Prohászka Ottokár: Krisztus királysága

Krisztusban Kedves Híveim! Hajdanában Pilátus előtt a zsidók azt kiabálták : «Nincs királyunk, hanem csak császárunk)). Ennek az ellenkezőjét kiáltotta sokszor a magyar nép, elnyomatása idején, — azt, hogy nincs császárunk, hanem csak királyunk. Ezek fölött pedig hangzik s mennydörög a kereszténység szava : «Van királyunk, ki az egész emberiség feje, — király, kit Isten kent föl s ültetett trónra, —• király, kinek nincs elődje, utódja, — király, ki lényegileg az, s akit nem választás vagy koronázás tett azzá, — király, kinek országa s dicsősége s hatalma örök!

Ilyen király a mi Urunk Jézus Krisztus; király mint Isten, de király mint ember is, mert benne lakozik az istenség teljessége, ő az Istenember. Ha még hozzáteszem, hogy ennek a királynak nemcsak hatalma páratlan, hanem a szíve, a lelke, a kedélye, a jóakarata s indulata is királyi s olyan vonzó és nekünk való, akkor méltán mondhatom el azt is, hogy ez a király amily imádandó Fölség, oly édes s boldogító gyönyörűség is s hogy ahogy uralkodni hivatott, úgy küldetett minket boldogítani is, ahogy azt Alacoque Szent Margitnak kinyilatkoztatta :

«Uralkodni akarok — mondja, — szeretetem országát akarom az emberek szívében fölépíteni)). Tehát az Űr Jézus a mi királyunk, ki szíveinket akarja meghódítani, ki trónját szívünkben akarja fölállítani; ki arra vágyik, hogy mi ne kényszerűségből, hanem szeretetből hódoljunk neki. Igazán páratlan, fölséges s megigéző király ez ...

E királyságról tavaly már szólottunk; most pedig a módokról szeretnék hozzátok, k. h., szólni, melyeken e királyságot magunkban is megerősíteni s magunk körül is, testvéreink lelkében s az életben s a társadalomban kiterjeszteni lehetne. Hiszen annyiszor imádkozzuk, hogy jöjjön el a te országod, illő tehát, hogy mi is közreműködjünk, hogy ez az ország közénk jusson s hogy itt meggyökeresedjék. Mi volna hát annak a módja? Néhányat ezekből föl akarok sorolni.

Az első az volna, liogy mikor én apostola akarok lenni, azt ne akarjam szóval s tannal s intésekkel s panaszokkal tenni, hanem az Űr Jézusnak bennem fakadó életével. Élni, szeretni, jót akarni, tűrni, kitartani, bízni s meleg embernek lenni, ez ennek a módja. Az ilyen ember sugárzik, s megérzik rajta a Krisztus. Tudom, hogy sok függ e részben attól, hs-gy milyen természete s arca van az embernek, de ha a lénye nem is vonzó, a krisztusi életnek mégis meg kell rajta érződni s ez vonz s bizalommal tölt el.

Az ilyen embernek lelke, a szíve s még a szeme is tele van Krisztussal. S az Űr hozzá oly közel áll, hogy gondolatai s szándékai s egész élete szerinte igazodnak. Szerinte a lélek s az üdvösség dolgában csak Krisztusnak van igaza ; csak neki. Csak az ő tana az igaz tan ; csak az ő törvónyei állják meg helyüket; csak az ő kegyelmei adnak erőt s csak az ő forrásaiból lehet meríteni lelket, békét és örömet. Krisztus nélkül nincs tekintély, mert a tekintélynek isteni sugárzala van, s ez csak Jézus nevétől való ; ha Űr Jézus nélkül Istentávolban vagyunk, ott fölfordul aztán minden intézmény, a család, az állam is, s lesz a földön új pogányság, vagyis a féktelen, kegyetlen s ostoba embernek világa. így gondolkozik s így érez az apostoli ember, s ezt mind oly közvetlenül s oly önkénytelenül, mint ahogy az izzó parázs meleget sugároz.

Hogyan néz föl az üyen ember az Űr Jézusra, lelkének s meggyőződésének királyára, akinek mindenestül, amije van, érdemével s akaratával is hódol? Hogyan néz föl az anyaszentegyházra, mint Krisztus országára? Az ilyen nem állítja Krisztus Urunkat Mózessel, Mohameddel s a görög bölcsekkel egy sorba. Hol állnak azok az Isten Fiának trónusától? Nem állítja az egyházat egy sorba a felekezetekkel, a szektákkal; hanem egyetlennek, szentnek, páratlannak nézi, mint ahogy azt Pál apostol nézte. Ö az egyházat egynek s egyetlennek, szentnek s apostolinak nézi s minden tanítását mély hódolattal s készséggel fogadja. Nem az esik nála latba, hogy ezek vagy azok mit mondanak ; nem az, hogy baptisták, nazarénusok, Üdv-hadserege mit hirdetnek, hanem nála az dönt, hogy mit mond az anyaszentegyház. Az ilyen embernek az élet őserdejében is biztos útja van s a rossz világ éjtszakájában is bátran meglóbálgatja lámpáját s utat mutat azoknak, kik útmutatóra szorulnak, s kik tétovázva álldogálnak, azoknak azt kiáltja: Gyertek erre ; ez az út vezet Krisztus felé.

Minden hithű s tiszta életű keresztény ember éjtszakában járó fénysugár, ahogy az Úr mondja: «Ti vagytok a világ világossága*. Mindenki, aki az evangélium szerint él, feltartóztatja a világ rothadását s beigazolja azt, amit az Űr tovább mond: «Ti vagytok a föld sava». Nem lehet fénynek lenni s világosságot nem terjeszteni; nem lehet parázsnak lenni s nem melegíteni; épen úgy nem lehet igazi kereszténynek lenni a nélkül, hogy Krisztust ne sugározzuk, hogy világosságát szét ne vigyük s hogy a világra erkölcsös s tisztító befolyást ne gyakoroljunk. Épen ezért én ezt a gyökeres s tőről metszett apostolkodást ajánlom figyelmetekbe ; tegyetek róla, hogy ilyenek legyetek, akkor mindenütt fényt, tisztaságot, erőt, jó példát, épülést állítotok a világba, — tehát az Úr Jézus apostolai lesztek.

A második módját az apostolságnak abba helyezném, hogy az ember, ki Krisztus szerint él s ki az Űr országát terjeszteni akarja, külön buzgólkodjék abban, hogy a maga körében az emberekben a jót szolgálja s a bűnt elfojtsa. Ilyen apostoli érzelemmel legyen a szülő gyermekeivel, az uraság cselédeivel, a gazda alkalmazottaival, az iparos tanoncaival és segédeivel, a gyáros munkásaival, a hivatalfőnök alantasaival, az ezredes tisztjeivel s katonáival szemben. Aki valamiképen fönt áll s előljáró, annak gondja legyen alantasainak necsak munkateljesítményeire, hanem erkölcsére is s az segítse őket arra, hogy a jót gyakorolják s a rossztól óvakodjanak.

Hogy csak egy-két megjegyzést tegyek ezekre, ugyan végezhet-e valaki apostolibb s Krisztus dicsőségét jobban szolgáló munkát, mint a szülő, aki erényes, erkölcsös s életrevaló fiakat s leányokat nevel? Hitetlen, vallástalan, káromkodó s veszekedő családból bizony ritkán kerül ki jó fiú és jó leány. Aki ilyeneket nevelni akar, az bizony maga is jó legyen, mert nevelni nem annyira szóval, mint inkább tettel s példával kell. Figyelmeztetni, meg-meginteni azt a káromkodó s iszákos atya, azt a csélcsap s pletyka anya is érti; de hát nem az fog a gyereken, amit hall, hanem az, amit lát. «A rossz fa — mondja az Úr Jézus — jó gyümölcsöt nem teremhet», s «vajjon szednek-e a tövisekről szőlőt vagy a kökényről füget?» (Mát. 7, 16). Tudom, hogy sokszor a legjobb szülőnek rossz fia vagy lenge lánya lehet, s ez nagy kín és keserv ; de milyen óriási felelősség, ha a szülő a saját maga életével rendíti meg gyermekeinek erkölcsi érzékét s nem Krisztus, hanem a pokol felé mutatja az utat I

Hallottam apostoli, derék iparosokról, akik tanoncaikat keményen, de megértően is fogják, akik szorítják tisztességre s erkölcsös magatartásra. Hallottam állami hivatalfőnökökről, akik szemmel tartják főleg a fiatal hivatalnokokat, óvják őket szeretkezésektől, tivornyáktól, adósságcsinálástól; tanítják őket, hogy vizsgáikat jól letehessék s ember legyen belőlük. Mily szép s nemes apostolság ez, melyért hálásak lehetnek nemcsak azok, kik az ilyen vezetésnek hasznát közvetlenül érzik, hanem az egyház, a társadalom, az állam, a nemzet is, mert az ilyen jó befolyások szélesen kihatnak mindenfelé s mindnyájunk életére. Áldás fakad a hatóságoknak keresztény intézkedéseiből, a korcsmák, a mulatozások, a tivornyák, a színházak, a nyilvános erkölcstelenség körül, s rengeteg bűnt akadályozhatnak meg bölcs és elszánt rendszabályaikkal s segítségére lehetnek számtalan léleknek.

Tehát ily apostolkodás után nézzünk szét mindenütt mi, kik nemcsak az Istent s a lelkeket szeretjük, hanem akik épen azért, mert ezeket szeretjük, családainknak s társadalmunknak s végső elemzésben hazánknak is szolgálatára kívánunk lenni. Nem szeretheti a nemzetet s a közéletet sem jól, aki azt Krisztus érdekeinek elhanyagolásával s a tiszta erkölcs előmozdítása nélkül akarja szeretni. Aki fiaiért s leányaiért, az ifjúságért s a jobb jövőért lángol, aki nemzetéért lelkesül, az lángoljon elsősorban az Ür Jézus érdekeiért a lelkekben.

Aki föl akarja emelni a magyar családot, a magyar falut, a magyar várost s a magyar nemzetet, az legyen elsősorban apostola az Úr Jézusnak, az terjessze családban, községben s nemzetben, iskolában s ifjúságban a vallásos s erkölcsös életet, — az segítse diadalra a hitet s szorítsa vissza a hitetlenséget, — az mozdítsa elő a tisztesség uralmát s szálljon szembe minden erkölcstelen próbálkozással; mert igazán szentigaz amit a zsoltáros mond, hogy «boldog az a nép, melynek ura az ő Istene», másszóval boldog az a nép, melyben a hatóságok, a főnökök, a tanítók, a szülők azon vannak, hogy az ő hatáskörükben ne a bűn, ne a garázda szellem, ne a könnyelműség legyen az úr, hanem a mi Urunk Jézus Krisztus.

Ebben az apostolkodásban mindenesetre az egyháznak s a lelkipásztoroknak kell vezetniök, mert kiben legyen inkább az apostoli szellem, ha nem egyháziakban s abban az egyházban, melyről mondjuk : hiszek egy szent, katholikus apostoli anyaszentegyházat. Ugyanakkor azonban sajnálom s fájlalom, hogy annyi ember kívül van azokon a jó befolyásokon, melyeket az egyháztól vehetne s távol van az Űr Jézus rendelte segítő eszközöktől, kegyelmi alkalmaitól és forrásaitól.

Ilyen akadály először a távolság templomtól, iskolától, lelkipásztortól. Magára hagyottan él a puszták népe, a szőlőhegyi lakosok, távol minden művelő befolyástól a réteken s hegyeken szétszórt házak kicsinyei és nagyja. Jó újság, pl. a Szív vagy egy jó kalendárium is, itt már nagy áldást jelentene s meleg szívű apostolok helyett az ólombetűk lelkes apostolságának nyílnék itt nagy tere. De ha mindebből az ilyen helyre semmi sem jut s ha azok az emberek maguk is kevés vallásosságot örököltek szüleiktől, ez a lelki szegénység párosulva a lelketlen elhagyatottsággal ugyancsak szomorú s épen nem keresztény életnek lehet az oka.

Hogy itt mily örvények s poklok nyílhatnak, arra néhány hónap előtt rámutatott az a szomorú eset, mikor egy ilyen távoli szőlőhegyi lakos itt Székesfehérvár vidékén, miután lerészegedett, baltával agyonverte a feleségét s négy gyermekét. Ezek a véres fejek, mint rémületes látvány pokoli tüzek fényében s a keresztény társadalom szégyenpirjában villognak szemeim előtt. Ki tehet az ily rémületes történésekről? Ki segíthet azon, hogy az ember vadállattá ne legyen, s ha egyik-másik lett is azzá, akkor gyűlöletét s vadságát szegény feleségén s ártatlan gyermekein ki ne töltse? Csak az segíthet, aki az állapotokon segít, aki tehát az embereket a Krisztus-távolból, az Isten- és szeretet-távolból közelebb hozza s az emberiség s testvériség szellemét megérezteti velük

S e részben a térbeli távolság, azt mondanám, a kisebb baj ; de van a lélekbeli távolság, az elidegenedés az Űr Jézustól, az evangéliumától és szentségeitől, melyet főleg városokban tapasztalunk. Itt van a műhelyek, a gyárak, a különféle vállalatok s alkalmazottak hencegő fiatalsága, mely szabadlábra eresztve éli világát s nélkülözi a rend és fegyelem áldását s a jó befolyásokat. Itt van a gazdasági s kulturális életnek őserdei szétágazásában lefoglalt sok ember, aki egyházzal s vallással kapcsolatban nem él s aki a nagy és szent érdekek iránt semmi érzékkel nem bír. De lehet, hogy bírna, ha ez érdekkörökbe beleállíttatnék; így azonban, ahogy elszigetelve él az egyháztól s az Űr Jézus szándékaitól, semmi érdeklődést nem mutat.

Ki járja be ezeknek lakásait? Ki közlekedjék velük?

Ki gondoljon arra, hogy őket az Űrhöz közelebb hozza? Ki gondol lelkükre, ha betegek lesznek? Űgy-e — azt mondjátok — talán erre való a lelkipásztor, a plébános, erre valók a hitoktatók s az egész apostoli papság? Igen, de ne álljatok itt meg, hanem folytassátok: úgy-e erre való az az egész nagy testvérület, melyet anyaszentegyháznak hívnak? Űgy-e erre valók a Krisztus testének tagjai, kik mi mindnyájan vagyunk? Űgy-e erre voltak valók a régi diakónusok, erre a diákonisszák, kiknek utódjai mi mindnyájan vagyunk, akik most lelkipásztorainknak), az apostolok utódjainak segítségére lehetünk? Űgy-e erre valók mindazok, kikről az Űr mondja : «Ti vagytok a világ világossága*, ti mindnyájan, bárkik vagytok s Bennem hisztek s a lelket becsülitek s azt testvéretekben is üdvözíteni akarjátok? Űgy-e «ti vagytok a föld sava» — ti, ti mindnyájan, kik a kárhozatból s a romlottságból kiemelkedtetek, s most testvéreiteket is a jó útra téríteni hivatva vagytok?

Igen, mindnyájan tagjai vagyunk az apostoli anyaszentegyháznak ; ha igen, akkor kell, hogy az apostoli szellem járjon át minket s hogy az apostoli buzgóság ne essék távol tőlünk.

S ezzel kapcsolatban külön meg akarom köszönni derék híveimnek, akik e részben igen sokat tesznek s Jézus gondosdoskodó szívének érzéseit osztják. Meg akarom köszönni a Mária-Kongregációknak, a Harmad-rendieknek, a Jótékony Nőegyletnek, a Keresztény Nők Szövetségének, a Fogházmissziónak, s mindazoknak, kik ha nincsenek is bent az ilyen egyletekben —- amit azonban nagyon ajánlok, hogy lépjenek be, ha tehetik — nagyon köszönöm, hogy az apostoli munkálkodásban résztvesznek s a merre járnak s a meddig a kezük elér, a lelkeket Krisztushoz segíteni törekszenek. Ezek mind az apostoli buzgóság ihletében járnak. S ha már e témánál tartok, rá akarok mutatni azokra, papságot és buzgó híveket egyaránt érdeklő nagy feladatokra, melyek a hitből való élettel s az erkölcsiséggel össze vannak kapcsolva, s melyeket az apostoli lelkületnek kikapcsolnia vagy elhanyagolnia semmiesetre sem szabad. S itt vonatkozom mindazokra a nagy érdekekre, melyeket gondoznunk kell, ha az embereket jobbá tenni s Krisztushoz közelebb hozni akarjuk s melyek nélkül hitbeli s erkölcsi élet lehetetlenség. Az embereket u. i. először emberekké s azután keresztényekké kell tennünk. S ember csak úgy lesz felebarátunk, ha anyagi és egészségügyi és lakásügyi érdekei biztosítva vannak, illetőleg ha mi mindnyájan ez irányban is érdeklődünk s ha ezeknek okos és gyakorlati megtámasztásában dolgozunk.

Ezt azért mondom, mert sokszor látom, hogy buzgó híveink vagy jó újságaink is nagy buzgóságot fejtenek ki, hogy lelkeket a hitre térítsenek, hogy őket buzgó hitvallásra lelkesítsék ; de nincsen gondjuk azokra a rossz állapotokra, vagy bűnre való alkalmakra, melyekből a bűnözés való. ők a lelket szem előtt tartják s ugyancsak a hitet s az erkölcsöt, de nem indítanak erélyes védekezést mindaz ellen, ami az embert embertelenné, elkeseredetté s rendetlen életűvé teszi, nem dolgoznak mindaz ellen, ami őt családjától elidegeníti a tisztességéből lassan kivetkőzteti.

Hogy mást ne mondjak, ilyen a korcsmázás, a mértéktelen ivás, amit alkoholizmusnak hívnak. A mértéktelenséget ugyan az egyház mindig kárhoztatta, de mi katholikusok eddig nem tettünk valami olyan nagy s kiható lépést, ami ennek a bajnak fontosságát s örvényszerűségét híveink öntudatára hozta volna.

A tüdővész ellen már hál' Istennek eredményesen küzdünk, de a másik rettenetes baj ellen, mely nemzedékeket pusztít, még nincs elég hathatós szavunk. E részben a kormány s a közigazgatás tehetne legtöbbet, ha a korcsmázást nem mondom, betiltaná, de legalább megszorítaná. Ha a fiatalságot a korcsmától távoltartaná s Isten-tiszteletek alatt a korcsmabezárást, mely már el is van rendelve, erélyesen keresztül vinné. Lehetetlenné kell tenni a munkás embernek, hogy keresetét eligya, — hogy szombat este késő éjjeli órákban testét-lelkét a gyilkos itallal tönkre tegye s nemcsak otthon éhező családjának a kenyerét igya meg, hanem születendő gyermekeire is mindenféle bajt hozzon. Ez volna egy nagy emberbaráti s felebaráti tett, ha a hatóságok a bűnözésre való alkalmat is megvonnák s nemcsak intelmekkel s az emberek lelkére való beszéléssel, hanem az alkalmak megvonásával tennék lehetetlenné a bűnözést.

Segíteni a szegény elhagyatott s örömtelen életet élő embereket, a rosszra való alkalmakat eltávolítani s tisztességes szórakozást teremteni s ezáltal őket a tisztességes életre rásegíteni, — ez mind apostoli buzgólkodás s a mai időkbe való lelkipásztorkodó közreműködés.

Nagy örömmel hallottam egy fürdőhelynek villatulajdonosáról, hogy a nyáron általa használt rádiót, — készülék, melyen a villamosság által távoli zenét s éneket meg lehet hallani — a házmester szegény családjának otthagyta, hogy mulassanak vele otthon télen s így sem az apa a korcsmába ne menjen, sem a család pletykázni a szomszédokhoz szét ne szaladjon. íme, a rádió-készülék is, mely az utolsó kis tanyára is elviszi a budapesti, bécsi vagy római zenét, gyönyörű élvezetben részesítheti a puszta, tanya vagy falu magányos családjait. Mennyi örömöt s élvezetet lehet ezzel szerteszéjjel vinni. Lehetetlen, hogy az iszákos s korcsmás embereket is ne fogná meg ez a modern csoda ! Azt írja nekem valaki, hogy ha sok pénze volna, megpróbálná épen az iszákos emberek otthonába bevezetni a rádiókészüléket faluhelyeken, tanyákon, ahol még az intelligens embernek is lelki s szellemi tápláléka a könyveken kívül alig van s ahol könnyű iszákossá vagy kártyássá válni.

Tudom, hogy az ily újításokon az emberek mosolyogni szoktak s nem fűznek nagy reménységet az ilyen próbálgatásokhoz ; a későbbi tapasztalat azonban sokszor azoknak ad igazat, kik az ilyen rnegmosolygott s később jól bevált eszközökkel akartak az emberi kedélynek segítségére lenni, s ezáltal is az alkalmakat a bűnre csökkenteni vagy eltávolítani. Annyit mondhatok a ftdő papságnak, hogy a rádiókészülék az emberi elme egyik remek találmánya s hogy évezredek óta hozzá hasonló kulturális és szociális intézmény nem került föl az emberiség életébe s hogy végtelen sok jóra lehet az embereket általa tanítani, buzdítani, kedélyüket nemesíteni, jó dolgokat figyelmükbe ajánlani, amiből következik, hogy ezt az eszközt a lelkipásztorkodás keretébe is be kell állítani, s ha valahol ezzel is visszaélne az önzés s a testiség s az erkölcsi romlás, abból nem következik, hogy a dolog az ördögé, hanem csak az, hogy a rossznak ott is ellent kell állnunk, s hogy nem szabad engednünk, hogy épen azzal, mi hordozója lehet minden jónak, a bűn visszaéljen.

Helyezkedjünk mindnyájan, papok és hívek arra az álláspontra, hogy az Űr Jézus szent ügyét győzelemre vigyük. Készül pl. valahol egy házasság, mikor elvált ember akar egy leányt elvenni, vagy elvált asszony akar valakihez nőül menni, intsük meg akkor a feleket vagy azok szüleit, hogy így nem lehet a házasság szentségét fölvenni. Lehet ugyan polgári házasságot kötni, de az nem szentség s a katholikusoknak nem érvényes házasság, s aki így köt házasságot, az ki van közösítve az egyházból s azok közé sorozza magát, kikről az evangélium mondja: «ki az anyaszentegyházra nem hallgat, legyen neked mint a pogány s a publikanus», vagyis a bűnben élő vámos (Mát. 18, 17). Aki ilyen polgári házasságot köt, az nem gyónhatik, nem áldozhatik s ha halálos ágyán igaz, mély bűnbánattól hajtva meg is kapja a feloldozást, de mily szomorú élet az, ha valaki Krisztussal ellenkezve sok évi pogányságban élve, akar Krisztussal mint bírójával találkozni? Akarhatja-e s vállalhatja-e ezt keresztény ember?

Ugyanazt kell mondanom a vegyes házasságokról, melyek nem katholikus templomban, vagyis az úgynevezett reverzálisok nélkül köttetnek. Szülők, rokonok, jó buzgó ismerősök tegyék meg az egybekelni akaróknak ezt a szolgálatot, s ha tudnak ily szándékokról, járjanak el a lelki irgalmasság cselekedeteinek, az óvásnak, figyelmeztetésnek, jótanácsadásnak s buzdításnak gyakorlásában. Hányan mondják, akik így kötnek házasságot, hogy nem tudták, hogy így katholikus, tehát szentségi házasságot kötni nem lehet s hogy nem volt jó emberük, ki őket erre figyelmeztesse. Tudom ugyan, hogy az ilyen kifogás nem sokat ér, mert ugyancsak furcsa katholikus fél az, mely mikor házasságot kötni akar, oda sem néz a plébánoshoz, hogy ezt lelkipásztorával megbeszélje ; de hát magát ezt a neveletlenséget is részesíthetjük jó tanácsban s buzdíthatunk ilyeneket is, hogy menjenek a plébániára, ha házasságot kötni szándékoznak.

Viselkedjünk így, k. h., minden másban is, ami a lelkek mentését s üdvösségét illeti, akár nagy betegekről s azok meggyóntatásáról, akár elhagyatottak segélyezéséről, verekedő házastársak kibékítéséről, züllő gyermekek nevelésének biztosításáról, cselédleányok kihelyezéséről s embertársaink testi-lelki bajainak enyhítéséről legyen is szó. Ilyenek mindenütt, a legkisebb faluban is találkoznak s így az apostoli lelkületnek mindenütt nyílik tere s az apostoli közreműködésnek mindenütt van sok alkalma. Aki az Úr Jézust szereti s országát kiterjeszteni akarja, az mindenütt meghallja azt a szavát: «Szanom a sereget» (Ján. 6), szánom az elhanyagolt, fáradt s fásult lelkeket, kiknek nincs pásztoruk vagy ha van is, de akivel a lelkek nincsenek kapcsolatban s saját fejük szerint akarják eligazítani életüket. Aki az Űr Jézus ügyét igazán szívén hordozza, az mindenütt látja a keresztre feszített Urat lebegni s hallja ajkán a szózatot: «Kiterjesztem karjaimat a hitetlen s velem ellenkező nép feléo (Izai. 65, 2) s bizonyára nagy vigasza s kielégülése lesz szívünknek, ha e részben az Ür Jézus szándékai szerint valamit tehetünk.

Tegyünk hát, k. h., tegyünk, amit tehetünk! Szeressétek az Ür Jézust s legyetek rajta, hogy az ő országa kiépüljön s uralma rajtunk megvalósuljon I Legyünk rajta, hogy ez az egyetlen, s páratlan Istenember lelkünknek s környezetünknek s embertársainknak igazán hatalmas s mondjuk, koronás királya legyen, kinek fejéről szeretnők a töviskoszorút levenni s annak helyébe koronát tenni, koszorút, de nem pünkösdi, szirmaikat máról-holnapra hullató pünkösdi rózsákból, hanem igaz, Isten előtt érvényes, apostoli érzések és tettek virágaiból.

Örülök neki, hogy az Űr Jézusnak nemcsak magam hódolhatok — mondja ezt így mindenki magamagáról —- hanem ha az ő boldogító s lelkeket s nemzeteket fölmagasztaló hatalmának mások szívében s a nyilvános életben, a községben s az országban utat nyithatok. Akkor nemcsak ajkamon hangzik, hanem testté válik a Miatyánknak az a fohásza, hogy jöjjön el a te országod, s lelkemet boldogító öntudat s édes érzés járja át, hogy az Űr Jézus országának polgára és harcosa és apostola lehetek. Amen.

Székesfehérvár, 1927 január 30.