VIII. fejezet. A házasság

A házasság mint a legmélyebben járó emberi különbözőségben, a nemi differenciáltságban gyökerező elemi emberi életközösség, mint az emberiség életfájának termőszerve rendkívül sok és mélyen életbe vágó biológiai, lelki, kultúrai, társadalmi és természetfölötti vonatkozásának csomópontja, állandó és általános elméleti és gyakorlati érdeklődésnek középpontja, a legkülönfélébb kultúrai jogi, társas, gazdasági, nevelői problémák találkozója, s ezért az ellentétes világnézetek ütközője, a világnézeti harcoknak legérzékenyebb barométere, és egyben az égető társadalmi kérdésnek mindenkori nagy teherpróbája. A házasság körül dúló nagy elméleti és gyakrolati harcok, a rajta álló és dőlő nagy kockázatok és érdekek külön jelentőséget adnak a dogmatikai tárgyalásnak, mely napi védelmekkel, divatáramlatokkal és kérészéletű érdekekkel szemben a változatlan és megvesztegethetetlen örök igazság álláspontján tárja föl mivoltát, és egyúttal megmutatja azokat a fogódzópontokat, melyekbe a házasság körül forgó problémáknak a helyes megoldás végett bele kell kapcsolódniok. A házasság egyetemes problémájának Ariadne-fonalát a házasság szentségi tárgyalása adja kezünkbe.

A házasság szentségi valósága

1. A házasság fogalma

A házasságot a római jog szerint így szokás meghatározni: egy férfiúnak és egy nőnek állandó, törvényes, nemi jellegű életközösége. Formai mivoltát tekintve tehát a házasság egy férfiúnak és egy nőnek nemi életközössége, (matrimonium in esse); létesítő oka egy férfiúnak és egy nőnek törvényszerű szerződése állandó nemi jellegű életközösségre (matrimonium in fieri). Keresztények között ez a házassági szerződés szentség-jellegű. A házasság szentsége szerint egy férfiúnak és egy nőnek törvényszerű szerződése állandó nemi életközösségre, mely kegyelmet jelent és közöl. A házasság rendeltetését kifejezi as házasság hármas áldása (bona matrimonii): (...)

2. A házasság szentségének krisztusi rendelése

Tétel: A házasság Krisztus rendelte újszövetségi szentség.Hittétel.

(...) A modernisták szerint a házasság a skolasztikusok idejében lett szentséggé, akkor, mikor a szentség és a kegyelem fogalma már kellően tisztázva volt. A trienti zsinat szerint ki van közösítve, aki azt állítja, hogy a házsság nem igazán és tulajdonképpeni értelemben egy a hét újszövetségi szentség közül, rendelve az Úr Krisztustól, hanem emberi találmány, és hogy nem közöl kegyelmet.

(...)

Az Üdvözítő a házasság szent voltát és felbonthatatlanságát már az Isten országának Magna Chartájában, a Hegyi Beszédben hangsúlyozta, és újra nyomatékozta az apostolok előtt, mikor a zsidó elcsuszamlással, illetve lefokozással szemben újra fölemelte eredeti eszményének a magaslatára, azzal a megokolással, Amit az Isten egybekötött, ember el ne válassza. A házasságot gyakorlatilag is megbecsülte azzal, hogy házasságban (ha nem is házasságból) tetszett születnie, jelenlétével és első, misztikai jelentésű csodájával tisztelte meg a kánai házasságot, megáldotta a házasságból született gyermekeket. Nem szól kifejezetten a a házasságról mint kegyelmi közösségről, mindazonáltal kétségtelen, hogy a házasságot szentséggé tette.

(...)

Az Úr Krisztus a házasságnak visszadta eredeti eszményi tisztaságát, egységét és felbontathatatlanságát. Ezzel azonban a gyarló emberi természetre elég súlyos terhet rakott. Illő volt tehát, hogy az a Krisztus, aki a teherrel együtt erőt is ád annak a viselésére, itt is segítségére legyen a természetnek. Szinte természetfölötti teljesítményt kíván a keresztény házasságban; tehát természetfölötti segítségről is kell gondoskodnia; s ha igen, akkor legmegfelelőbbnek kínálkozott, hogy annak eszkőzévé magát a házasságot tegye, vagyis szentséggé avassa. (...)