áldozatos életünk tanítója, példaképe gyanánt és egykori föltámadásunk záloga gyanánt is.

„Emlékeztek-e, hogy van az emberi szív alkotva? Csodálkozni fogtok, ha látjátok, mily kevéssé hasonlít ahhoz Jézus Krisztus szíve. Kétségkívül mi is szeretünk: átadjuk magunkat… Ámde mi kevéssé szeretünk. Ki az, ki a teljes odaadásig, az áldozat szomjazásáig szeret? Ki az, ki ama Kálváriára fölmenve, hol az ember szeretetből föláldozza magát, onnan ne kívánkozott volna le?… Képtelenek vagyunk sokat szenvedni még azokért is, kiket legjobban szeretünk. Egyetlen kivétel van: Jézus Krisztus szíve; átadja mindenét…

Mi éppen azért, mert kevéssé szeretünk, csak keveseket szeretünk. Bezárkózunk, hogy szeressünk; kicsiny fészket rakunk magunknak, amelybe elhelyezzük legkedvesebbjeinket: egy atyát, egy nőt, gyermekeket, néhány ritka barátot! Mit is akartok? Egy csepp szeretetünk van, kíméljük azt! …

Mily egészen más Isten szíve; szeret minden embert; szereti őket egyenlő hévvel. A kicsinyeket, nagyokat, szegényeket, gazdagokat, bűnösöket, elhagyatottakat s kiket megvet a világ. Vajon kiről feledkezett meg valaha? Kit ne szeretett volna gyöngéden, melegen? Volt-e valaha lény, vagy nagyon szennyes ez oly tiszta szívnek, vagy nagyon közönséges ez oly nemes szívnek, vagy nagyon nagy ez oly alázatos szívnek, vagy nagyon kicsiny ez oly magasztos szívnek? …

De íme, szépségét betetőzi. A világ előtt nem ama szomorúsággal lép fel, mely Pascalt e mélabús szavakra fakasztá: „Az embernek legnagyobb gyöngesége, hogy keveset tehet azokért, akiket szeret”, hanem ellenkezőleg: derülten, ama biztos teljes tudattal, hogy meggyógyítja, vigasztalja, megmenti, boldogítja mindazokat, kiket szeret. „Jöjjetek hozzám mindnyájan…” Boldog szív, mely így beszélhet! Hajh! mi nem mernénk így szólani, nem egy apának, egy anyának, egy barátnak, gyermekeinknek; és ő így beszélt egy egész világnak! „Aki szomjazík – kiált fel, – jöjjön énhozzám és igyék.” Boldogságot, vigasztalást, szentséget, békét szomjazik? Mindegy… „Meg ne háborodjék szívetek; békességet hagyok nektek; békességet, minőt a világ nem adhat; békességet, mely minden érzelmet felülmúl.”2 Íme, mily szeretet jele, hogy Krisztus önmagát adta!

4. Az Oltáriszentség: örökös karácsony.

Ezt nemcsak oly értelemben értem, hogy bizony sokszor itt sem részesül nagyobb tiszteletben az Üdvözítő, mint ott a betlehemi istállóban részesült. Hogy bizony itt sem törődünk vele többet, mint azok a szívtelen emberek, akik a Szűz Anyát kitaszították a sötét decemberi éjtszakába. Hogy bizony az a karácsonyi éj sem lehetett sokkal hidegebb, mint annyi, de annyi mai ember jeges, fagyos lelke, akik semmit sem törődnek az Oltáriszentséggel. Hogy az a betlehemi elhagyatottság és az akkori emberek részvétlensége sem fájt neki annyira, mint az, hogy mi hidegen, érzéktelenül, nevetgélve, beszélgetve állunk ott előtte, az Oltáriszentség előtt.

Mondom, nem így értem, hogy az Oltáriszentség örökös karácsony. Bár ebben az értelemben ne is volna igazam!

Hanem mikor azt mondom, hogy az Oltáriszentség örökös karácsony a mi számunkra, ezzel azt akarom jelezni, hogy akit mi karácsonykor kaptunk, az a betlehemi Kisded, nem hagyott el minket soha, hanem az Oltáriszentségben örökkön-örökké itt van velünk a földön. Ugyanaz az Úr Jézus, akit a Boldogságos Szűz szült e világra; ugyanaz az Úr Jézus, aki ott feküdt a hideg istálló jászolában; ugyanaz az Úr Jézus, aki a három királyok hódolatát fogadta, ugyanaz az Úr Jézus van itt is jelen az Oltáriszentségben és mint egykor ott a betlehemi istállóban, úgy most itt az Oltáriszentségben várja híveinek hódolatát és imádását.

Lehet-e többet mondani annál, hogy itt az Oltáriszentségben, a mi Jézusunk van jelen? Az a Jézus, akinek már neve is mint kiöntött balzsam illatozik, akinek csak említésére megfut a pokol összes hatalma, akinek csak ruhája szegélye is betegeket gyógyított! És itt nem a neve van felírva, itt nem az ő nevét emlegetjük, itt nem a ruhájából őrzűnk egy darabot, hanem az van itt, aki ezt a ruhát hordta, aki ezt a nevet viselte.

És nemcsak Betlehemben van, nemcsak a Szentföldön, ahol élt, hanem ott van mindenütt, ahol csak él egy katolikus pap, aki a szentmisét bemutatja; ott van a világnak minden népénél és minden országában és minden nemzeténél, itt van nálunk is, köztünk is. Boldog emberek, akik közt itt lakik az Úr. „Üdvözlégy, áldott légy szent test és vér, mely kenyér- s borszínben elrejteztél!”

5. Az Oltáriszentség: örökös húsvét.

Örömre gyullasztó, megaludt vérünket fölpezsdítő, letört lelkünket felélesztő húsvét!

Az Oltáriszentség nem egy darab test a keresztfából, hanem Az, aki azon a fán függött. Nem a véres korona, hanem az a töviskoronázott szent fej. Nem az Üdvözítő Szívét átdöfő lándzsa, hanem a lándzsával átszúrt Szent Szív. Az a Szív, amelyik húsvét hajnalán újra elkezdett dobogni és szétlökte a vért az Üdvözítő ereiben és dicső életre keltette a halott Megváltót.

Micsoda életet várhatok én is ettől az Oltáriszentségtől, micsoda tavaszi hajnalhasadást, rügyfakadást, napsugaras, új életet, ha méltóan veszem magamhoz! Mikor áldozás után ez a föltámadt, értünk újra dobogó Szent Szív ver az én szívem fölött és szétlövelli az Üdvözítő vérét az én ereimbe és kihajt, kitisztít, kiéget az én szegény, bűnös szívemből minden gyengeséget, gyarlóságot, hogy ne maradjon abban a legkisebb szenny sem, hogy ne legyen szívemnek egyetlen lüktetése sem, amelyik nem Istenért s az ő dicsőségéért történik!

Minden áldozás egy elaludt lélek élesztgetése és az Oltáriszentség igazán egy századokra, ezredekre kinyújtott éltető, verőfényes húsvéti hajnal. „Üdvözlégy édes Jézusunk, erős hittel, kit itt vallunk! Kit a szeretet vitt erre, hogy lennél üdvösségünkre!”

Szent vallásunk telve szebbnél-szebb jelképekkel, de alig van egyszerűségében is oly megragadó, mint az öröklámpa. Ki nem lágyult még el, mikor az Oltáriszentség előtt egyedül imádkozott a kis lámpa fényénél? Mintha szava volna annak a kis lángnak, mikor előtte térdelek! Mit mond? „In perpetua charitate dilexi te.” Az Isten szeret engem! Öröktől fogva szeret, mily gondolat! Betlehemben csillag állott az istálló fölött. Mintha mondotta volna: „Emberek, jó lelkek, pásztorok, kik Jézust keresitek, ide jöjjetek.” Itt meg az öröklámpa mondja: „Ide jöjjetek. Itt van veletek az Úr. Dominus vobiscum.”

Hányszor jönnek reánk órák, szomorú órák, melyekben kérdezzük: „Miért is teremtett az Úr?” – és akkor meglobban az örök fény: Jöjj ide s nyugodjál meg ezen a végtelen szereteten! Ó, ha tökéletlen érzékeink, tökéletlen szemünk előtt nem volna becsukva a természetfölötti világ, látnók, mint dobog itt értünk az Úr szent Szíve; látnók, mily igaza van az öröklámpának, mikor így szól: „Az Úr örök szeretettel szeretett téged.” Mi oly könnyen dobálódzunk e szóval: „örök”. „Örökké szeretlek!” – így szól jegyes a jegyeséhez. De mily hamar elmúlik ez az „örökké!” S ha nem is múlik el, hát meddig tart? A sírig. Krisztus szeretete azonban nemcsak a sírig tart; mert a haldokló előtt fölvillan egy új fény: „Az örök világosság fényeskedjék neki.”

„Hogy Isten szeret minket, megfoghatatlan – mondotta egy szent; még megfoghatatlanabb, hogy nekünk szabad őt viszont szeretnünk; de a legérthetetlenebb mégis az, hogy mégsem szeretjük Őt.”

6. Az Oltáriszentség: örökös pünkösd.

Támolygó, küzdő, erőtlen lelkünk mily égetően rászorulna, hogy necsak egy pünkösd legyen egy esztendőben!

Pünkösd a vigasztaló, erősítő, bátorító. Szentlélek ünnepe, amikor lejött hozzánk a Szentlélek-Isten és rettegő, ingadozó bátortalanságunkra ráküldte az ő lánggal lobogó tüzet, bátorságát; hogy ne féljünk hitünket megvallani, hogy ne hátráljunk meg a kísértések előtt, hogy ne engedjünk soha a bűnöknek. Ki mondhatja magáról, hogy ő már oly erős a jóban, annyira edzett a bűn ellen, hogy nincs szüksége a pünkösdi segítségre? Dehát itt van az Oltáriszentség, ahol az Úr Jézus forró szeretettel önti ki reánk a pünkösdi lelket, valahányszor csak hozzá közeledünk. Ahol maga az Úr Jézus jön be a mi hajlékunkba, hogy magamagát adja segítségül és táplálékul arra a harcra, amelyet ez életben a bűn ellen mindnyájunknak meg kell vívnunk.

Minden hajnalban, amikor a felkelő nap első sugarai ráesnek a földnek valamelyik részére, mélyen lent, alattunk, ahová most a felhők magasából gondolatban letekintünk, százezernyi gyertyaláng gyullad ki és átlobog-világlik a kápolnák, templomok, dómok, székesegyházak üvegablakain. Dúsan hímzett ruhába öltözött miséző papok állnak az oltárokhoz, hogy elsuttogják az Üdvözítőnek titokzatos szavait egy kis fehér ostya és az aranyos kehelybe öntött bor felett és aztán az ég felé emeljék azt a szent Testet, amelyik egykor ég és föld között kifeszített karokkal függött a Kálvárián és azt a szent Vért, amely egykor az Üdvözítő halálkínjai közt végigcsurgott a keresztfán.

És amint tovább forog a föld, egyre új, meg új földrészek kerülnek a nap sugarai elé, egyre új meg új helyeken köszönt be hajnal és egyre új, meg új kápolnákban, templomokban gyúlnak ki a gyertyák, kezdődnek a szentmisék.

Mikor nálunk már delet harangoznak, mikor országunkban már vége van a szentmiséknek, Észak-Amerikában mégcsak hajnali 6 óra van, a szentmisék még akkor kezdődnek; máshol meg akkor van hajnali 4–3–2 óra, éjféli 12 óra. Nem múlik el egy óra, egy perc, egy pillanat a nap 24 órájából, amelyben valahol a föld hátán ne volna szentmise s a buzgó hívek nem térdelnék körül hálával, szeretettel az Üdvözítő szentséges testét.

És mikor megkondul az Úrfelmutatást jelző harangszó, mintha ennek az ezernyi harangnak nyelve az emberiség háláját, szeretetét zúgná bele a nagy világűrbe. Száll a harang hangja végig a mezőkön, hegyeken, völgyeken, folyókon, tengereken; el a városok, falvak, el a nagy országok fölött. Ott reszket már a zöld szigetek, az égbenyúló hegycsúcsok fölött és utolsó rezzenése ott hal el az északi jeges tengerek partján, ahol egy szegényes hókunyhóban egy pár elhagyott eszkimó térdel a misszionárius pap miséje alatt.

És megindul a diadalmas harangzúgás dél felé is; elrepül az olasz és spanyol ősrégi székesegyházak fölött, el Afrikának északi partjai fölött, ahol hajdan lüktető keresztény élet virágzott, le egészen a legdélibb vidékek lakosaiig. Végigrepül a harangzúgás az óriási tengerek fölött és hol itt, hol ott csendül bele az óceánjáró hajók kabinjából is egy kis mise-csengettyű ezüstös hangja.

Mindenütt a földön ugyanaz a szent cselekmény megy végbe, mindenütt ugyanaz az istentisztelet, mindenütt ugyanaz a Megváltó, Isten Fia jelenik meg, hogy értünk magát föláldozza. Ugyanaz az öröm- és hálaének a fekete négerek ajkán, kik ott hallgatják a hittérítő miséjét kezdetlegesen összetákolt sátorban, valahol egy afrikai pálmaerdő közepén; ugyanaz az öröm és hála a mi templomainkban, mint abban a félig hóba temetett kápolnában, amelynek apró kis ablakai oly félénken tekintenek körül az északsarki vidék élettelen, megdermedt, fagyos hómezőin.

És ez így megy percről-percre, óráról-órára, napról-napra! Földünk állandóan benne forog ebben a titokzatos, fönséges hálaáldozatban! Úgy tetszik, mintha az Üdvözítő mást sem csinálna, mint végigvonulna a Földünkön, úgy mint egykor, 2000 év előtt: „Atyám, őrizd meg őket a te szent nevedben, kiket nekem adtál, hogy egyek legyenek, mint Te és Én egy vagyunk.” (Klug: Gottes Reich 79. s köv. l.)

*

Mindnyájan hallottunk már a Boldogságos Szűznek világhírű kegyhelyéről, Lourdes-ról. Felejthetetlen kép mindenki előtt, aki csak valaha is látta, mikor megindul a gyönyörű bazilikából a szentséges körmenet, és a világ minden tájáról összegyűlt nép kihordja nyomorékjait, betegeit az út szélére; egy törött csontú amerikai férfi, egy haldokló német ember, egy szélütött afrikai püspök, egy vonat által elgázolt magyar leány, egy nagy nyíltsebes, feketebőrű néger … és így tovább fekszenek nyomorékan az út mellett. Mindegyiknek más a beszéde, mindnek más az arcszíne, mindnek mások a fájdalmai, csak a hitük egy: az élő, rendíthetetlen hitük, hogy most jön feléjük a fehér ostya színében a világ hatalmas Megváltója, aki, ha úgy akarja, meggyógyíthatja őket.

És amint elindul a körmenet, felhangzik egy szomorú litánia; egy szívet tépő, lelket marcangoló litánia azoknak a szenvedőknek ajkán. Egy litánia, aminőt nem hall az ember sehol a világon, csak itt, s aminőt nem hallott ez a világ soha, csak a Jerikói úton és kafarnaumi százados szájából abban a pár évben, amíg az Úr Jézus személyesen a földön járt.

Nem úgy szól ez a litánia, hogy „Uram, irgalmazz nekünk, Krisztus, kegyelmezz nekünk”, hanem: Jézus, Dávid fia, add, hogy lássak! Jézus, Dávid fia, add, hogy halljak! Jézus, Dávid fia, add, hogy összeforrjon a csontom! Jézus, Dávid fia, add, hogy még tovább élhessek! Jézus, Dávid fia, csak szóval mondd s meggyógyul az én testem! …

Így zokogják tovább ezt a litániát egészségesek s betegek együtt.

És amint halad a körmenet, és mindenegyes beteg külön-külön áldást kap a Szentséggel, egyszer csak valami isteni erő ömlik el az egyik béna nyomorékon, s aki évek óta mozogni alig tudott, velőtrázó sikolyba tör ki, magasra egyenesedik és meggyógyultan, örvendezve dobja el magától mind a két mankóját …

Az ezernyi tömegen átfut valami megrendült hála és öröm érzete. És a megindultságtól síró néptömeg közepén felhangzik az Oltáriszentséget vivő pap örömtől reszkető éneke: „Te Deum laudamus!” „Téged Isten dicsérünk!” S amikor a körmenet visszatér a kivilágított templomba, nincs már ott egy hitetlen sem, nincs már ott egy kételkedő sem, csak hívő, erősen hívő keresztények, akik remegő ajakkal, hálától izzó szívvel és könnyes szemekkel, porba hullva zúgják az ének szavait:

Azért, Uram, téged kérünk,
Légy oltalmunk, légy vezérünk.
Irgalmad rajtunk maradjon,
Reménységünk Benned vagyon.

És ilyenkor, itt érzi meg a hívő lélek a maga teljes nagyságában, hogy az Oltáriszentség valóban a hit diadala.