Schütz Antal: Szent Péter apostol vértanú (+67)

Szent Pétert tette meg az Úr Krisztus az ő Egyházának fejévé és az evangéliumi igazság té-vedhetetlen őrévé. Ő a kőszál, melyre Egyházát építette. Ezért adott neki új nevet. Eredetileg Simonnak hívták, ami zsidóul annyit jelent, mint meghallgatás. Új neve arámul, vagyis az Úr Krisztus és az apostolok anyanyelvén Kéfás, görögül Petrosz, Péter; ez annyi, mint kőszál.

Eleinte ugyancsak nem mutatkozott annak a sziklaembernek, aki megingathatatlan alapnak való. A szív és érzelmek, a hirtelen nekibuzdulások és gyors elernyedések embere volt. Ha ép-pen őt szemelte ki az Úr Krisztus végtelen bölcsessége kőszálnak és alapnak a legnagyobb mű, az Egyház számára, örök időkre meg akarta mutatni, hogy minden szilárdság és tartóerő tőle jön: „Más alapot senki sem vethet azon kívül, mely vettetett, mely a Krisztus Jézus” (1Kor. 3,11). De miért éppen ezt az apostolt választotta ki az Úr, hogy benne megmutassa a maga ere-ét? Azért, mert Péter híven az első nevéhez, mely Simon, meghallgatás, úgy tudott hallgatni az Üdvözítőre, fönntartás nélkül úgy oda tudta adni magát érte, mint senki más. Éppen mert ismer-te tulajdon keserves tapasztalatból az emberi gyöngeséget és állhatatlanságot, mindenestül Krisztusban tudta megtalálni az erő és állandóság egyetlen forrását.

Hazája Betszaida a Genezáret-tó mellett, melynek partjait és haldús vizeit az Üdvözítő evangéliumhirdetése és csodái úgy megszenteltek. Atyja János vagy Jónás (a kettő egyet jelent: „Isten kegyelme”), jómódú halászmester. Péter is atyja mesterségét folytatta bátyjával, Andrással. Megházasodott és Kafarnaumban telepedett meg. Később az Úr többször megszállt itt a há-ában és itt gyógyította ki a forrólázból napát. (Máté 8,14.) Mikor az Üdvözítő megkeresztelkedése után tanítani kezdett a Jordán partján, Péter egyike volt az elsőknek, akik hozzája csatlakoztak. Bátyja, András, aki már előbb Keresztelő Szent Jánost hallgatta, vitte őt Jézushoz. Jézus rátekintett és mondotta: Te Simon vagy, Jónás fia; majd Kéfás lesz a neved! (Ján. 1,42.) Utóbb vált meg, mit akart ezzel mondani az Üdvözítő. Egyelőre Pétert egészen szorosan magához akarta fűzni. Mindjárt nyilvános működésének elején, mikor a Genezáret tavánál rengeteg nép tódult hozzá, bement Péter halászbárkájába s onnan tanított. Utána pedig meghagyta, hogy evezzen ki a mélyre és ott vesse meg hálóját. Péter mindjárt Simonnak, „engedelmesen meg-hallgató”-nak bizonyult: „Mester, egész étszaka fáradoztunk és semmit sem fogtunk. De a te szavadra kivetem a hálót”. Erre oly bőséges halfogás következett, hogy a hálók belészakadoz-tak, s csak a Zebedeus-fiak segítségével tudták partra vontatni. Péter Jézus lába elé borult: Menj ki tőlem, Uram, mert bűnös ember vagyok. Az Üdvözítő azonban talpra állította: Ne félj, ezen-túl már embereket fogsz. Erre kivontatta hajóját a partra, elhagyta mindenét, családját és foglal-kozását és követte Jézust. (Luk. 5, 5.)

Ettől az időtől kezdve nem hagyta őt többé. Ott volt vele minden jártában-keltében, és az Üdvözítő iskolájában lassan megérlelődött kőszállá és Krisztus helytartójává.

Maga az Üdvözítő külön iskolára is fogta. Az idősebb Jakabbal és ennek testvérével, János-sal együtt megtette legbensőbb bizalmasává. Egyedül ők hárman voltak Jairus lányának föltá-masztásánál (Márk 5,37), ők voltak tanúi dicsőséges színeváltozásának a Tábor hegyén (Máté 17,1) és haláltusájának a Getszemáni-kertben. (Máté 26,37.)

Péter egyenes, könnyen hevülő lelke határtalan rajongással csüngött az Üdvözítőn. Magáról teljesen megfeledkezett, mikor Mestere iránt szeretetről és odaadásról volt szó. Hirtelensége persze nem egyszer magával ragadta; de elég volt az Üdvözítőnek egy szava, hogy helyre bil-lenjen. Az evangélium minden olvasója előtt felejthetetlen jelenetek ezek: A csodálatos kenyérszaporítás napján Jézus alkonyat után hajón előre küldte tanítványait a másik partra. Vihar volt és a hullámok hányták-vetették a hajót. Negyedik őrváltáskor közeledik valaki feléjük- gyalog a tengeren. Megrémülnek; talán ki sértet. De hallják a szót: Ne féljetek, én vagyok. Erre Péter: Uram, parancsold hát, hogy hozzád menjek a vízen. S haladéktalanul kiszállt a hajóból. De mi-kor megüldözni kezdett, kiáltozott: Uram, ments meg. S erre Jézus feléje nyújtotta kezét: Ki-csinyhitű, miért kételkedtél? (Máté 14,22.) Mikor a Tábor hegyén tanúja volt a színváltozásnak, ugyanez az önzetlen hirtelenség tört ki belőle Uram, jó nekünk itt lennünk; ha akarod, csináljunk itt három hajlékot, neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet. (Máté 17,4.) Önmagára nem gondolt.

Nem csoda, ha ez a magafeledő, tettre kész szeretet hamar tisztába jött a Mester nagy titkával; hamarabb, mint a többi tanítvány. Az Egyház leendő alapja kezdett mutatkozni, a fő kezdett szólni a tagok helyett. Mikor az Üdvözítő először megmondotta, hogy aki élni akar, annak az ő testét és vérét kell ennie, a zsidók, sőt részben a tanítványok is megbotránkoztak a „kemény beszéden”. Az Üdvözítő odafordult a tizenkettőhöz: Ti is el akartok menni. Erre megszólalt Péter: „Uram, kihez mennénk? Az örök élet igéi nálad vannak”. (Ján. 6,69.)

De csakhamar még nagyobb tanúságtételre nyílt alkalom. Ott történt Cezáreában, zordon hegyek közt, hol zúgva fakadnak a Jordán forrásai. Az Üdvözítő ide vonult vissza az időelőtti üldözések elől. Itt a természet fölséges csöndjében, meghitt apostolai közt készült utolsó evangéliumhirdető útjára, mely a Golgotába torkollott. Döntő rendelkezéseket kellett tenni. Isten országáról kétséget kizáró módon föl kellett világosítani a tizenkettőt; az ő küldetéséről és kivoltáról. Kinek tartják az emberek az Emberfiát? kérdezte. Ők beszámoltak: ki a Keresztelőnek, ki Illésnek vagy Jeremiásnak, vagy más prófétának. Hát ti? folytatta. Erre Péter valamennyi nevé-ben: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten fia”. Mire az Üdvözítő kimondotta azokat a szavakat, melyek megalapítják az ő látható földi országát: „Boldog vagy Simon, Jónás fia! mert nem a test és vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én Atyám, ki mennyekben vagyon. Én is mondom te-hát neked, hogy te Péter vagy, és erre a kőszálra fogom építeni Egyházamat, és a pokol kapui nem vesznek erőt rajta. És neked adom a mennyek országa kulcsait. És amit megkötsz majd a földön, meg leszen kötözve nyekben is”. (Máté 16.) Ennek a kőszálnak azonban még keményednie kellett; egészen bele kellett még szilárdulnia Jézus Krisztusba. A lélek megdolgozása a szenvedés, és a Krisztusba való rögződés az alázat. Pétert az ő Mestere haladéktalanul beleállította ebbe a műhelybe is. Kijelentette, most már félreérthetetlenül, hogy szenvednie kell, kínt és halált. Péter, miként legtöbb galileai honfitársa, úgy gondolta, hogy a Messiás majd fényes politikai országot szervez; és készültek ezek a heves-lelkű, elszánt emberek harcra is a galileai Krisztus érdekében. Ezért tudott Péter az Úr elfogatá-sakor is oly könnyen „kardot” találni. Most pedig le akarta beszélni az Üdvözítőt: Isten mentsen, hogy mi téged engedjünk a papi fejedelmek kezére jutni. Az Üdvözítő erre szigorúan meg-intette: Távozzál előlem kísér az ember! (Máté 16,21) De még súlyosabb dolognak kellett jönni. Mikor az Üdvözítő a kínszenvedés éjszakáján csordultig telt lélekkel az Olajfák hegyére menet a kissé felületeskedő apostoloknak megmondotta, hogy ezen az éjszakán mindnyájan megbotránkoznak benne, Péter mindjárt kipattant: ha mindnyájan meg is tennék, ő nem. Az Üdvözítő figyelmeztette: „Simon, Simon, íme a sátán megkívánt titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát; de én könyörögtem éretted, hogy meg ne fogyatkozzék a te hited, és te egykoron megtérvén, megerősítsed atyádfiait”. (Luk. 22,32.) S mikor Péter tovább bizonykodott, hogy ha meg is kell halnia vele, nem tagadja meg, az Üdvözítő világosan megmondotta: „Bizony mondom neked, hogy te ma, ez éjjel, mielőtt a kakas két-szer szól, háromszor tagadsz meg engem”. És megtörtént - örök bizonyságul, mennyire nem óv semmiféle méltóság és kegy a bukástól. Már mikor Krisztus Péter, Jakab és János kíséretében beljebb vonult az Olajfák kertjébe és halálos tusáját vívta, visszajövet a hármat alva találta, s egyenest Péternek szólt: Simon, alszol? Nem bírtál virrasztani velem egy óráig? Péter erre meg-rázkódott. Megemberelte magát, de megint hirtelenkedett: Krisztus akarata ellenére kardot rántott és levágta a főpap szolgájának, Malkusnak fülét. De ahelyett, hogy megszívlelte volna az Üdvözítő intelmét: „Ébren legyetek és imádkozzatok, hogy kísértetbe ne essetek”, könnyelműen kíváncsiskodni kezdett és nem válogatta meg a társaságát. És a főpap udvarában egy csörfös kis szolgáló nyelvelésére háromszor megtagadta Urát; sőt a végén esküdözött, hogy „nem ismerem azt az embert”. (Márk 14,26.) Ekkor vezették át az udvaron az Urat. Hátra nézett és reátekintett Péterre. 61.) A könnyeknek ez a forrása már Péterből, a kősziklából fakadt. Azóta hűsége és bölcsessége rendíthetetlen volt. Húsvét reggelén a föltámadás első hírére Jánossal együtt ő a futott ki a sírhoz. Később ért oda, de hamarabb ment be. (Ján. 20,1.) S mikor a Genezáret tavánál még egyszer megjelent nekik, sőt ebédelt velük, megint Péter volt az, aki a vízen-vészen keresztül elsőnek sietett hozzá. (Ján. 21,8.) Azonban még volt vele az Úrnak egy elintéznivalója, négyszemközt. Ebéd után félrehívta Pétert: Simon, János fia, jobban szeretsz engem ezeknél? Péter tiszta szívből felelt Igen, Uram! te tudod, hogy szeretlek téged. Jézus rá akarta bízni, ami neki legdrágább: vérrel megváltott követőit. Ezt a kincset csak a legteljesebb szeretet fogja méltóan kezelni. „Legeltesd az én bárányaimat. Én vagyok a jó pásztor (Ján. 11.); ezután légy te az, helyettem. De Péter valaha megtagadta az Urat, háromszor is. Háromszor kell tehát hallania a kérdést: Szeretsz-e engem? S harmadszor elérti. Sírva fakad, mint akkor éjszaka: „Uram, te mindent tudsz, te tudod, hogy szeretlek téged. Mondá neki: Legeltesd az én juhaimat”. (Ján. 21,15.) Péter a megbízásnak meg is felelt, amint az Apostolok Cselekedeteinek első tizenkét fejezetében tüzetesen meg van írva. Ő volt az, aki az Úr mennybemenetele után Júdás helyébe Má-tyást megválasztotta apostolnak. Ő szólt a néphez pünkösdkor és gyógyította meg Krisztus nevében a sántán születettet. Ő feddi és bünteti meg a kapzsi Ananiást és feleségét, ő veszi föl a szamariaiakat az Egyházba, ő beszél a papi tanács előtt, ő kapja meg Joppéban, hol Tabítát halottaiból föltámasztotta, a leereszkedő lepel látomásában a fölszólítást pogányok megkeresztelésére, és meg is kereszteli Cezáreában Kornélius századost és házanépét. Az idősebb Jakab vértanú halálakor ő is börtönbe kerül, az angyal azonban csodálatos módon kiszabaditja.

„Azután útra kelvén, eltávozott más helyre.” (Ap. Csel. 12,17.) Milyen más helyre? Erről már, sajnos, nincsen részletes forrásunk. De teljesen biztos, hogy 42 után elment Rómába és megalapította a római püspökséget, mely az Egyháznak szíve és feje lett. A római pápa Szent Péter utódja. Kb. 25 évig volt Róma püspöke. Innen, ebből a „Babilon”-ból két levelet is intézett az ázsiai egyházakhoz.

Közben megjelent a jeruzsálemi zsinaton (49-ben; lásd Ap. Csel. 15), megfordult Antióchiában, melynek szintén első püspöke volt. Innen küldte kedves munkatársát, Márkot (ápr. 25) Egyiptomba. Végre elérkezett az ő órája is. Megmondotta neki az Üdvözítő ama nevezetes ebéd után a Genezáret partján, midőn őt minden hívei pásztorává tette: „Bizony, bizony mondom neked, mikor ifjabb voltál, övet köttettél és jártál, ahol akartál; de majd ha megöregszel, kiterjeszted kezeidet és más övez föl téged, és odavisz, ahová nem akarod."

Néró kegyetlen üldözése idején 67-ben, a Vatikán-halmon keresztre feszítették; saját kívánságara fejjel lefelé, - nem tartotta magát méltónak Mestere módján meghalni. A katolikus nép mindenütt, a magyar is, a gyermeki tisztelet és a közvetlen szeretet virágaival, kedves legendákkal övezi Szent Péter alakját. De ennél többet és mélyebbet is tesz! Szent Péter teteme ott nyugszik a Vatikán-halmon, a világ legfönségesebb kupolája alatt, a Szent Péter-templomban. S ott, ahol Szent Péter sírba téve és Rómának dobog szíven, minden katolikus lelke hazára lel, és Péter minden utódjának szívből megadja azt a hódolatot, mely a tetemet takaró kupola óriás aranybetűiből szól: "Te Péter vagy", az a kőszikla, melyre Krisztus épitette az Egyházát, s biztos, hogy a pokol kapui nem vesznek erőt rajta.