Schütz Antal: Eucharisztikai metafizika

Az Eucharisztia titokvilága és a metafizika vérrokonok. Hisz az eucharisztiai valóság, Jézus Krisztus titokzatos jelenléte ott kezdôdik, ahol az érzékek világa végzôdik; akkor kél a Napja, mikor leáldozik az érzéklés holdja. S ugyanez jellemzi a metafizika világát, a szubstanciák és járulékok, okok és okozatok, lényeg és külsô, egész és rész, egy és sok, fönnállások és vonatkozások világát. Ez a világ is túl van a megtapasztalható dolgok rendjén, meta ta phüszika (túl a fizikán).

Van a létnek ebbe a titokzatos mélységeibe leereszkedô emberiségnek egy meglepô megállapítása; annál meglepôbb, mert egyetemes. Rányitottak népek, melyek oly távolesnek egymástól, mintha két külön bolygón laknának, ti. a hindu vedanta-bölcselôk és a görögök; vallják idôben, ízlésben, tanultságban egészen szétálló korok, Kant és Hegel csakúgy, mint Platón és Plotinos. Ezek mind megállapítják, hogy ez a minket körülözönlô színes, hangos, sokszerű világ, melyrôl érzéklésünk és szemléletünk beszél, nem a teljes és nem a mélyebb, az ,,igazi'' valóság, hanem csak jelenség, phainomenon, sôt látszat, doxa , Schein, sôt csalóka délibáb, maya; fátyol, mely eltakarja az elme elôtt az igazi valóságot, amely minden lét magva, atman (lélek), noumenon (értenivaló). A jelenségek rendszere, az érzéklés világa erre a rejtett, igazi valóságra utal, de rá nem nyit; jelzi, hogy van, de elénk nem tárja. Más szem kell annak a meglátására, más kéz a megfogására, Platón szerint külön lélek-szem, mely be tud hatolni az ideák csillagos egébe, a hinduk szerint külön aszkézis, mely a lelket elôször kiszabadítja a maya öleléseibôl, és azután az embert a tulajdon önmagaságának legmélyebb mélységére koncentrálja.

Az Eucharisztia is ennek a nagy törvénynek csillaga alatt áll. Itt is két világ van egybeszôve. Az egyik felénk fordítja arculatát és érzékeinkhez szól: kenyér és bor színei. Ez azonban csak fátyol, mely takarja az igazi, rejtett valóságot, a szentségi Krisztust. Az eucharisztiai színek mint phaenomenon (tünemények) rámutatnak az eucharisztiás Krisztusra, de nem mutatják meg; jelzik, de nem beszélik világgá; mint fátyol az arcot, sejtetik, de nem tárják föl. Más szem kell annak meglátására, más ujj az érintésére: a Krisztus-valló hit szeme és keze. Amit megsejtett a hindu és görög bölcselô géniusz, hogy amit érzékeink tudnak, nem az igazi valóság, nem atman és nem noumenon, hanem annak csak szemaforja, azt az Eucharisztia titokvilága az isteni kinyilatkoztatás pecsétjével meghitelesíti. S mintha a legmélyebben járó bölcselô szellemek minden metafizikai tapogatódzása csak arra szólt volna, hogy útkészítôje és kvártélymestere legyen az Eucharisztia Királyának.

Annyira meglepô az Eucharisztia alaptitkának és a metafizika alaptörvényének ez az egybecsendülése, hogy szabad azt mondani: Ha Kant, a phaenomenon és noumenon (Ding an sich) tanának legenergikusabb modern képviselôje Schopenhauer lett volna, és ha Schopenhauer otthon lett volna a katolikus transzubstanciáció-tanban, büszkén hivatkozott volna reá mint a maga filozófiájának más, szentebb, ôsibb, mélyebb világból jövô megpecsételésére, miként pesszimizmusa támogatására is odatalált a Golgota titkához.

Persze meg is lehetne fordítani a nyársat: Nem gyanús ez az egyezés? Nem az a bölcselô misztikai megsejtés sugalmazta-e a katolikus transzubstanciáció-tant? Ilyenformán az nem a megnyílt ég drága ajándéka volna, hanem ennek a földnek virága, ha talán legszebb és legszentebb virágja is!? Aki ezt a lehetôséget fölveti és így veti föl, nem veszi észbe a különbséget a Van és Lehet között. Hogy az Eucharisztia tényleg honnan jön, mi a Van-ja, nem lehet többé kérdés tárgya annak számára, aki egyszer szentpéteri lélekkel ott állott az Eucharisztia-ígérô és alapító Krisztus elôtt. Sôt a Lehet-rôl is a nyomos gondolkodónak eleget mond az a tény, hogy Krisztus nélkül nincs Eucharisztia, Krisztus nincs megtestesülés nélkül, és az Ige megtestestülése nincs Szentháromság és a teremtés ténye nélkül. Titkok aranylánca ez, szem szembe fűzôdik, amíg földet és eget egybeköt; de nem földi erôk műve. Az ég titkaiból csak titkos égi erôk tudnak láncot kötni.

Isten titkai nem az emberi elme szüleményei; az Eucharisztia titka sem pattanhatott ki emberi fôbôl. Hanem igen, ahol csomóba futnak a kinyilatkoztatás alaptitkai, oda konvergálnak az emberi elmének is legmélyebb sejtései, az emberi szívnek is legszentebb és legelemibb vágyai. Ezt láttuk az Immánuel-igény teljesedésében; ugyanezt a noumenon és phaenomenon kérdésében. Ezt, és nem többet. Hogy az Eucharisztia, jóllehet ennek az egyetemes törvénynek jegyében áll, mégis más törvényszerűségnek is hódol, hogy jóllehet e világban van (a phaenomenon és noumenon polaritása mezejében), mégsem ebbôl a világból való, azt más metafizikai elmélés mutatja.

Ennek az egyenest eucharisztiainak nevezhetô metafizikának atyja Aristoteles, mestere Szent Tamás, tárgya az eucharisztiai átlényegülés, a transzubstanciáció titka, ariadné-fonala a szubstancia és járulék viszonyának kérdése.