Schütz Antal: A házasság krisztusi gondolata

Jézus Krisztus istenségének egyik legvonzóbb bizonysága, hogy minden szellemi irány és történeti törekvés, minden párt és program eléje járul s várja az ô ajkáról a jóváhagyást és kezébôl az áldást; s minél súlyosabb felelôsséget hordoz, minél hódítóbb igényeket táplál, annál szenvedelmesebben verseng ezért a jóváhagyásért és áldásért. Ha tehát a házasság problémáiban és felelôsségeiben vonaglik ennek a nemzedéknek lelke, ne csodáljuk, hogy az életösztön sürgetésével megy Krisztus elé és tôle magától akarja hallani, mit tart a házasságról, mit a nehézségeirôl és követeléseirôl. Ösztönszerűen megérzi mindenki, hogy akármit mond, akármilyen követelésekkel áll elô, az ô szavát itt is a legmélyebb emberiesség és részvét sugallja és egyben a legteljesebb hatalom hordozza. Ezért szava olaj a szenvedélyek és aggályok hullámaira; s akármilyen kérlelhetetlen volna is a törvény, melyet elénk szab, a ,,du sollst'': éppen abból a hatalmas és egyben mérhetetlenül irgalmas szóból kisugárzik a megvalósítás ereje, a ,,du kannst!''

Mit tanít tehát Jézus Krisztus a házasságról? Feltűnôen keveset! S mégis, ha jól megnézzük, benne van a házasságról szóló fölszabadító igazság egész mélysége és terjedelme -- miként rövid a Miatyánk, mégis benne van a jelen és jövendô életnek minden szükséglete és ereje.

A Hegyi beszédben, mikor az Üdvözítô a farizeusoktól elmagyarázott régi törvényt igazítja helyre, azt mondja: ,,Hallottátok, hogy mondatott a régieknek: Ne törj házasságot! Én pedig mondom nektek, hogy mindaz, aki asszonyra néz, hogy megkívánja, már házasságtörést követett el vele szívében... Továbbá mondatott, hogy aki elbocsátja feleségét, adjon neki váláslevelet. Én pedig mondom nektek, hogy mindaz, aki elbocsátja feleségét, más mint paráznaság miatt, okot ád neki a házasságtörésre, és aki elbocsátott nôt vesz el, házasságot tör'' (Mt 5,27-32).

Ezt az utóbbi tanítást részletezi, mikor Galileából visszamegy Judeába, és a határnál elébe állnak a farizeusok ezzel a farizeus kérdéssel: ,,Szabad-e az embernek feleségét elbocsátani akármi okból? Ô meg felelvén, mondá nekik: Nem olvastátok-e, hogy aki az embert kezdetben teremtette, férfivá és asszonnyá alkotta ôket? és mondá: Annak okáért az ember elhagyja atyját és anyját, és feleségéhez ragaszkodik, és a kettô egy testté leszen. Ennélfogva már nem ketten vannak, hanem egy test. Amit tehát Isten egybekötött, ember el ne válassza. Mondák neki: Miért parancsolta hát Mózes váláslevél adása mellett az elbocsátást? Felelé nekik: Mert Mózes a ti szívetek keménysége miatt engedte meg nektek, hogy elbocsássátok feleségeiteket; de kezdettôl fogva nem úgy volt. Mondom pedig nektek, hogy aki elbocsátja feleségét, hacsak nem paráznaság miatt, és mást veszen, házasságot tör, és aki elbocsátott nôt vesz el, házasságot tör. Mondák neki tanítványai: Ha így van az ember dolga a feleséggel, nem érdemes megházasodni. Ki mondá nekik: Nem mindenki fogja fel ezt az igét, hanem akiknek megadatott. Mert vannak férfiatlanok, kik anyjuk méhébôl úgy születtek; és vannak férfiatlanok, kiket az emberek tettek azzá; és vannak férfiatlanok, kik magukat teszik férfiatlanná a mennyek országáért. Aki föl tudja fogni, fogja föl'' (Mt 19,3-12; hozzá: Mk 10,2-12, Lk 16,18).

Ezt a rövid, de súlyos tanítást magyarázza, bôvíti, részben kiegészíti Szent Pál, aki miként az Oltáriszentségrôl szóltában (1Kor 11,23) kifejezetten tanúsítja, hogy az Úr meghagyását tolmácsolja, viszont máskor lelkiismeretesen azt is megmondja, hogy most nem az Úr meghagyásából beszél, mindazáltal mint olyan valaki, aki a Szentlélek Úristen szócsövének tudja magát.

Témaszerűen 1Kor 7-ben foglalkozik a dologgal, nyilván a nagy világváros nemi züllöttségének kellô közepébôl jött kérdésre: ,,Ami pedig azt illeti, amirôl írtatok nekem, azt felelem: Jó az embernek az asszonyt nem illetni, a paráznaság miatt azonban minden férfiúnak legyen meg a maga felesége és minden asszonynak legyen meg a maga férje. A férj adja meg a feleségnek, amivel tartozik, hasonlóképpen pedig a feleség is férjének. Az asszonynak nincs hatalma teste fölött, hanem a férfiúnak; hasonlóképpen pedig a férfiúnak sincs hatalma teste fölött, hanem az asszonynak. Ne tartózkodjatok egymástól, legföljebb közös akaratból egy idôre, hogy az imádságnak éljetek... Ezt pedig engedményképpen mondom, nem parancsképpen. Mert azt szeretném, hogy mindnyájan olyanok legyetek, mint énmagam; de kinek-kinek saját ajándéka vagyon Istentôl, és pedig az egyiknek így, a másiknak meg amúgy. A nôtleneknek és özvegyeknek pedig ezt mondom: Jó nekik, ha úgy maradnak, mint én is. De ha meg nem tartóztatják magukat, lépjenek házasságra; mert jobb dolog megházasodni, mint égni. Azoknak pedig, kik házasságban élnek, nem én parancsolom, hanem az Úr, hogy a feleség férjétôl el ne váljék; ha pedig elválik, maradjon házasság nélkül, vagy béküljön meg férjével. A férfi se bocsássa el feleségét. A többieknek viszont én mondom, nem az Úr: Ha valamely testvérnek hitetlen felesége van, és ez kész vele lakni, ne bocsássa el; és ha valamely hívô asszonynak hitetlen férje van, és ez kész vele lakni, ne bocsássa el férjét; mert a hitetlen férj meg van szentelve a hívô asszony által, és a hitetlen asszony meg van szentelve a hívô férj által; különben fiaitok tisztátalanok volnának, már pedig szentek. Ha azonban a hitetlen fél elválik, hadd váljék el; mert nincs szolgaságra kötelezve a fivér vagy nôvér ily esetben, hanem békességre hívott minket az Isten... A szüzekre nézve pedig nincs parancsom az Úrtól; tanácsot azonban adok, mint aki irgalmasságot nyertem az Úrtól, hogy hű legyek; azt tartom tehát, hogy ez jó a közelálló szükség miatt, hogy jó az embernek úgy lennie. Feleséghez vagy-e kötve? Ne keress válást. Feleség nélkül vagy-e? Ne keress feleséget. De ha feleséget veszel, nem vétkeztél; és ha a szűz férjhez megy, nem vétkezett. Azonban az ilyeneknek testi gyötrelmük leszen. Én pedig meg akarlak kímélni titeket. Azt mondom tehát testvérek: Az idô rövid; most már az van hátra, hogy azok is, akiknek feleségük vagyon, olyanok legyenek, mintha nem volna, és akik sírnak, mintha nem sírnának, és akik örvendeznek, mintha nem örvendeznének, és akik vesznek, mintha nem volna birtokuk, és akik élnek ezzel a világgal, mintha nem élnének; mert elmúlik ennek a világnak alakja. Én pedig azt akarnám, hogy gond nélkül legyetek. Akinek nincs felesége, arra gondol, ami az Úré, hogy tessék az Istennek. Akinek pedig felesége van, arra gondol, ami a világé, hogyan tessék feleségének; és meg van osztva... Az asszony kötve van a törvényhez, míg férje él. Ha férje meghal, szabaddá lesz; menjen férjhez akihez akar, de csak az Úrban. Véleményem szerint azonban boldogabb lesz, ha úgy marad; pedig hiszem, hogy bennem is az Isten lelke vagyon'' (1Kor 7).

Ef 5, 22-33: ,,Az asszonyok engedelmeskedjenek férjüknek, akár csak az Úrnak; mert a férfi éppúgy feje az asszonynak, mint Krisztus az Egyháznak... Ti, férjek, szeressétek feleségteket, amiképp Krisztus is szerette az Egyházat és önmagát adta érette avégett, hogy megszentelje és megtisztítsa a víz fürdôjében az élet igéjével s dicsôvé tegye magának az Egyházat, hogy sem folt, sem ránc, sem más efféle ne legyen rajta, hanem legyen szent és szeplôtelen. Szintúgy a férfiak is úgy szeressék feleségüket, mint önnön testüket. Aki szereti feleségét, önmagát szereti. Hiszen soha senki sem gyűlöli a testét; sôt ellenkezôleg, táplálja és ápolja, akárcsak Krisztus az Egyházat; mert az ô testének tagjai vagyunk, húsából és csontjaiból valók. Ezért az ember elhagyja atyját és anyját s ragaszkodik feleségéhez és lesznek ketten egy test. Nagy titok ez; én pedig Krisztusra és az Egyházra mondom. Tehát mindegyik szeresse a feleségét, mint önmagát, az asszony meg félje az urát''.

De az Úr Krisztus nemcsak szóval tanított és nemcsak tanítványai által szólott, hanem elsôsorban életével és tetteivel tanított. S ez a hármas forrás nemcsak határozott, hanem részletes vonásokban is elénk tárja az Úr Krisztusnak házassági elgondolását, melyet három szempont alá foglalunk.

1. Az Üdvözítô mindenekelôtt megerôsíti és megpecsételi az ószövetségnek házasságtanát. Nem jött ô fölbontani a törvényt, az ószövetséget, hanem teljesíteni (Mt 5,17); Krisztus, az Atya küldötte nem jött elhomályosítani a teremtôi gondolatokat, hanem ellenkezôleg, teljes eszmei tartalmukat igaz világításba tenni és életbe váltani. Ezt azért nem fölösleges itt újra hangsúlyozni, mert mindmáig kísért a régi marcionita gondolat (Marcion gnosztikus ízű agilis eretnek volt 150 körül), mely szembe akarja állítani az ószövetség Istenével és szellemével Krisztust és az evangélium szellemét, amazt anyagiasnak, sôt érzékinek minôsíti ellentétben az evangélium szellemiségével. Ezen a címen is manicheus gondolatokat akarnak becsempészni a keresztény eszmevilágba, éppen a házasság kérdésében, látszólag és elsô tekintetre egy szellemibb életstandard érdekében, voltaképpen azonban a tisztulatlan alsóbb világ javára.

A házasság teremtôi elgondolásának az az alapja, hogy a nemek differenciáltsága nem bűn következménye, nem lehanyatlás egy eszmény magaslatáról, hanem magának Istennek tökéletes gondolata. Az Üdvözítô ezt az alapvetô igazságot kifejezetten magáévá teszi Máté 19-ben és le is vonja belôle a döntô nagy következtetést: a házasság felbonthatatlanságát. Azonban hasonlíthatatlan magasabb megszentelést és mélyebb értelmet ád a nemek különbségének.

A szentatyák és teológusok között közkeletű az a régi gondolat, hogy az Úr Krisztusban és Szűz Máriában mindkét nem meg van tisztelve, miképp az ôsbűn által mindkét nem, mint romlás és halál szülôje kiesett ôsi méltóságából. Szent Pál fölállít egy mélyértelmű beszédes párhuzamot: ,,Lôn az elsô ember, Ádám, élôlénnyé; az utolsó Ádám éltetô lélekké... Az elsô ember mint a földbôl való földi, a második ember mint a mennybôl való, mennyei. Amilyen a földi, olyanok a földiek is, és amilyen a mennyei, olyanok a mennyeiek is. Tehát, amint hordtuk a földi ember képét, úgy majd hordjuk a mennyeinek képét is'' (1Kor 15,45-9). Ezt a párhuzamot a szentatyák, már Irén (meghalt 200 k.) óta szorgalmasan továbbépítik: Az elsô Évával, aki engedetlensége által halál anyja lett, szembeállítják a második Évát, aki engedelmességével, alázatos ,,Legyen nekem a te igéd szerint'' szavával élôk anyja lett minden idôre. S az ember, aki a teremtés révén, mint az elsô férfi és az elsô nô gyermeke, arra volt hivatva, hogy a férfiúiság és nôiség differenciáltságában Istennek, illetôleg az elsô Ádámnak képét hordja, az Isten országában a kegyelem címén arra van hivatva és képesítve, hogy mint a második Ádám és a második Éva gyermeke, hordozza és hirdesse a nemek differenciáltságában a mennyei embernek annyival ragyogóbb és gazdagabb képét.

A házasság teremtôi elgondolásának második mozzanata a nônek megbecsülése: a férfiúval való teljes egyenrangúsága, nemcsak, hanem valami megkülönböztetett helyzete, mely számba veszi és tiszteletben tartja azt a sok felelôsséget és áldozatot, melyet követel nemi hivatása: szolgálni tulajdon vére árán az élet titkát. E tekintetben az Üdvözítô élete és magatartása világos nyelven beszél. Ô, ki földi életsorsának intézôje, még mielôtt a földre lépett volna (lásd: Zsid 10,5), jónak látja, hogy életútjának minden állomásán és fordulóján ott legyenek szent, szolgáló, szenvedô, megkülönböztetett nôk, sokszor kitüntetett helyzetben és szerepben. Alig jelenik meg a földön, már eléje járul Anna, a bensôség és mennyei reménység hordozója; nyilvános életében aztán különös gondjának és gyöngédségének tárgya a szenvedô nôk (a vérfolyásos asszony, a kánáni nô), a bűnbánók; Mária Magdolnáról nem átallotta kimondani, hogy ahol elhangzik majd az ô evangéliuma, ott fölhangzik annak a nônek dicsérete is. Keresztútján külön szava van Jeruzsálem leányaihoz, és föltámadása után elsô látogatása azoknak a buzgó, önzetlen asszonyoknak szól, akiknek nôi szolgálatát nyilvános életében annyiszor elfogadta a magátólértôdés közvetlenségével. Bizonyos továbbá, hogy az a Krisztus, aki utolérhetetlen lelki szabadsággal teljes érintetlenségben megy végig az életnek és emberiségnek minden viszonylatán, teljes elfogulatlansággal és testvéri közvetlenséggel áll szemben a nôkkel, úgyhogy még a legádázabb kritika sem találja viselkedésében a manicheus nôgyűlöletnek halvány árnyékát sem; sôt, akinek van hozzá érzéke, kiérzi viselkedésébôl és szavából a mélységes együttérzést a nôi tragikummal és hivatással szemben, különös mélységgel és gyöngédséggel elsôsorban tulajdon édesanyjával szemben.

S az ô örökségét híven ôrzi és gondozza Egyháza. Hiába fogja rá felületes modernek kajánsága, hogy megbélyegzi és bűnösnek ítéli a nemiséget és háttérbe szorítja ennek par excellence hordozóját, a nôt. Az Egyház Szűz Máriát állítja oda a tisztulatlan és mégis fölfelé áhító nemiség elé, mint a tiszta nôiség szeplôtelen ideálját; s elfogulatlan kívülállók tanúságot tesznek, hogy tôle indult ki és belôle táplálkozik, ami egészséges és igazán lovagias nôtisztelet van a nyugati kultúrában. -- Az Üdvözítô közvetlen, mondhatnók bizalmas környezete apostolok voltak és szent asszonyok. Az apostolok hivatását férfiakra, papokra kellett bízni, mert Isten meghagyása szerint nekik kell vérrel, verejtékkel és felelôsséggel művelni a földet, Isten országának földjét is. A szent szeretetszolgálatra, melyet Isten a nônek szánt, mindjárt kezdetben nagyszerű teret és fölséges perspektívát nyitott a keresztény karitászban, nagyarányú szervezettséggel a nyugati nôi szerzetekben.

Végül az Üdvözítô magáévá tette és megszentelte magának a házasságnak teremtôi gondolatát. Igaz, maga nem élt házas életet, és tudjuk, a XVIII. és XIX. század szadduceusaitól és filisztereitôl kitelt az a szomorú bátorság, hogy merte ezt hiánynak minôsíteni. Mintha az erkölcsi eszmény képviselôjének végig kellene járni az összes szociális és történeti viszonylatokat! Mintha Krisztusnak katonának, sôt hadvezérnek, orvosnak, sôt vasmunkásnak, diplomatának és talán még versírónak is kellett volna lennie, hogy mindegyiknek útmutatója tudjon lenni a lelki tökéletesedésben! Mintha mindezekben a foglalkozásokban és társadalmi keretekben nem az egy-szükséges volna a döntô!

Jóllehet, az Üdvözítô maga nem élt házasságban, -- mindjárt meglátjuk majd, miért nem, -- tettben és szóval nem hagyott kétségben aziránt, miképp értékeli. Megtette ezt alapvetô módon már azzal, hogy jónak látta házasságban (jóllehet nem házasságból) születni. Méltónak és alkalmasnak találta a házasságot arra, hogy példázza az ô tanításának és megváltói művének legjelentôsebb értékeit: Hasonló a mennyek országa a királyi emberhez, aki menyegzôt szerez fiának; ô vôlegény, kit várnak a szüzek, apostolai vôfélyek. Jelenlétével és elsô csodájával megtiszteli a kánai menyegzôt és éppen ennek a csodának elvi értelme és jelentése van a házasság szempontjából (lásd 49. lap). A házasélet hivatása és tevékenységei iránt Isten teremtôi gondolatával teljesen azonosuló mélységes tiszteletet és férfiasan reális és gyöngéd együttérzést tanúsít. Lehetetlen ebbôl meg nem érezni valamit annak, aki elolvassa a vérfolyásos asszony gyógyítását (Lk 8,43--8), aki végig gondolja, amit a házasság gyümölcsérôl, a kisdedekrôl mond (Mt 19,14), vagy aki elelmélkedik e szaván: ,,Az asszony, midôn szül, szomorúságban vagyon, mert eljött az ô órája; mikor pedig megszülte a gyermeket, már nem emlékszik a szorongatásra örömében, hogy ember született a világra'' (Jn 16,21).

De különben minek halmozni ezeket a töredékbizonyítékokat? Lehetett-e a házasságot jobban megbecsülni és erôteljesebben igenelni, mint tette az Úr Krisztus, mikor emberi eltorzításokkal és visszaélésekkel szemben félre nem érthetô határozottsággal és idôket átölelô föltétlen tekintéllyel helyreállítja a házasság eredeti isteni gondolatát és aztán Isten országában éppen ennek a házasságnak ád egészen új értelmet és méltóságot. S éppen ez a két mozzanat adja meg a házasság krisztusi elgondolásának jellegét.

2. Az eredeti bűn, mint láttuk, a lét és élet, az értékek és törekvések különféle rétegeinek kölcsönös harmóniáját megbontotta, s a házasság terén ez abban nyilvánult, hogy a szexus föltámadt az erósz és még inkább az étosz ellen és zsarnoka lett a nemi vonatkozásoknak; ez a zsarnokság és zabolátlanság átterjedt a nemek kölcsönös házas vonatkozásaira is: a férfi brutális terpeszkedése, soknejűség, válás... Ebbe az anarchiába harsog bele az Üdvözítô szava: Kezdetben nem így volt; s új teremtô hatalommal, az elsô teremtésnél sokkal gyöngédebb modulációval ismét megalapozza a házasságot.

A nemi elvadulásnak gyökerére, a féktelen érzékiségre teszi a fejszét, mikor azt mondja: ,,Mindaz, aki asszonyra néz, hogy ôt megkívánja, már házasságtörést követett el vele szívében''. Ezzel félreérthetetlenül elítél minden házasságon kívüli nemi viszonyt, s a nemzô ösztönnek minden házasságkívüli szándékos megmozdulását a hatodik parancsnak végzetesen komoly isteni szentesítése alá helyezi. Vigyázzunk, félre ne értsük az Üdvözítônek ezt a rövid és mégis mérhetetlenül súlyos szavát. Nem vonja ô itt vissza, amit a nemek különbözôségérôl és a házasságról mint teremtô gondolatról vall. Nincs igazuk a modern szadduceusoknak, hogy az Üdvözítô itt elítéli a nemiséget. Nem; hanem igenis, teljes határozottsággal a házasság kereteibe és felelôsségeibe utalja bele és ezzel félreérthetetlenül értésünkre adja, hogy a nemzô ösztönnek értelme és rendeltetése a házasságra utal, tôle és csakis tôle kapja szentesítését és áldását.

A soknejűséggel szemben tanítása nem kevésbé határozott, ha nem is annyira kifejezett. Benne van az már abban a tényben, hogy mindenütt egynejűséget talál, s azt szenteli és áldja meg. Mikor aztán Máté 19-ben oly energikusan nyomatékozza, hogy Isten férfivá és nôvé teremtette az embert, világosan értésünkre adja, hogy a házasság eredeti monogamiás gondolatát teszi magáévá. Ha pedig valaki kifejezett szót akar, ott van Szent Pál, aki egyenest az Úr rendelkezésére hivatkozik, amikor kimondja: ,,Minden férfiúnak legyen meg a felesége, és minden asszonynak legyen meg a maga férje''.

Szokatlanul ünnepélyes és elszánt az Úr Krisztus hangja, mikor a házasság fölbonthatatlanságáról szól. Elhangzik örök idôkre, szemben az emberi állhatatlansággal; változatosságsóvárgással és álokoskodással, a félre nem érthetô, el nem magyarázható szó: Amit Isten egybekötött, ember el ne válassza. Ez a szó kivételt nem ismer: Aki elbocsátja feleségét, és mást vesz el, házasságtörô, aki elbocsátottat vesz el, nem különben. Ha tehát Máténál a fönt idézett két helyen (a másik két szinoptikusnál a párhuzamos helyeken nem!) szerepel a paráznaságról szóló közbeiktatás, az nem jelenthet okot házasságbontásra. Minthogy késôbb errôl tüzetesen lesz szó (145. lap), most elég arra utalni, hogy Szent Pál, aki éppen ebben a kérdésben az Úrra hivatkozik, a paráznaság kivételezését meg sem említi. A különélésrôl tud ô is, a házasság fölbontásáról nem. Különben is az Úr szavainak értelmét eldönti az elsô hallgatóság értelmezése. Az apostolok megdöbbennek: ,,Ha így van az ember dolga a feleséggel, nem érdemes megházasodni''; szinte kihallani szavukból, hogy az Üdvözítô rendelkezését ôk a mózesi törvénnyel és az annak alapján kifejlôdött gyakorlattal szemben elviselhetetlen igának, hallatlan szigorításnak érezték. Szinte megismétlôdik a hitetlenkedô zsidók magatartása az oltáriszentségi ígérettel szemben: Kemény beszéd ez, ki hallgathatja! (Jn 6,60.) S az Üdvözítô, miként Oltáriszentség ígérô beszédében, nem vonta vissza tanítását, ha még oly keménynek érezték is hallgatói, hanem felsôbb régióba utalta ôket, mint minden nehézség megoldásának hazájába. A zsidók hitetlenkedô kérdésére azt felelte: Az igék, melyeket szólottam, szellem és élet (lásd Dogm. II. 310. lap); a házasság kérdésében pedig az emberi természet tusakodásának színe elôtt nem fokozta le a házasság fölbonthatatlanságának követelményét, hanem magát a tusakodó természetet egy felsôbb világba hívta, hol az eredeti házassági eszmény megvalósítására készen állnak az erôk; sôt magát a házasságot is egészen új világba emelte, új titoknak tette hordozójává és új teremtô erôk forrásává.

Itt tárul elénk a kánai csoda nagy elvi értelme. Mikor az Üdvözítô elsô nyilvános csodájában a kánai újházasok vizét borrá változtatta, már az atyák értelmezése szerint jelezte azt az új világot, a dolgoknak és értékeknek azt a rendjét, mely még az elemekben is új erôk forrását fakasztja. Miként Kánában a lakodalmas nép vigasztalására és örömére a vizet borrá változtatta, úgy az emberiség állandó vigasztalására és örömére akarja tulajdon vérévé változtatni a bort. A vér az élet jelképe, hordozója, táplálója és jele; a jó vér egészséges élet záloga, jogos remények, önérzet és egyben kötelezések forrása: Vér nem válik vízzé -- Blut ist ein ganz besondrer Saft. Ennek az életfolyam tápláló drága vérnek jelképe a bor. Mikor az Üdvözítô a fiatal kánai házaspár vizét borrá változtatja, értésünkre adja, hogy új erôáramok égisze alá állítja a házasságot. Ami eddig lapos hétköznapiság, a legjobb esetben filiszteri vizenyôsség volt, megszokottság, léleknélküliség, sôt lelketlenség, annak ezután életté, lendületté, ízzé kell válnia. A legtöbb házasságban hamar kifogy a természetes vonzódás és kölcsönös szerelem közönséges bora és elkövetkezik az unottság vagy irritáltság vizenyôs korszaka, melyben az emberi okosság új tavaszt hiába vár; de ha Krisztus jelen van a házasságban és reája szállt az ô áldása: ahány kôvedrében a természeti szenvedelemnek, érzületnek és kárvallásnak meggyűlt a merô természet vize, annak a krisztusi áldásnak erejében mind színborrá válik, kegyelmi lelkületté, s zamata még a vôlegényt is ámulatba ejti, nemhogy a lakodalmas népet (Jn 2,1-11).

Krisztus azt akarja már most, hogy az ô követôi között minden házasság kánai menyegzô legyen: Ahol ketten-hárman összegyűlnek az én nevemben, ott én köztük vagyok (Mt 18,20). S ez az ô jelenléte biztosíték rá, hogy mikor elhangzik a segíteni kész együttérzés aggodalma: Nincs boruk, elfogyott a merô természet házassági értékkészlete, akkor ô neki van hatalma és akarata közbelépni és adni az ô borából, és annak erejében majd gyôzik a hitvestársak azokat a kötelességeket, melyeket ô szentesített.

A krisztusi házassági eszmény színe elôtt a hüledezô gyarlóság azt mondja: Ha így van dolga az embernek a feleséggel, akkor nem érdemes megházasodni. S Krisztus a tettnek, a tényleg folyósított kegyelmi segítségnek erejével azt feleli: Igen, embernél ez lehetetlen; de Istennél minden lehetséges (Mt 19,26). Nehéz dolog, sôt lehetetlennek látszik, a házas hűségnek, a nemi tisztaságnak az a gyakorlata, melyet az Úr Krisztus a keresztény élet alapokmányában, a Hegyi beszédben követel: még a szándékos tisztátalan kívánságnak is száműzése; meghaladni látszik az ember erejét az az állhatatosság, melyet ô követel a házastársaktól: Holtomiglan, holtáiglan, mikor az érzékek követelôznek és a természet állhatatlan. De ô odaáll az emberi csüggetegség és gyarlóság elé: Bízzatok, én meggyôztem a világot! S benne, mint fônkben, mi is elvben és módban legyôztük ezt a világot (lásd Krisztus 180. kk. l.). De példát is adott, hogy miképp ô cselekedett, mi is hasonlóképpen cselekedjünk. Mikor a kísértésben (Máté 4) kimondotta a megföllebbezhetetlen ,,távozzál sátánt''-t, egyszersmindenkorra megnyitotta a bennünk lakozó démonok kiutasításának útját: Ez a fajzat nem űzhetô ki másképp, mint imádság és böjtölés által (Mt 17,20). Aki életében csak egyszer is igazában találkozott Krisztussal, aki csak egy órát is töltött vele a Getszemáni-kertben, aki csak egyszer is meglátta a kereszt kínjában vonagló Krisztus-arcot, annak beleég a lelkébe és vérébe ez a látomás, és ennek erejében új sejtések kelnek benne és új erôk forrásai kívánkoznak létbe. A vértanúság, halál és örökkévalóság kapujában megjuhászodnak a követelôzô szenvedélyek, meglapul a fölületes érzékiség, lehűl a vér, és megszólalnak a legmélyebb felelôsségek eltemetett harangjai.

De nemcsak a szenvedés és felelôsség tragikus akcentusával szól a házasokhoz az Úr Krisztus. Ô velünk van a világ végezetéig, velünk van sokféleképpen, velünk többek között és kiváló módon az eucharisztiában. Ez a trienti szentzsinat szerint ,,ellenszer, mely által a mindennapi bűnöktôl megszabadulunk és a halálosoktól óva maradunk''; s a trienti káté hozzáadja: ,,fékezi és csökkenti a rendetlen testi kívánságokat'' (lásd Dogm. II. 347. lap). Aki nem érti meg és nem tudja a maga számára folyósítani azt a metafizikát, mely itten dolgozik, melynek erejében az abszolút Tisztaságnak érintése tisztít, és a tiszta vér tiszta léleknek tud alapjává lenni, az eszméljen rá, hogy vannak még emberek is, akiknek jelenlétében lehetetlen nem legtisztább gondolatait gondolnia, nem legszűziesebb akarásait akarnia annak, akiben egy szikrája maradt az igazi emberiességnek. Hát Krisztus elôtt, akinek néma ajkáról is velôkig hangzik a fölhívás: Jöjjetek hozzám mind; és egész valójából kisugárzik az örökkévalóság tenger-mélysége! Hát annak az embernek, akiben nem egyszerűen az emberiességnek, hanem a krisztusi emberiességnek nem is szikrája, hanem bôsége van, legalább a keresztséggel adott kegyelem bôségében! Lehetetlen itt a léleknek föl nem gerjedni arra, hogy szembeszálljon az érzékekkel, a természet állhatatlanságával és fölületességével, s elszánt erôvel föl nem venni Krisztusért a harcot -- a házasságban is: ,,Mindent meg tudok tenni Abban, aki nekem erôt ád'' (Fil 4,13).

3. Hogy ezek az új erôk csakugyan működésbe léptek, annak legszembetűnôbb bizonysága és egyben a keresztény házasság teljesítésének állandó pszichikai és szociális erôforrása: a Krisztusért önként vállalt és vallott nemi önmegtartóztatás, celibátus és szüzesség alakjában. Azt mondja az Üdvözítô: ,,Vannak férfiatlanok, sunt eunuchi...''

Ezzel a szokatlan fogalmazással kapcsolatban legyen szabad egyszersmindenkorra tenni egy elvi megjegyzést. Ami merô érzékcsiklandozás, könnyelműség vagy beteges exhibicionizmus, arra nézve a keresztény lelkiismeret számára alku nélkül áll Szent Pál szava: Talia nec nominentur in vobis, efféle ,,szóba se jöjjön köztetek, amiképp az a szentekhez illik'' (Ef 5,3). Ami azonban elkerülhetetlen az életnek teljes megkeresztelésére, elvi tisztázására és okulására, abban a Szentírásnak és magának az Úr Krisztusnak példája szerint nincs helye álszeméremnek, prüdériának, amely végre is egyik raffináltabb formája a nemi tisztulatlanságnak és fölszabadulatlanságnak. Castis omnia casta, ez ennyit is jelent: aki nem éretlen tacskó vagy tisztulatlan önáltató módjára nézi a nemi tényeket, hanem a teremtô Isten szemével, akit megérintett a halálnak, ítéletnek és tragikumnak az a lehelete, mely errôl az egész területrôl árad, annak egyszersmindenkorra elment a kedve frivolizálástól, olcsó szellemeskedéstôl és felelôtlen pszichikai kacérkodástól; az már nem tud itt másképp szólni, mint a legmélyebb tisztelet, részvét, döbbenet és felelôsség hangján.

Tehát az Üdvözítô kendôzetlen fogalmazásban azt mondja: Vannak, akiket szerencsétlenség tett házasságra alkalmatlanokká; s vannak még szerencsétlenebbek, kiket emberi barbárság tett azzá (ne felejtsük, Keleten vagyunk!). Ezek is kénytelenek viselni sorsukat; s viselik, talán tompa, értelmetlen rezignációval, talán fogcsikorgató tehetetlenséggel. Nos, akadjanak már most, akik nem ilyen otromba kényszerűségbôl, hanem a maguk elszánásából vállalkoznak házasságnélküli és ezzel együtt természetesen teljesen önmegtartóztató életre, a legnagyobb ügyért: Isten országáért; Szent Pál szerint azért, hogy ne legyenek megosztva, hanem minden gondjuk, idejük és erejük arra álljon rendelkezésre, hogy Istennek tessenek.

Ezzel a fölhívással az Úr Krisztus a házasságot is teljesen új perspektívába állítja és a házasság bajainak megadja a gyökeres orvosságát. Két fôbaja van a házasságnak: az érzékiség, mely a házasság kereteit folyton szét akarja vetni és azokon a kereteken belül is mocskol, mállaszt és ront; és az ember-imádás, amely az ún. szerelemben a másik félben látja üdvösségét s így betűszerint ,,imádja'' ,,imádottját'', s annyira bele tud felejtkezni a másik félbe a házasságban is, hogy elhalványul, sôt elenyészik a többi erkölcsi kötelezettség, és a házasságból a házas rendszeres önzésnek lesz melegágya. Mindezzel szemben az Üdvözítô félreérthetetlenül arra utal, hogy vannak magasabb célok is, és azok kedvéért szabad és lehet egészen lemondani arról, amibe a gyaloglelkű ember egészen el tud merülni. Így lesz a celibátus és szüzesség a házasság nagy támasza: Ha a házasságra rátermett ember Isten kedvéért egész életére le tud mondani minden nemi vonatkozásról, akkor a házastársaknak sem lesz lehetetlen Krisztusért és az ô országáért lemondani arról, ami nélkül a házasság krisztusi eszménye eltorzul.

De az összes házas problémák gyökerére teszi a fejszét az Üdvözítô, mikor félreérthetetlenül értésünkre adja, hogy a házas vonatkozás nem a legalapvetôbb emberi vonatkozás: ,,Aki atyját vagy anyját..., fiát vagy lányát jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám'' (Mt 10,37); és pozitív fogalmazásban: ,,Mindaz, aki elhagyta házát vagy fivéreit vagy nôvéreit, vagy atyját vagy anyját, vagy feleségét, vagy gyermekeit, vagy földjeit az én nevemért, százannyit kap és az örök életet örökli majd'' (Mt 19,29). Az ember tehát alapvetôen, elsô helyen Istenhez, Krisztushoz van kötve, s csak ezután, ezen a megkötöttségen belül hitvestársához. Ahol ketten kezet fognak életfogytig való hitvesi hűségre, ott köréjük és föléjük eo ipso templom emelkedik, és a házastársak kötelezô fölhívást kapnak ott szolgálni az oltárnál; azon az oltáron pedig kikezdhetetlen fölségben Isten trónol. S inkább kell engedelmeskedni Istennek, mint embernek; aki embert és emberi vonatkozást jobban kultivál mint Krisztust, nem méltó hozzá. S ebbôl a krisztocentrizmusból indul ki a házas vonatkozások fölszabadulása és gyökeres meggyógyulása. Hogy a házasság bele ne fúljon se az érzékiség mocsarába, se a kölcsönös önimádás örvényébe, arra szükséges és elégséges biztosíték, ha a házastársak mindenestül, tehát érzéki és érzelmi életükkel csakúgy mint személyes igényeikkel, gyökeresen és alapvetôen bele vannak kapcsolva Jézus Krisztusba.

A Jézus Krisztusba való belekapcsolódás azonban nem merül ki a jelzett erkölcsi és lelki mozzanatokban. Hanem az erkölcsi krisztusi elkötelezettségen és a lelki Krisztus felé-tájékozódáson túl belegyökerezik az a metafizikába, a Krisztussal való misztikai létegységbe. S ez a Krisztusba való begyökérzés, ez a misztikai, de valós beléiktatódás a házasságot is egészen új erôk és értékek forrásává és új méltóság hordozójává teszi.

Az Úr Krisztus ugyanis híveinek vele szemben való vonatkozását így jellemzi: ,,Én vagyok a szôlôtô, ti a szôlôvesszôk. Aki énbennem marad és én ôbenne, az bô termést hoz; mert nálam nélkül semmit sem tehettek'' (Jn 15,5). Ezáltal ti. a Krisztus-követôk kölcsönös vonatkozásai sem lesznek már merôben embernek emberhez való viszonylatai, hanem új jelleget öltenek: Krisztus titokzatos testének minden tagja itt vonatkozásba kerül Krisztus titokzatos testének tagjaival; bármilyen kölcsönös vonatkozásban alapvetôen, létrendileg ott van Krisztus, és így minden jelentôs személyes vonatkozás lényegesen és gyökeresen részes a Krisztus-jellegben.

Ezt éppen a házasságra nézve azzal jelzi az Úr Krisztus, hogy benne Isten országának legszemélyesebb vonatkozásait látja jelképezve: ô a vôlegény, követôi a menyasszony. Így a házasság legmélyebb ószövetségi értelme krisztusi veretet kap. Az Énekek énekének alapgondolata, Jahvénak és a hű léleknek jegyesi viszonya, az újszövetségnek kegyelmi rendjébe emelkedik; mindazok, kik hivatottak énekelni új éneket, azok megérik és megélik ennek a krisztusi gondolatnak teljesedését: ,,Eljött a Bárány menyegzôje, és jegyese fölkészült. Írjad: Boldogok, kik a Bárány menyegzôs lakodalmára hivatalosak'' (Jel 19,7.9).

Az Üdvözítô evangéliuma szerint tehát a házasság az ô eljövetelével alkalmassá vált arra, hogy a természetfölötti életnek legyen közvetlen talaja. Ismételten hangsúlyozza, hogy ha követôi nem lesznek mint azok a kisdedek, kiket zsidó anyák vittek eléje, nem mennek be mennyek országába; és azzal a megokolással engedi magához azokat a kisdedeket: mert ilyeneké a mennyek országa (Mt 18,3;19,13). Ha ugyanis alkalmazzuk itt azt a zsinórmértéket, melyet ô maga adott kezünkbe: Gyümölcséirôl ismeritek meg a fát, azt kell mondanunk: ô jóvá tette az emberiség életfáját, alkalmassá arra, hogy immár szent, mennybe való gyümölcsöt teremjen. A házasság már most mindenestül az ô áldása alá került; róla, mint fôrôl, akinek bôségébôl mindnyájan merítettünk, és pedig kegyelemért kegyelmet (Jn 1,16), árad a kegyelem a házasságra is.

De hogy itt mi volt részletesebben az Üdvözítô gondolata, azt megtudjuk az ô nagy apostolától. Szent Pál alapnak odaveti azt a súlyos gondolatot, hogy mindnyájan mint vad olajfa-hajtás be vagyunk iktatva Krisztusba, a nemes olajfába (Róm 11,17), s ezáltal mindnyájan új kegyelmi életre nemesültünk meg. Továbbá ô tanít meg bennünket arra, hogy az új Ádámban az az ember, akit Isten férfiúvá és nôvé teremtett, a mennyei embernek képét van hivatva hordozni. Végül az efezusiakhoz írt levélben témaszerűen kifejti, hogy a hívôk Krisztusban, a fôben, mind egy misztikai testet alkotnak; ugyanott kifejezetten megmondja azt is, micsoda új rendeltetése és értelme van a régi házasságnak ebben a titokzatos krisztusi világban: ,,Az ember elhagyja atyját és anyját s ragaszkodik a feleségéhez, és ketten lesznek egy test'' -- tehát a házasság teremtôi gondolata teljes épségben marad; de új életnek és értelemnek válik hordozójává: ,,Nagy titok ez; de én Krisztusra és az Egyházra mondom'' (Ef 5,31-2). Ugyanott valamivel elôbb a hitvesi szeretet kötelességét azzal okolja meg, hogy Krisztus is szereti az ô Egyházát és önmagát adta érette, s hogy mi egy test vagyunk ôvele. Nyilván azt akarja értésünkre adni az Apostol, hogy a házas viszony valami közvetlen reális kapcsolatban van Krisztusnak és az ô Egyházának viszonyával. Pontosabban miben áll ez a viszony és mi következik belôle a házasságnak krisztusi jellege tekintetében, azt a következô értekezésben vizsgáljuk. Itt csak egy gondolatot kell még fontolóra vennünk.

Mikor Szent Pál kimondja, hogy a házas viszony, a két házastársnak egy testté válása nagy titok, mely Krisztusnak és az ô Egyházának kölcsönös viszonyára utal és abba torkollik, egyszerre föltárul elôttünk a házasságnak világot átfogó egész jelentôssége és világossá válik a keresztény házasság problematikájának begyökérzése.

A jámbor hívô méltán megütközik azon az ádázságon és szívósságon, mellyel ez a kor üldözôbe vette a katolikus házasságot nemcsak gyakorlatban, hanem elméletben, tanításaiban is. Mennyi gúny, lenézés, kézlegyintô elintézés kíséri tanításait és érveit; milyen felsôbbséggel intézik el a haladás nevében gyakorlatát; milyen fanatizmussal kiáltanak feszítsdmeget minden követelésére a kultúrfejlôdés nevében! Elég különös magatartás ez azzal az intézménnyel szemben, melyet az egészséges egyéni és társas élet ôssejtének fölismerni nem olyan nehéz. De mihelyt Szent Pállal meglátjuk, hogy a keresztény házasságnak lényeges kapcsolata van Krisztussal és az ô Egyházával, s így a házasság valamiképp jelenti és történetileg képviseli Krisztust és az ô Egyházát, a katolikus házasság-eszmény ellen tomboló harc egyszerre érthetôvé válik: Nem különb a tanítvány a mesterénél... Ha engem üldöztek, majd titeket is üldöznek (Mt 10,24). Ha Krisztus és az ô Egyháza jel, melynek ellene mondanak (Lk 2,34), nem lehet más sorsa annak az intézménynek sem, mely a maga részérôl Krisztusnak és az ô Egyházának jele. Ha Krisztus a zsidóknak botránkozás, a görögöknek balgaság (1Kor 1,23), ne csodálkozzunk, ha a Krisztusra lényegesen utaló és ôt valamiképpen utánzó házasság is botránkozás a szadduceusoknak és balgaság a szenvedélyeiket észokokkal igazolni akaró farizeusok elôtt.

De innen, errôl a szentpáli magaslatról még egy jelentôs kilátás nyílik. Az a kérdés: akarjuk-e, tudjuk-e a házasság krisztusi eszményét élni, végelemzésben ebben a kérdésben csattan ki: akarjuk-e, tudjuk-e Krisztust egyáltalán követni: akarunk-e, tudunk-e keresztények lenni, és az a Krisztus, aki a zsidóknak botránkozás és a görögöknek balgaság, nekünk a hívôknek, lesz-e Isten ereje és bölcsessége?