Szunyogh Xavér dr. O.S.B.: Az Eucharisztia tisztelete

Az Eucharisztia kultuszában is világosan látható az Úr példabeszédének megvalósulása: mint lesz a kis mustármagból terebélyes fa. Hosszú és változatos az út, mely a coenaculum meghitt, bensőséges rejtekéből elvezetett az eucharisztikus kongresszusok világra szóló diadalmas ünnepléséhez. Az Úr Jézus az utolsó vacsorán csak a lényeget, a magot adta meg. A Szentlélek-Isten vezette Egyház azután ebből kifejlesztette a maga csodálatos eucharisztikus liturgiáját, melyhez azután a nép is hozzáfűzte a maga ájtatosságának virágait.

1. Hogy az Eucharisztia kultuszában van fejlődés és alakulás, azt napjaink lelkiségének vizsgálója maga is megtapasztalhatta. A század elején a hívők eucharisztikus kultusza kimerült jóformán a szentséglátogatásban. Ha a századforduló imakönyveit forgatjuk, a legtöbb imádságot erre találjuk. X. Pius pápa uralkodásával kezdődik a gyakori és naponkénti szentáldozás gyakorlata. Seregével készülnek a „szentáldozási ájtatosságok”, melyek részben elő akarnak készíteni a szent cselekedetre, részben pedig a hálaadásra tanítanak. Ezek az ájtatosságok eleinte meglehetősen idegenek a liturgia szellemétől. De a szentáldozás hamarosan elvezetett a szent áldozathoz s ezzel egyre jobban emelkedett a hívők előtt a szentmise értéke, egyre jobban belemerültek a liturgiába és ezzel egyre jobban ismert lett az Eucharisztia hivatalos liturgikus kultusza. Ezzel párhuzamosan haladt az eucharisztikus világkongresszusok és a kisebb-nagyobb nemzeti kongresszusok fejlődése. Ez lett azután napjainkban az Eucharisztia diadalmenetévé a föld minden pontján. De míg ezek a körmenetek kifelé való demonstrációk voltak, addig befelé is egyre mélyült a hívekben az Eucharisztia iránt való szeretet s ennek fényes jele a napjainkban egyre jobban terjedő „szentóra” ájtatosság.

Magunk tapasztaltuk meg tehát, hogy az Eucharisztia kultuszában van fejlődés és van változás.

Mik ennek a fejlődésnek és alakulásnak az okai?

2. Vannak külső okok, mégpedig térben és időben egyaránt. Keleten ma is egészen mások a tiszteletadás külső megnyilatkozásai, mint Nyugaton. Egyik vidéken azt kívánja a tisztelet, hogy a nagy úr előtt fedetlen fővel álljunk, máshol éppen az ellenkezője a szokásos.

S ez régebben még nagyobb ellentétekben is megnyilatkozott. Ma például természetesnek tartjuk, hogy az Eucharisztia előtt térdhajtással fejezzük ki hódolatunkat, de volt idő, mikor ez ismeretlen volt. Amint a görög liturgiában ma is az, mert ebben a pap – helyi szokás szerint – kezével érinti meg a földet. De a latin liturgiában is sokáig álltak a hívők s a térdhajtás csak V. Pius reformjával, tehát 1568-tól lesz általános. ⁹⁴

3. Vannak azután belső okok is. ⁹⁵ Az egyik az emberi lélekben meglévő kettősség a vallásos cselekedetekben. Hullámzanak a tisztelet és a szeretet; a tartózkodó remegés és a magunkat odaadó hódolat között. Mindegyikünk érzi a törekvést, hogy az emberi szív legmélyebb érzelmét titokban, magának tartsa meg. Secretum est meum mihi! De van úgyis, hogy átizzít a szeretet heve; széttöri szívünk rejtekének zárait; boldog örömben vallja meg és hirdeti szeretetét mindenki előtt.

A másik, a legbensőbb ok pedig magának az Eucharisztiának a kettősségében rejlik. Az Eucharisztia ugyanis, mint Kramp S. J. rámutat, ⁹⁶ „egyszerre tárgy és személy is. Ugyanaz az Eucharisztia áldozati adomány és a világ Megváltója. Az Úr lakomája és a lakoma Ura. A lélek tápláléka és a dicsőség királya. A kegyelem kenyerének szakramentuma és az Isten Fiának dicsősége”. És a szerint, hogy a kettős vonás közül melyik áll az áhítat előterében, más és más lesz a hívők állásfoglalása és más lesz annak külső megnyilatkozása.

4. Még egy tényezőről kell röviden megemlékeznünk: s ez a történelmi fejlődés. Világos, hogy másnak kellett lennie az Eucharisztia liturgiájának és egész kultuszának akkor, amikor az apostolok egy-egy család meghitt közösségében, kevés hívő jelenlétében, a ház legszebb szobájában „emlékeztek meg az Úrról”, mint amikor az Egyház kiléphetett a katakombák mélyéből és nyilvános, nagy templomokat építhetett.

S így lépnek be az eucharisztikus kultusz alakítói közé a történelem folyamán az eretnekek maguk is. A 9. század „Úrvacsorai vitái” és főként Berengár tagadása okozták, hogy kezdik a szent színeket ünnepélyesen felmutatni a szentmisében s a hívők kezdik tüntetően megmutatni a valóságos jelenlétben való hitüket. A reformáció téves tanításának ellensúlyozására a katolikus lélek kifejleszti a szentséglátogatást, a negyven-órás szentségimádást s főként a nyilvános, ünnepélyes kitételt, amelynek pompája magán hordja a barokk kor pecsétjét, de többek közt jellemző a kor legnagyobb rendjének, a jezsuita rendnek lelkiségére is a szép és ünnepélyes ájtatosságok tartása a kitett Szakramentum előtt. Kramp S. J. mondja, hogy a jezsuiták általában bizalmasabb érintkezéssel kapcsolódtak az Eucharisztiá-ban jelenlevő Úrhoz. ⁹⁷

I.

5. Ezeknek előrebocsátása után rátérhetünk arra, hogy miképp bontakozott liturgiává a keresztény életben az Eucharisztia kultusza, mikor és hogyan alakult a liturgia s mik a jellegzetes vonásai az Eucharisztiával szemben.

A mag, mint említettük, az Úr Jézus cselekedete az utolsó vacsorán. Ezt parancsolta, hogy cselekedjük mi is az ő emlékezetére. És hogy a lényeg még ma is ez a szentmisében, az akkor tűnik ki legjobban, ha párhuzamosan egymás mellé állítjuk az utolsó vacsorának és a szentmise áldozati részének a menetét.

Az Úr Jézus az utolsó vacsorán: A pap a szentmisében:

1. előkészítette a kenyeret és a bort; 1. előkészíti a felajánlásban a kenyeret és a bort;

2. azután hálaadó imádság közben átváltoztatta 2. azután hálaadó imádság (= a prefáció és a kánon) közben azokat szent testévé és vérévé; átváltoztatja azokat Krisztus testévé és vérévé;

3. végül kiosztotta tanítványai közt. 3. végül a szentáldozásban magához veszi és a hívők közt is kiosztja a szent Kenyeret.

Ezt a magot megtaláljuk minden liturgiában Nyugaton és Keleten egyaránt. Csak a különböző szertartások és imádságok térnek el. Az eltérésnek oka pedig az, hogy eleinte nem voltak törvénybe foglalva ezek a szavak és cselekedetek. Mindegyik apostol a maga szavaival imádkozott, sőt még később is az apostolok utódai „rögtönözve” imádkoztak. S azonkívül a görögök közt görögül, a szírek közt szírül és a csak latinul tudók közt latinul végezték a liturgiát. Természetesen egyrészt a lényeges részt – magát az átváltoztatást – szinte teljesen egyformán végezték mindig, másrészt a tekintélytisztelet az apostolok és a nagy püspökök sok szavát s mozdulatát állandósította.

Így alakultak ki a különböző eucharisztikus liturgiák,⁹⁸ melyek a hagyomány szerinti alkotójuknak nevét hordozzák: Szent Jakab, Szent Márk, Szent Vazul, Szent Chrysostomus, János stb. liturgiája. Ezek közül a mi latin nyelvű római liturgiánk Nagy Szent Gergely és I. Kelemen pápán keresztül a hagyomány szerint Szent Péter apostolra vezethető vissza.

Túlmenne ezen tanulmány keretén, ha mindegyikkel foglalkoznánk, azért csak a latin nyelvű római liturgia történetét nézzük. Ebből is az Eucharisztiának mint áldozatnak a liturgikus kialakulását – másszóval a szentmise történetét – kihagyjuk, mert erről jó magyar könyv is jelent meg,⁹⁹ hanem az Eucharisztia kultuszának többi megnyilatkozását nézzük.

6. A kereszténység első évezredében az Eucharisztiát inkább tárgyi vonatkozásában szemlélték.¹⁰⁰ Ezért a tiszteletadásnak a szentmiseáldozattól független, önálló megnyilatkozását nem találjuk. Legfeljebb tévesen a mai viszonyokat olvassák bele a régi adatokba, mint ezt Hoffmann és Raible is megteszik.¹⁰¹

Ez utóbbi beszél például „a legméltóságosabb Oltáriszentség látogatásáról” Sándor, konstantinápolyi püspök esetével kapcsolatban. A történeti forrás azt mondja, hogy a püspök a császár parancsára Ariust fogságba akarta venni, mire Arius „Jézushoz menekült, bezárkózott Szent Irén templomába, ott az oltár előtt a földre vetette magát és úgy könyörgött az Úrhoz”. Ebből arra következtetni, hogy az Eucharisztiát ott őrizték és hogy ez a cselekedet szentséglátogatás volt, vakmerő; – különösen, amikor tudjuk, hogy maga az oltár menedékhelyül is szolgált.

Mi nem akarunk ebbe a tévedésbe esni s csak a tényt állapítjuk meg. E szerint Szent Pálnál hiába keresünk személyes lelki állásfoglalást az Eucharisztiával szemben. Előtte az Eucharisztia az Úr lakomája áldozati jelleggel, Krisztus áldozati teste és áldozati vére. De ugyanezt a felfogást látjuk a legrégibb íróknál.

Antiochiai Szent Ignác előtt az Eucharisztia az egyházi élet középpontja, mert a szentáldozat bemutatásakor a püspök, a papság és a nép ugyanazzal a gondolattal és imádsággal gyűl egybe az áldozati oltár körül. Az Eucharisztia tehát Krisztus teste és mint ilyen, a krisztusiak egyesítő köteléke egymás közt és az egyházi felsőbbséggel.

Jusztinusz vértanú mindig „áldott eledelről”, „hálaadás kenyeréről” és „vízzel kevert borról” beszél, de nyilvánvaló, hogy a konszekrációban történő átváltozásra céloz, melyben a kenyér Krisztus testévé lesz.

Alexandriai Szent Cyrillus előtt az Eucharisztia „mysterium tremendum”, remegést keltő titok. Félelmetes, mert az Isten Fia ott van jelen, mégpedig, mint ezt kifejti, nemcsak a liturgia alatt, hanem azután is.

(Ez is mutatja, hogy nem egészen pontos Jungmann megállapítása,¹⁰² hogy Szent Chrysostomus Antiochiájában és a 4. század vége felé kezd kialakulni az a lelki magatartás, mely az Eucharisztiában φριχτα χαι φοβερα μυστηρια-t félelmet és remegést keltő titkot lát. Íme ez egyrészt a liturgia misztérium-jellegében kezdet óta megvolt, másrészt még most is megvan, mert a Tridentinum is, mint „tremendum mysterium”-ról szól róla.)

Kimondhatjuk, hogy ha az őskeresztények áhítatát vizsgáljuk, akkor bár az Eucharisztiát úgy látjuk, mint az Egyház vallásos életének középpontját, amennyiben az Eucharisztia a liturgia magaslata, az áldozatra és az áldozati lakomára való összejövetelnek végső alapja és célja; – de nem öncélú, hanem arra szolgál, hogy kifejezze az Atya előtt való hódolatot.

S az Eucharisztiának ezt a tárgyi jellegét más szokásokból is láthatjuk. Így például az Úr testét odaadták a laikus hívők kezébe. Ezek haza is vihették a szent Kenyeret és otthonukban őrizhették. Azokon a napokon tehát, amikor nem volt templomi liturgia, otthon maguk megáldozhattak. Előfordult, hogy a halottak mellére helyezték az Eucharisztiát és így temették el.

Megtörtént, hogy nyakba akasztva hordották veszedelmes utakon. Gyermeki hittel alkalmazták gyógyszerként a betegségekben. Fontos aktákat, szerződéseket konszekrált borral írtak alá.

7. Ha ezek után keressük, mik voltak az Eucharisztia kultuszában a tiszteletadásnak külső jelei, akkor inkább csak negatív tényezőkre tudunk rámutatni. Az volt a tisztelet általános megnyilatkozása, hogy elhagytak minden oda nem illőt és egyes személyeket is távol tartottak a szent titkoktól. Így Origenes, Tertullianus, Szent Hippolytus, Jeruzsálemi Szent Cyrillus a tisztelet megőrzése végett arra intenek, hogy a szent Kenyérből egy morzsa se hulljon a földre és hogy a szent Vérből egy csepp se ömöljék ki. Szent Cyrillus éppen ezért azt tanácsolja, hogy „a balkéz a szentáldozás vétele alkalmával legyen mintegy trónus a jobbkéz számára, melynek a királyt kell fogadnia”. Továbbá az amen, mit az Eucharisztia vételekor mondunk, hangozzék úgy el ajkunkról, „mint imádás és tisztelet”. S ő is bátorít arra az általában elterjedt szokás gyakorlatára, hogy a szent eledel magukhoz vétele előtt érintsék meg az ostyával a szemüket; tegyék ujjukat az Úr vérétől még nedves ajkukra s azután így jelöljék meg homlokukat, szemüket és a többi érzékszerveiket.

Úgy látjuk azonban, hogy az Eucharisztia kultuszának külső megnyilatkozásai elsősorban a szentáldozással kapcsolatos szokásokból kezdtek elterjedni a hívők között. Szent Ágoston beszél a szentáldozás előtti meghajlásról és földreborulásról. Szent Chrysostomus János inti a krisztusiakat, hogy maguktartása legyen olyan, mint az angyaloké: az alázatosság tükröződjék az arcvonásukon és szemük legyen lesütve; – s legyen olyan, mint a katonáké, mikor királyukat várják és köszöntik. – Caesareai Eusebius említi a szentáldozással kapcsolatban a térdhajtást és az imádás jeléül a földreborulást s a homlokkal a földnek érintését. – Az Apostoli Konstitúciók szerint a püspök az áldoztatás előtt azt hirdettette: „Sancta sanctis”. „Szentet a szenteknek.” Erre a hívők azt felelték: „Isten az Úr és megjelent közöttünk.” Ebben láthatjuk már az Eucharisztiában köztünk megjelenő Krisztus személye iránt való hódolatnak külső megnyilatkozását.

8. A tiszteletadásnak más megnyilatkozásai a keleti liturgiákból jutottak el hozzánk. Ott alakult ki egy áldoztatási rítus azokon a napokon, amelyeken nem volt áldozat. Állott pedig ez a szertartás különböző imádási formákból, szavakból és cselekedetekből. Ilyen volt a prostratio vagy prosternatio, vagyis a földreborulás és a homlokkal a föld érintése, amint ez Keleten a polgári életben is szokásban volt a fejedelmek és az uralkodó előtt. Az Eucharisztia előtt akkor hódoltak így, amikor a praesanctificata vagy praeconsecrata, azaz az előzőleg átváltoztatott szent színeket előhozták, mint minálunk ma a nagypénteki liturgiában.

Ilyen jel volt még a Legszentebbnek különböző eltakarása is, amire különösen Keleten ügyeltek, hogy necsak idegen szem, hanem a hívők szeme se pillanthassa meg az Urat. Sok helyen függöny takarta el a szentélyt az átváltoztatás alatt; máshol a keleti templomokban szokásos szentképes-fal ajtaját zárták le.

Egészen a késő középkorig erősen vitatkoztak a teológusok a fölött, hogy szabad e a halálos bűnben levőnek az Eucharisztiára tekintenie. Aquinói Szent Tamás azt feleli: minden megkeresztelt, de csakis az, bűn nélkül megteheti ezt. – Itt említjük meg azt az ismerős szokást is, hogy a hittanulók előtt is közvetlen a keresztelésig titokban tartották az Eucharisztia titkát; sőt gyakran csak a keresztség után szóltak róla.

Az „arcanum” fegyelmével függ össze az is, hogy a katakombák képei csak szimbólummal jelképesen ábrázolták az Eucharisztiát. Ilyenek voltak a hal a kenyérrel, a bárány a tejesköcsöggel stb. De ennek az oka nemcsak az, hogy a pogányok előtt akarták titokban tartani a Legszentebbet, hanem a hívők tiszteletének a megnyilatkozása is volt, mert csak ebből lehet megmagyarázni, hogy az Egyház mind a mai napig igyekszik különféle módon takarni az eucharisztikus színeket. Fátyolt tesz például a kitett monstranciára; a cibóriumot letakarja kis köpenykével; a tabernákulumot is sátorszerűen rejteni kellene egy takarónak.

9. Magától felmerül azonban itt egy kérdés: hogyan őrizték az Eucharisztiát és mily tisztelettel viseltettek iránta?

Már említettük, hogy a legrégibb időben a hívők hazavihették az Eucharisztiát, vagy a távollevőknek a diakónusok elvitték és azután a liturgia nélküli napon maguk áldoztak otthon. De hogy ezzel kapcsolatban részesítették e az Eucharisztiát valami külön tiszteletben, arról semmit sem olvasunk. Bizonyára vigyáztak rá, de azért inkább negatív volt a törekvés: megvédeni, megoltalmazni a szent színeket.

De tudjuk azt is, hogy ugyanekkor már szokásban volt a haldoklókat szentáldozásban részesíteni. A niceai zsinat 13. kánonja már 325-ben így szól: „Meg kell tartani az ősi egyházi szokást, hogy ha valaki közel van a halálához, ne legyen megfosztva az utolsó és legszükségesebb útravalótól.” Erre a célra a püspökök és a papok a házukban őrizték az Eucharisztiát.

Az Apostoli Konstitúciók szerint az Úr asztala után a maradékot a diakónusnak a pastophorium-ba kellett vinnie. (8,13.) Ez az oltár közelében levő helyiség volt, melyet a mi sekrestyénkkel lehetne egybevetni. De hogy azután itt mily módon őrizték, azt nem lehet tudni, legfeljebb következtethetünk rá abból a tiszteletből, mellyel az evangéliumos könyvet őrizték. A Szentírást általában úgy tekintették, mint az Úr Jézus köztünk tartózkodásának egyik alakját. Itt él velünk a mi Emmanuelünk, a Könyvben, mint „Logosz embiblosz”, mint „Verbum Vitae”, mint az élet Igéje, ki a Szentírásban testet öltött, – de itt él a Kenyérben is, mint „Panis Vitae”, mint a lélek eledele. Szent Jeromos mondja: Carne eius vescimur et cruore potamur non solum in mysterio, sed etiam in Scripturarum lectione.¹⁰³

A szent könyveket külön szekrényekbe zárták, valószínű tehát, hogy ezt tették az Eucharisztiával is. Bizonyos azonban, hogy az ősi időben az Oltáriszentséget nem magában a templomban őrizték.

Az edények alakja, melyben az Eucharisztiát tartották, pyxis volt, elefántcsontból vagy nemes ércből készült doboz; később nyerték a torony alakot, amelyről vette a lorettói litánia az Urat hordozó Szent Szűz szép jelzőjét: „elefántcsont torony”; vagy kis házikó formát készítettek aranyból (s a Szent Szűz is „domus aurea”, az Úr Jézust rejtő aranyház valóban); még később azután galambalakú kis edény lett, melyet úgy függesztettek fel az oltár előtt, mint a mai nap az örökmécsest. Alakra nézve nem lehetett nagy, mert csak a haldoklók számára szükséges néhány particulát kellett bennök őrizni. A hívők ugyanis a középkor végéig csak magában a szentmisében áldoztak, mégpedig mindannyiszor maguk vitték az adományokat és így azzal az ostyával áldoztak, amit maguk vittek áldozati adományként az oltárra.

Hogy mikor kezdték a templomban őrizni a Szentostyát, azt már nem lehet pontosan megállapítani. Nagy Szent Gergely idején, tehát 600 táján még a sekrestyében tartották, de 800 körül már a templomban találjuk vagy az oltárra helyezve, vagy az oltár fölé függesztve. Még a 9. századból is maradtak ránk utasítások, amik tiltották az oltárok díszítését. Csak az ereklyék, az evangéliumos könyvek és a „pyxis” a betegek számára való Eucharisztiával lehettek az oltáron. A negyedik lateráni zsinat azonban 1215-ben már nem találta megfelelőnek a lecsüngő és galambalakú tabernákulumokat, mert nem tartották elég biztosnak a tolvajok, „a varázslók és az asszonyok” ellen. (Ennek az érdekes kitételnek az az oka, hogy amint még látni fogjuk, a középkorban sok mindenféle babonás és visszás szokás fejlődött ki az Eucharisztia alkalmazásával szemben. ¹⁰⁴ ) Így alakultak ki a falba helyezett tabernákulumok, majd a gót stílus korában a Szakramentum-házacskák, minő például Nürnbergben a Sankt Lorenz gyönyörű alkotása. A mai értelemben vett tabernákulumok csak a 16. században kezdődnek, mégpedig a román országokban s onnan terjed át a germán népekhez és azután hozzánk is. De ez már az Eucharisztia kultuszának történetében a második részhez tartozik.

10. Az első évezred kultuszából még csak egy érdekes liturgikus szokást kell megemlítenünk, mert hatással volt a mai tiszteletadás formáinak kialakulására. ¹⁰⁵

Hogy a keresztény áldozat egységét térben és időben kifejezésre juttassák, szokássá lett, hogy a Szentostyának egy kis részét az egyik miséről a másikig megőrizték és amikor a második szentmisében az áldozás előtt a kenyértöréshez és a szent színek elegyítéséhez értek, akkor az előző misében konszekrált kenyeret ejtették a kehelybe. Ehhez hasonló szokás volt az is, hogy a pápa vagy a püspök a maga Ostyájából küldött egy darabkát a többi templomokban miséző papoknak, hogy a vele való egység jelzésére azt tegyék a maguk miséjében a borba. Ez utóbbi esetben ennek az elküldött Ostyának fermentum volt a neve, míg az előző miséről megőrzött Kenyeret inkább Sancta néven emlegették.

A ránk maradt első római Ordo szerint ezt a Sancta-t egy diakónus odavitte a templomba a pápa elé s az belepillantott az edénybe, hogy lássa, elegendő lesz e a keverés céljaira, vagy pedig sok is. Ezen alkalommal a Sancta előtt fejet hajtott a tisztelet kifejezésére. – A második római Ordo szerint az edény a Sancta-val már a mise megkezdése előtt az oltáron állt és a püspök az oltárhoz érve „adorat Sancta”, de hogy ennek az adorationak mi volt a külső megnyilatkozása, arról nem szól semmit. Mégis ez az Oltáriszentség imádásának egyik első megnyilatkozása, amely azonban még mindig a liturgián belül történt.

II.

11. A középkor eucharisztikus kultuszának megismeréséhez nélkülözhetetlen P. Browe S. J. könyve. ¹⁰⁶ Nem azt a tiszteletet vizsgálja, melyet az Oltáriszentség vételénél tanúsítottak a hívők, – amelyre azonban mi majd kitérünk – hanem az ettől függetlenül kialakult imádást. Ez a 12. században kezdődik, majd az Úrfelmutatás szertartásával fokozódik, az Úrnap és a vele kapcsolatos körmenettel elérte a legmagasabb pontját.

P. Browe tanulmánya alapján az Oltáriszentség kultuszának következő állomásait különböztetjük meg:

a) A Szakramentum önálló tiszteletének első megnyilatkozásai a tabernákulum-ájtatosság és az öröklámpa.

b) Az Úrfelmutatás a szentmisében, amelyhez a hitnek sok szép és megható megnyilvánulása kapcsolódik, de helytelenség, sőt babonáskodás is.

c) Az Oltáriszentség ünneplése; ebben nagy szerepe van Louvaini Szent Juliannának és IV. Orbán pápának. A bolsenai szent Vér csodája és általában a szent Vér ereklyéi, miket különböző helyeken tisztelnek, többek közt a tiroli Heiligenblutban is, mely előttünk a legismertebb.

d) A szentségi körmenetek; voltak már az Úrnap ünneplésének bevezetése előtt is, de azután ezen a napon általánosak lettek. Lassan világi játékok és tréfák kerültek bele; majd szobrokat, relikviákat, élőképcsoportokat is illesztettek a menetbe; kitört a rang és a sorrend felett való vita a laikusok és a klerikusok között. Különködések is alakultak: a Szentséget több pap vitte a vállán, vagy virággal díszített kocsin hordozták körül.

Kifejlődtek a szentségi körmenetek az ünnepen és oktáváján kívül, mint hálaadó és dicsérő processziók (minő még ma is, mondjuk, a Jézus Szíve-körmenet), kérő és engesztelő körmenetek, stb.

e) Végső állomás az Oltáriszentség kitétele és az előtte végzett különböző ájtatosságok: a kitételi mise, áldás ezen mise előtt és után, az Oltáriszentség átvitele a kitételi oltárra. Később kiteszik a misén kívül is, főként a délutáni ájtatosságokon. Szokásos lesz az Eucharisztiával magával adott áldás.

A hely szűke miatt nem tudunk ezekkel a jelenségekkel bővebben foglalkozni, azért azokra a lelki indításokra szeretnénk rámutatni, melyek ezt a kultuszt kialakították.

12. A legfontosabb a látás, a szemlélés után való szent vágyódás.¹⁰⁷ Hogy mennyire megvolt ez a lelkekben, világosan mutatja Szent Grál legendája, mely Wagner drámáiban: a Lohengrinben és főként Parsifaljában a mai napig eleven tanúságként megmaradt.
„In fernem Land, unnahbar eurea Schritten,
liegt eine Burg, die Monsalvat genannt…
alljährlich naht vom Himmel eine Taube
um neu zu stärken seine Wunderkraft,
es heisst der Gral, und selig reinster Glaube
erteilt durch ihn sich seiner Ritterschaft.”

De erre mutatnak a különleges szertartások; pl. a paripák megszentelése, amely alkalommal körüljárták a templomot, de egy templomajtónak nyitva kellett állnia, mégpedig a Szakramentumot rejtő házacskával szemben levő epistola-oldalon, hogy még a lovak is láthassák az Oltáriszentséget.¹⁰⁸

A „Schöne Agnete” című népmesében a szép Ágnes csak minden hét évben mehet a templom elé, azért arra kéri édesanyját, hogy mondja meg a papnak:
„Er soll weit auf die Kírchentüre tun,
Dass ich sehen kann der Kerzen Glanz,
Dass ich sehen kann die güldene Monstranz,
Dass ich sagen kann meinen Kinderlein,
Wie so sonnengolden strahlt des Kelches Schein!”

Ezt a látás utáni vágyat látjuk főként a német misztikusoknál.¹⁰⁹ Meg is vádolják őket azzal, hogy spiritualisztikus-szubjektív tendenciák hatása alatt a megváltásnak és az üdvösség közvetítésének az Egyház és az ő szakramentumai által történő tényeit kevésre becsülik. De ez legalább is az Eucharisztiára vonatkozóan nem áll. Azonban műveikből kitűnik, hogy terjed az Oltáriszentségnek az új szempontból való látása és hogy ez az új felfogás bizonyos fokig már eltér az őskeresztény gondolkozásmódtól.

A tiszteletadásnak érzelmes megnyilatkozását tapasztaljuk egyre jobban növekedni, mely erősen a reális jelenlétre irányul. Ezért tehát háttérbe szorul a liturgikus áldozat eszménye és inkább kezdik értékelni az áldozást, amelynek vételére egyre gondosabb előkészülettel akartak méltók lenni, amint ezt különösen Taulernél látjuk.

Még a régebbi misztikusok bizonyos fokig csatlakoztak a liturgiához és a liturgikus év menetéhez,¹¹⁰ de később főként a dömés apácák kolostoraiban kezdődik a tabernákulum előtt való ájtatoskodás és szentségimádás.

13. Nem szabad azonban megfeledkeznünk arról az átalakulásról sem, amit a germán szellem okozott a népvándorlás után kialakult új, keresztény Európában. ¹¹¹ Nevezetesen arról a tényről, hogy a germán lélek hatása alatt nem maradt az objektív, egyházi misztérium az uralkodó a maga „opus operatum”-ával, a megváltás művének objektív megjelenítésével, hanem egyre jobban előre lépett a hívők tudatában a szubjektív, az „opus operantis”-t értékelő, s ezért inkább etikus beállítottságú vallásosság.

14. Alig lehetne találóbban jellemezni a második ezred lelkületét az Eucharisztiával szemben, mint Aquinói Szent Tamás himnuszával, amit ma is énekelünk szentségkitételkor.

„Tantum ergo sacramentum
Veneremur cernui.”

„Azért ezt a nagy Szentséget
Leborulva imádjuk.”

A rubrikák azt is kimondják, hogy erre a szóra „cernui” (amelynek jelentése „arccal a föld felé fordulva”), most is meg kell a fejünket hajtani, annak ellenére, hogy már úgyis térdelünk. Ez a szó tehát felszólítás az eucharisztikus Úr előtt való újszerű hódolatra; a belsőben meghúzódó és eddig külső jeleiben tartózkodó tisztelet áttöri a régi korlátokat s külső cselekedetekben is megnyilatkozik.

De ez a hódolat, mely imádással leborul, felismerése és elismerése annak a személynek és az ő fenségének, aki előtt így kell tisztelegnünk. És nem csoda, hogy éppen ez a korszak kezdi egyre tökéletesebben hangsúlyozni az istenemberi személy jelenlétét az Eucharisztiában, szemben az előző évezrednek az Eucharisztiához mint tárgyhoz fűződő kultuszával.

Az eucharisztikus Krisztus személye egyre jobban előtérbe lép és az ő imádásra méltó istenemberi méltósága egyre tisztábban áll a hívők szeme előtt. Ezen felismerés kialakulásával szükségszerint együtt jár az egyre nagyobb pozitív tisztelet az Eucharisztia iránt.

Eleinte egyes személyekben lobogott fel ez az eucharisztikus láng. Emlékezzünk csak arra, mennyit fáradozott Assisi Szent Ferenc az Eucharisztia illendő őrzéséért és a szent augusztinus apácának, Louvaini Juliannának buzgólkodására az Eucharisztia tisztelete iránt. Majd kikerül a nép közé és a szó igaz értelmében vett népmozgalommá, népájtatossággá lesz. Ekkor kezdődnek a fentebb említett áhítatgyakorlatok, de szinte mind a hivatalos liturgián kívül a nép körében. Az egyházi fensőbbség – mint ma is – meglehetősen tartózkodóan viselkedett ezekkel a paraliturgikus ájtatosságokkal szemben. Különösen a helytelenségek és túlzások láttára, akárhányszor tiltással és korlátozásokkal kellett a népáhítatot a helyes mederben tartani.

15. Érdekes megfigyelést tehetünk, ha IV. Orbán pápa bulláját olvassuk, mellyel 1264-ben az Úrnapjának megülését bevezette a liturgiába s azzal a nép- és magánájtatosságból nyilvános liturgikus kultusszá tette, ő is, mint általában az újabb idők írói egyre gyakrabban használják a régi sacrificium (áldozat) szó helyett a sacramentum-ot, amely szintén előfordul ugyan már a legrégebbi időkben, csak más jelentésben. ¹¹² Most nem a régi misztérium-értelemben szerepel, mely elsősorban kultusz-cselekedetet jelentett, ¹¹³ hanem az újabb „titok” jelentésben.

Az Eucharisztia – mondja IV. Orbán pápa az említett bullában – az a titokzatos lepel, mely az ég és föld Urát takarja, mely az Istenembert közelebb hozza a föld szenvedéssel sújtott lakóihoz és az ő jelenléte által a mi üdvösségünkért felidézi és fenntartja a megemlékezést az ő életéről és haláláról. Az Eucharisztia számunkra az isteni szeretetnek élő, de titokkal teljes emlékjele és egyúttal egybefoglalása Krisztus megváltói szeretetének, mely az idők végéig tart. Az Eucharisztia a kegyelmek forrása és az erőtadó forrás a gyönge, de felfelé törő emberiség számára; s annál hatalmasabb és vonzóbb, mert nem csupán Isten kegyességének valamely jelét foglalja magában, hanem magát az Isten Fiát adja nekünk, mint ételt és italt. Az Eucharisztia az Isten gyermekei jövendő dicsőségének záloga, mert azt öleli magában, aki sok testvérei közül, mint elsőszülött ment be a mennyei Atya glóriájába és az embereket erre az élő reményre bíztatja.

A pápa szavainál jellemzőbbet nem tudnánk felhozni a kor átalakult gondolkodására, azért most csak ennek egy-két külsőben is végbemenő megnyilatkozására mutatunk rá.

16. Amit a pápa kifejtett részleteiben, az benne volt a hívők lelkében, mikor az oltár szakramentumára gondoltak; s annyira szerettek elidőzni ennek a gazdag tartalmánál, hogy a régebbi áldozati ajándék és áldozati eledel gondolatának háttérbe kellett szorulnia. De viszont annál nagyobb gondot kezdtek fordítani a tabernákulumra. ¹¹⁴ Most már nem az csupán a cél, hogy a betegek számára való néhány partikulát valahogyan megőrizzék (esetleg egy zacskóban az oltár mögött egy szegre akasztva, mint ez megtörtént), hanem az eucharisztikus Úrnak lakásául kell annak szolgálnia s éppen azért szépnek, értékesnek és tiszteletet keltőnek kellett lennie. Márványból vagy értékes ércből készítették az új szakramentum-házakat vagy fali tabernákulumokat. Ezt magát is kezdték selyem takaróval körülvenni s előtte „örök lángot” gyújtottak, hogy egyrészt felhívják a templomot látogatók figyelmét az Eucharisztiára, másrészt, hogy a szakadatlan imádásnak szép szimbólumaként lobogjon az oltár előtt.

Új ájtatossági forma is kezd kialakulni. Egyre jobban szerették a tabernákulum előtt elvégezni a hívek a maguk imádságait. Különösen a kolostorokban s ezek közt is a Domonkos-apácáknál buzgón ápolták ezt a szokást. Hogy az Üdvözítő mentől közelebb legyen hozzájuk, az Eucharisztiát az apácák kórusán, sőt magában a zárdában is őrizték, nemcsak a templomban, míg a trienti zsinat ezt el nem tiltotta. Azóta csak nyilvános vagy félig nyilvános templomban vagy kápolnában szabad az Eucharisztiát tartani.

17. Érdekes a szentséges körmeneteknek, idegen kifejezéssel: a „theophorikus processziók”-nak a kialakulása. ¹¹⁵

Eleinte csak akkor volt valamilyen körmenet-féle, amikor valamilyen beteghez vitték el az Oltáriszentséget. A pap ilyenkor fehér felső-ruhát, superpellicium-ot és stólát vett magára. A kísérő sekrestyés vagy ministráns csengővel figyelmeztette az embereket a legméltóságosabb Eucharisztiára. A jámbor hívők azután csatlakoztak a paphoz, úgyhogy néha a beteghez való menetel valóságos hódoló körmenetté lett. Így volt ez a 13–14. századig.

A nagyheti liturgiával kapcsolatban kezdődött a Szentséggel való körmenet másik alakja kifejlődni. Nagycsütörtökön az Eucharisztia eltétele eleinte minden külön forma nélkül történt, de az idők folyamán egyre nagyobb és pompásabb lett mind a processzió, mind pedig a megőrzés módja. A 14. század vége felé kezdték az eltett ostyát tiszteletadás végett kitenni; amint a latin országokban ma is megvan sok helyen, bár Róma tiltakozott ez ellen még a legújabb időkben is, mert a szentségek kongregáció utolsó tiltó rendelete 1929. március 26-án kelt. Nagypénteken szokásba jött Németországban a keresztnek vagy az Oltáriszentségnek, vagy mind a kettőnek a szentsírhoz való elvitele és kitétele. Ez fejlesztette ki, hogy a szentsír mellett szentségimádást is kezdtek tartani. Majd a 14–15. században feltámadási ünnepségeket is kezdtek tartani. Nagyszombaton ünnepélyesen visszavitték az Eucharisztiát az oltárra s közben sok helyen, – nálunk Magyarországon is – körmenettel megkerülték a templomot is.

Ezek a szentségi körmenetek megvannak nálunk is. De például a pálmavasárnapi körmenet nálunk mindig az Eucharisztia nélkül történt, míg a középkor vége felé normann és angol templomokban ez is szentségi körmenet volt.

Az Úrnapján eleinte nem volt körmenet. Az ünneplés pusztán a misének a bemutatásából és a megfelelő saját zsolozsma elvégzéséből állott. Az ünnepet elrendelő dekrétum azt mondja: A hívő seregnek a templomba kell sietnie e napon s a papság meg a hívek örvendezve ünnepi énekeket zengjenek. Minden szív és minden gondolat, a szájak és az ajkak dicséretet harsogjanak az üdvösség örömén. A hit zsoltárokban nyilatkozzék meg, éledjen fel a remény, örvendezzék a szeretet és karénekekben ujjongjon a hódolat… Lelkes szívvel és vidám akarattal siessen mindenki a templomba, hogy megmutassa buzgóságát és hozzájáruljon az Eucharisztia dicsőségéhez.

Ennyit mond az alapító bulla. Hogy azután a körmenet mikor kezdődött, azt nehéz megállapítani. Az első biztos adatunk 1264 és 79 közti évekből való a kölni St. Gereon-templomból. De azután három évtized múlva találunk adatokat Németországban. Franciaországban a legrégibb tanú 1320 körüli időkből való, Olaszországban Milánóból 1336-ból, de Rómában az első említést V. Márton pápa egy iratában találjuk 1429-ből.

Jól mondja azonban Kramp,¹¹⁶ hogy a figyelemreméltó nem maga a körmenet, sőt nem is az Eucharisztia vitele az új és a jellemző, hanem az Eucharisztia nyílt és le nem takart odanyújtása nemcsak a hívek tekintete elé, hanem minden ember szeme elé. Theophorikus körmeneteket tartottak már a 14. században Canterburyban a bencések, de nem merték az Eucharisztiát csak letakart kehelyben magukkal vinni. Most a lelkes és ujjongó hódolat mintegy szétszakítja a tartózkodó tisztelet korlátait és szemtől-szembe akarja az Úr elé tárni imádását. S hogy ezt könnyebben megtehessék a szentek ereklyetartóinak mintájára kezdik a monstranciákat úgy készíteni, hogy láthatóvá váljék az üveg mögött a szent Ostya.

Az Eucharisztiának lepel nélkül való kitétele a 14. század második felében kezdődik. Először csak Úrnapján, később az év folyamán máskor is. És ehhez csatlakozott még később a. Szentséggel való áldás.

A látás utáni vágy vezetett el az Úrfelmutatáshoz. 1120 táján kezdik felemelni a szent színeket a konszekráció alatt. Ez ellen a szokás ellen lép fel több zsinat; átteszik a felemelést az átváltoztatás utánra, de megtartják. A 13. és 17. század közti utasítások mind azt mondják, hogy azért van az Úrfelmutatás, hogy az ostyát látni lehessen, possit videri. Néha háromszor volt felmutatás. Viszont a kelyhet eleinte nem emelték fel, mert tartalmát úgysem lehet látni, márpedig a felmutatásnak a célja, hogy a keresztre való felmagasztalásra utaljon, de elsősorban videre et adorare, látni és imádni a „Deus praesens”-et, az oltáron megjelenő Istent. Ezért gyújtanak gyertyát is átváltoztatásra; ezért tárják szét a függönyt, ahol az oltár el volt takarva. A 16. században a felmutatásra az O salutaris hostia-t énekelték és így keletkeztek az Oltáriszentségről szóló motetták.

A nép ájtatoskodása elvezetett a hosszú ideig tartó Úrfelmutatásra.¹¹⁷ A nép elsősorban az Ostyát akarta látni s utána nyomban el is hagyta a templomot. A papok pedig pénz után való kapzsiságból többször is felmutatták. Ezek a szokások azonban, részben a reformátorok jogos kritikájára, elmaradtak.

Az Eucharisztia iránti tisztelet negatív bizonyítékai azok a helytelen vallási gyakorlatok, amik a középkorban felburjánzottak. Így használták az Eucharisztiát még varázseszközként is a középkorban,¹¹⁸ részben azért, hogy maguknak valamit megszerezzenek, részben, hogy mástól valamit elvegyenek vagy másnak kárt okozzanak.

A bűn és a Sátán is felhasználta a szent Ostyát a maga ocsmány céljaira. Ehhez úgy szerezték az Ostyát, hogy áldozáskor nem nyelték le, hanem kendőbe rejtették. De lopni sem volt nehéz, mert a galamb-alakú tartó nem volt biztosan őrzött.

Felhasználták az Eucharisztiát még az Isten-ítéletek alkalmával is.¹¹⁹ Ez volt az ún. „examen per Eucharistiam, purgatio per corpus et sanguinem D. n. I. Chr,” Igaz, hogy a szentáldozás nem volt ítélet az ártatlanság vagy a bűnösség mellett, hanem fenyegető eszköz, majd a tisztulás eszköze, de később a papokkal és püspökökkel szemben rendes „ordale”, Isten-ítélet lett, mert őket nem akarták a szokásos izzóvas- és forróvíz- stb. próbáknak kitenni.

Az eltévelyedések ellen kellett felvenni a harcot és bizony sokáig tartott a küzdelem. A jezsuita iskola-drámák között még 1621-ben is találunk színdarabot, melynek tárgya az Eucharisztia ellen elkövetett bűn.¹²⁰ Ez is mutatja, hogy itt kell keresni az átmenetet a középkorból az ellenreformáció vallásosságához és Eucharisztia-kultuszához.

A két véglet tehát egyrészt az Ostya-gyalázások, másrészt a szent Ostya-csodák, melyekről annyi legenda tud mesélni. ¹²¹

18. Egy, legalább is a liturgikus gondolkodás szempontjából nem egészen helyeselhető elhajlásra még külön is rá kell mutatnunk.

A keresztény köztudat egészen a 6. századig legalább annyiban hangsúlyozta az Eucharisztiának mint áldozatnak és az Eucharisztiának mint áldozásnak az összefüggését, hogy azoknak, akik nem áldoztak, külön erre a célra megáldott, de Krisztus testévé át nem változtatott kenyeret, az ún. eulogiá-t adták a valóságos szentáldozás helyett. A 12. és 13. században az áldozás előtt adott békecsókot tekintették a szentáldozás pótlékának, helyettesítőjének.

Ezzel azonban megszűnt az áldozat és áldozás közti kapcsolat átérzése és a gyakorlatban el is választották a kettőt egymástól. Elméletileg mindig megmaradt a kettő közti összefüggés, mert még az 1564-i bécsi zsinat is azt mondja: „A mise alatt van az illő és megfelelő alkalom a szentáldozás kiosztására, amint ez a legrégibb időktől napjainkig világosan igazolható.” Borromei Szent Károly még szintén ezt írja (1579-ben): „A papok maradjanak hívek az ősrégi rítushoz és a szentáldozást mise közben szolgáltassák ki.” XIV. Benedek pápa megrója azokat a papokat, akik „megkülönböztetés és ok nélkül a mise után nyújtják a szentáldozást a híveknek.”

A 18. század végén mégis általános lett ez a gyakorlat, aminek főoka az volt, hogy a mise előtti és utáni áldozást sok esetben lelkipásztori szempontok ajánlották.

Általánossá e szokást a domonkos és karmelita rituálék tették; ezek rendszeresen a mise után engedik meg az áldoztatást, mivel „sokan vannak, akik a mise végére járnak”. E lelkipásztori előnyök mellett tagadhatatlan, hogy az áldozásnak az áldozattól való szinte módszeres elválasztása az áldozásnak mint az áldozati lakomában való részvételnek gondolatát sokfelé elhomályosította.

III.

19. Most áttérhetünk az Eucharisztia kultuszának egyes megnyilatkozásaira, melyek főként a reformáció ideje után lettek általánosak. Ezek közül:

a) elsősorban az Oltáriszentség meglátogatását kell megemlítenünk a templomokban;

b) azután a különböző népájtatosságok tartását az Oltáriszentséget őrző oltárnál, gyakran a kitett Szentség előtt;

c) a 40 órás szentségimádást és az egyes egyházmegyékben községről községre, körbemenő, ún. örökös imádást;

d) nem szabad megfeledkeznünk azután a sok új egyesületről és kongregációkról, melyeknek célja vagy az örökimádás vagy pedig az eucharisztikus Úr ellen elkövetett sértések engesztelése;

e) végül a legfontosabb Jézus szentséges Szívének kultusza, mely a legszorosabban kapcsolódik az eucharisztikus kultuszhoz és amellyel kapcsolatban szintén alakultak új ájtatosságok.

Ezek közül főleg a legméltóságosabb Oltáriszentség kitételéről és az előtte való ájtatosságról kell néhány szót szólnunk.

A kitételre vonatkozó szabályok jórésze azokon a rendeleteken nyugszik, amiket Borromei Szent Károly adott ki a milánói egyházmegye számára, hogy rámutasson a helyes mértékre. Ez áll XI. Kelemen utasításaira nézve is, amelyben 1731-ben a pápa szabályozta Róma városában a negyvenórás szentségimádás megtartását. A 12. §. azt mondja: „Azon az oltáron, amelyen az Oltáriszentség ki van téve, nem szabad semmi más misét mondani, mint a kitétellel és az eltétellel kapcsolatos nagymisét.” Magát az Oltáriszentségről való votiv-misét is, amit azon a napon mondunk, „egy másik oltáron kell végezni, mint amelyen az Oltáriszentség ki van téve”. (14. §.)

Elfogadhatjuk mi magyarok is Hoffmann ¹²² fejtegetéseit, aki azt mondja: „Sok, nálunk általános szokást nem lehet összeegyeztetni ennek az instrukciónak szellemével; így elsősorban teljesen eltér ettől a szentmise bemutatása olyan oltárnál, melyen ki van téve az Oltáriszentség; ez csak a kitételre és az eltételre van megengedve. A gyakori szentségkitétel pedig a szentmise alkalmával, ami pedig nálunk általános, egyenesen ellentétben áll ezzel a szellemmel.”

Hogy mi az oka az Egyház ezen álláspontjának, nyilvánvaló – mondja Kramp.¹²³ Liturgikus szempontból tekintve a mise alatt történő eucharisztikus hódolat felbontja (sőt azt is mondhatjuk: elferdíti) a szentmisének mint áldozatnak a gondolatmenetét és egész felépítését. A liturgikus imádságok ugyanis kérik és feszülő vággyal várják az átváltozás gyümölcsét: az eucharisztikus Krisztust, akit azonban az Oltáriszentség kitétele már a mise kezdetén a hívők szeme elé állított. De a tisztelet szempontjától eltekintve, valahogyan oda nem illőnek tetszik az Oltáriszentség kitétele csupán az ünnep fényének emelése végett, mert ezzel az Eucharisztia Urát beállítjuk az ünnep szolgálatába. Ezért tiltja az Egyház az olyan szentséges misét, melynek csak ez az ünnepélyesebbé tétel a célja.

Még csak azt fűzzük hozzá, hogy a római rítus szerint még Úrnapján sem a kitett Oltáriszentség előtt van a mise, hanem a misében két ostyát konszekrál a pap, az egyikkel maga megáldozik, a másikat a communio után helyezi a monstranciába és a körmenet kezdetéig letakarja.

20. Az új egyházjog pontos szabályokat ad az Eucharisztia megőrzésére és kultuszára vonatkozóan. Meg van állapítva, hogy milyen templomokban kell vagy lehet őrizni az Oltáriszentséget; utazás közben vagy otthonában senkinek sem szabad magánál tartania az Eucharisztiát. (Can. 1265.)

Az Oltáriszentséget őrző templomoknak, különösen a plébániatemplomoknak, naponként legalább néhány órára nyitva kell állniok a hívők részére. (Can. 1266.)

Állandóan csak egy oltárnál lehet tartani az Eucharisztiát minden templomban, mégpedig a templom legelőkelőbb és legszebb helyén, tehát legtöbbször a főoltáron, hacsak a helyi viszonyok más szabályt nem engednek a megfelelő tisztelet és imádás számára. Ahol azonban a főoltárnál karimát is végeznek, a zsolozsma megfelelő végzését akadályozná az Eucharisztia tiszteletére való tekintet, azért tanácsosabb az ilyen templomokban egy mellékoltáron vagy mellékkápolnában őrizni az Oltáriszentséget. De ennek az oltárnak azután ki kell emelkednie és feltűnőnek kell lennie díszítésében, hogy a híveket ájtatosságra és jámbor imádságra segítse. (Can. 1268.)

A tabernákulumnak az oltárral szilárdan egybe kell kötve lennie és annak közepén kell állnia; szilárdan kell felépülnie és egyúttal szépen kell díszíteni, hogy mind a biztonságot, mind az ájtatosságot szolgálja; és ahol a biztonság nem látszik eléggé teljesnek, ott éjtszakánként megfelelő biztos helyen kell őrizni az Eucharisztiát. (Can. 1269.)

Ugyanígy van meghatározva az öröklámpa (Can. 1271.), a cibórium (Can. 1270.) és az ostyák megújítása. (Can. 1272.)

De nemcsak a megőrzésre vonatkozóan, hanem a mai tiszteletadás formáira is vannak szabályok. Azt mondja a CIC, hogy a vallásos oktatásnak mindent fel kell használnia, hogy a híveket az Eucharisztia iránti igazi ájtatosságra buzdítsa. Elsősorban a szentmisében való részvételre, mégpedig nemcsak vasárnapokon és ünnepnapokon, hanem hétköznapokon is. Azonkívül melegen kell ajánlani, hogy napközben is látogassák meg a templomot. (Can. 1273.)

Az Oltáriszentség magános kitétele megfelelő ok alapján meg van engedve külön püspöki felhatalmazás nélkül is minden papnak vagy diakónusnak; de a nyilvános kitétel vagy a monstranciával való kitétel magában véve csak az Úrnap miséjében és vecsernyéjében; más napokon csak nyomós és a közösséget érdeklő ok miatt és a püspök külön írásos engedélyével, amit minden templomban, illetve sekrestyében ki kell függeszteni. (Can. 1274.)

A negyvenórás szentségimádást a püspöktől megállapított napokon évről-évre a legnagyobb fénnyel kell megtartani mindazon templomokban, melyekben az Oltáriszentséget őrzik. És ahol ez a helyi viszonyok miatt nem lehetséges, ott legalább nappal kell ünnepélyes kitételt tartani. (Can. 1275.)

Ezekből és a többi határozatokból is látható, hogy mennyire szívügye az Egyháznak az eucharisztikus kultusz helyes fejlesztése. Láthatjuk, hogy egyrészt mint iparkodik megtanítani a helyes középútra az Eucharisztia iránt való inkább bizalmas és azután a kissé tartózkodóbb tiszteletadás között, másrészt mint igyekszik megőrizni a tiszta stílust az eucharisztikus hódolat különböző liturgián kívüli gyakorlataiban.

Az Eucharisztia kultuszának minden helyes megnyilatkozását szeretettel fogadja az Egyház, de azért nem tekinti azokat liturgikus cselekedeteknek s ennek következtében az áldozat s az áldozás mögött a második helyet foglalhatják el.

De megfigyelhetjük, hogy az Egyház mennyire megőrizte az első évezred tartózkodó tiszteletét. Mint rejti el például még ma is az eucharisztikus edényeket. Misében a kehely fedve van egészen az offertóriumig, sőt a paténa fedve marad a Pater noster-ig. Azután mily gonddal takarja el magát az Eucharisztiát! Hogy gondoskodik, hogy kitételek alkalmával is megadassék minden tisztelet. Nagyon jól tudja, hogy „quotidiana vilescunt”, a mindennapos megszokottá válik; ezért azzal is akarja fokozni a Legszentebb iránt való tiszteletet, hogy nem akarja gyakran kitenni a tekintetnek.

De igaza van Krampnak, hogy a lelki élet tisztastílúsága is erre az eredményre vezet. „Mindent a maga idején”, hirdeti már az ószövetség bölcs mondása. A liturgia az Atyaisten előtt hódoló cselekedet s ebben a hódolatban benne van az Istenember is. Az Eucharisztia (liturgián kívüli) kultusza pedig tulajdonképpen a Fiúisten, az Úr Krisztus előtt való hódolat. A szentmise a szentáldozással a liturgiába tartozik, a szentségkitétel az utóbbi csoportba. Ebből is megérthetjük, miért nem engedi a rítus-kongregáció, hogy „szükség vagy fontos ok nélkül, vagy külön engedély nélkül” ne mutassunk be szentmisét a kitett Oltáriszentség előtt; szentáldozást pedig a kitétel oltáránál miért nem szabad egyáltalában kiszolgáltatni.¹²⁴

*

A történelemadta tanulságot a többször is idézett Kramp vonja le számunkra.¹²⁵ „Változnak az idők, változnak a nézetek, változnak a szokások.”

„Az első ezredév fordulója jelentős változást hozott számunkra az Eucharisztiával szemben. Helyes határok közt kétségtelenül a keresztény tudat mélyülését jelentette nemcsak az eucharisztikus Úrral, hanem általában Krisztus személyével szemben.”

„Ha nem tévedünk, a második évezred fordulójának kell meghoznia a kiegyenlítődést. A keresztény sokaság ismét feltűnő mértékben közeledik az Egyház liturgikus imaéletéhez, ismét iparkodik az Eucharisztia áldozatvoltát jobban megfogni és az Eucharisztia előtt hódoló szolgálat is egyre jobban beleilleszkedik az istentiszteleti cselekedetek összefoglaló keretébe.”

„Az ilyen idők magukból bizonyos feszültségi állapotot hoznak magukkal; a régivel, a magunkkal hozottal szemben érvényesülni akar a még régebbre hivatkozó új. Ez veszélyt is rejt magában, nevezetesen pártok, csoportok alakulását segítheti elő a vallásos életben és ezzel a vallásos látómező korlátozódását, erre irányulását. De a történelmi ismeret átsegít ezen a nehézségeken és erőt ad e valóban eszmei cél megvalósulására.”

„Örvendezzünk hálásan, – fejezi be Kramp – hogy oly időben élünk, melyben mélyebben behatolhatunk az Eucharisztia szentélyébe; hódoljunk szívből a mi Urunk előtt a csendes imádságban éppúgy, mint a nyilvános cselekedetben. És iparkodjunk a magunk részéről is valósággá tenni az Eucharisztia szent tanítójának szavait:

Quantum potes, tantum aude,
Quia maior omni laude,
Nec laudere sufficis!”
<sup>126


94</sup> Kramp S. J.: Zur Geschichte der eucharistischen Kniebeuge. (Zeitschrift für Kath. Theologie. XLVIII. 1. füzet. Innsbruck, 1924.)
⁹⁵ Kramp S. J.: Religiös-psychologische Einstellung gegenüber der Eucharistie. (Liturg. Zschr. 1929. 81–87.)
⁹⁶ Eucharistia. Von ihrem Wesen und ihrem Kult. Herder, 1924. Freiburg. 82. lap.
⁹⁷ I. m. 104. l.
⁹⁸ F. I. Moreau O. S. B., Les liturgies eucharistiques. Notes sur leur origine et leur développement. Bruxelles–Paris, 1924.
⁹⁹ Petró József: A szentmise története. Bp. Szent István-könyvek. – Szunyogh X. Ferenc trilógiája a szentmiséről. 1. A szentmise kialakulása. Bp. Szent István-Társulat. 2. A szentmise magyarázata. Parsch Pius művének fordítása. Bp. 1937. Liturgia. 3. A szentmise lelke. Bp. 1937.
¹⁰⁰ Vö. W. K. L. Clarke: Early Ideas of the Eucharist. Theology, 1923.
¹⁰¹ Hoffmann: Die Verehrung und Anbetung des allerheiligsten Sakraments des Altars. Kempten. 1897. Kösel; Raibles: Der Tabernakel einst und jetzt. Freiburg. 1908. Herder.
¹⁰² Jungmann S. J.: Die Stellung Christi im liturgischen Gebet. Münster i. W. 1925.
¹⁰³ Comm. in Ecclesiastem, PL. 23, 1039. Idézve találtam: M. S. Weglewicz, Doctrina S. Hieronymi de SS. Eucharistia. Roma, 1931.
¹⁰⁴ Vö. A. Franz, Die Messe im deutschen Mittelalter. Freiburg 1902. Herder. 93–114. l.
¹⁰⁵ G. Fornaroli: L’Eucharistia nel culto e nella devozione della Chiesa. Riv. Lit. 1923. (Az első felében ezt tárgyalja.)
¹⁰⁶ Die Verehrung der Eucharistie im Mittelalter, München, 1933.
¹⁰⁷ Ed. Dumoutet: Le désir de voir l’Hostie et les origines de la dévotion au Saint-Sacrement. Paris, 1926.
¹⁰⁸ R. Hindringer: Weiheross und Rosseveihe. 1932.
¹⁰⁹ C. Boeckl: Die Eucharistielehre der deutschen Mystiker des Mittelalters. München 1933. Továbbá: R. Eschweiler: Von mittelalterlicher Frömmigkeit. (Der Kath. Gedanke. 1928.)
¹¹⁰ Vö. pl. Campi: Santa Geltrude e la spiritualítà liturgica. (Riv. lit. 1923.)
¹¹¹ Herwegen O. S. B.: Kirche und Seele. Die Seelenhaltung des Mysterienkultus und ihr Wandel im Mittelalter. Aschendorff. 1926. Münster.
¹¹² Ezzel a kérdéssel bőven és alaposan négy jezsuita tudós foglalkozott. I. de Ghellinek, E. de Buoker, I. Poukens és S. Lebaquez atyák közösen adtak ki egy könyvet: Pour l’histoire du mot „Sacramentum.” (Spicilegium sacrutn. Louvain–Paris, 1924.)
¹¹³ Vö. DDr. Odo Casel O. S. B.: Das christliche Kultmysterium, Pustet, Regensburg.
¹¹⁴ A legalaposabban tárgyalja ezt a kérdést Joseph Braun S. J.: Der christliche Altar in seiner geschichtlichen Entwickelung. München, 1924.
¹¹⁵ P. Browe S. J.: Die Entstehung der Sakramentsprozessionen. (Bonner Zschr. f. Theol. u. Seels. 1931.)
¹¹⁶ I. m. 100. l.
¹¹⁷ H. Thurston S. J.: The Origin of the Elevation. The Month. 1926.
¹¹⁸ Browe S. J.: Die Eucharistie als Zaubermittel im Mittelalter. (Arch. f. Kulturgesch. 1936.)
¹¹⁹ P. Browe S. J.: Die Abendmahlsprobe im Mittelalter. (Hist. Ib. d. Göst. 1928.)
¹²⁰ Rot: Panis eucharisticus indigne tractatus, Ein deutsches Barockspiel a. d. Jahr 1621.
¹²¹ Browe: Die Hostienschändungen der Juden im Mittelalter. (Röm. Quartal-Schr. 1926.)
¹²² I. m. 276. l.
¹²³ I. m. 105. l.
¹²⁴ Acta Ap. Sedis XI. 246.
¹²⁵ I. m. 109–110. l.
¹²⁶ Áldd őt minden érzéseddel,// Mert felérned énekeddel // S méltán zengni nincs erőd!