Prohászka Ottokár: Az angyalokról (1903)

K. T. U.! A boldogságos Szűz Mária az ő nevenapján el fogja nekem nézni, hogy nem róla, hanem azokról beszélek, kiknek ő királynője; ma van ugyanis az őrangyalok vasárnapjának oktávája. Mi rendesen egy látható és láthatatlan világról beszélünk. Jó, hogy nem beszélünk ismert és ismeretlen világról. Mert ha úgy osztanók fel, azon vennők magunkat észre, hogy tulaj donképen az, ami látható, szintén nem ismert, hanem ismeretlen. Áz ember úgy néz a bokorra, fára, úgy tapossa a földet, mint hogyha ez mind régi ismerőse volna. Tulajdonképen pedig mind ismeretlen.

Az embert környékezi egy látható, de nem ismert világ. Nemcsak hogy környékezi őt egy látható, de ismeretlen világ, hanem kiséri is egy csodálatos, láthatlan és mégis ismert világ. Senkise jár egymaga az élet útján, járnak velünk láthatatlan sokan; járnak gondolataink, melyeket másoktól vettünk; körülvesznek emlékeink, amelyek másokhoz fűznek. Egész világunk ki van szőve láthatlan másokból. Egész egyéniségünk akárcsak nem a mienk volna; annyi benne az idegen szellem vívmánya. Nem járunk tehát egyedül, nem vergődünk egypiagunk.

Minden embernek világa, még a remetének is a barlangban, még az eltévelyedettnek is a pusztában, nem magányos, nagyon hangos; a világ érverését lehet rajta észrevenni. Hátha még arra gondolok, hogy kísér és környékez engem a láthatatlan Isten, hogy támogat és ébreszt a láthatatlan kegyelem, hogy az az Isten és kegyelem olyan, mint a világosság, mely a napból árad; olyan, mint a villamosság, mely hullámzik s áramlik körülöltem. Nem jár az ember egymagában, hanem inkább egy csodálatos tarka, zajos, sokoldalú világgal, s ez a tarka világ még sem elég nekem. Nekem kellene valaki, aki pajtás, jóbarát, aki oly szív, oly lélek volna, mint én vagyok. Én azokkal a hullámokkal, foszlányokkal, fénysávokkal, azokkal a láthatatlan erőkkel be nem érem; világom mégis csak magányos. Ha volna oldalam mellett valaki, aki olyan mint én, az űzné el magányosságomnak lohasztó és ijesztő érzetét.

Van ilyen, k. t. u.! Higgyék el, amit a szentírás mond: Angelis suis Deus mandavit de te, u t custodiant te. Higgyék el, amit az Űr Jézus az evangéliumban mond: angeli eorum Semper vident faciem Patris mei. Az angyalok kísérnek és teszik Atyám akaratát. Higgyük el és vegyük szívünkre, amit az ószövetségi szentírás mond : Ne vesd meg, hanem tiszteld, becsüld meg nagyon. A hit átfogja ezt a jóságos szellemet, barátkozik vele, meleg érzelem s nemes gondolatközösség világát éli vele ; ez a hit világának egy fontos fejezete. Én megirigylem Szent Ceciliát, aki látta, én megirigylem Szent Franciskát, aki járt az ő őrangyalával. De mit tegyek én, aki nem látok: hogyan közeledjem én e jóságos őrszellem felé?

Ami a hitet illeti, én abba bele találom magamat, mert eszem is sugallja, hogy én higgyek angyalokban. Eszem kimutatja, hogy a természet egy felséges, nagyszerű épület, sokféle létből, valóságból, sokféle életből fölépítve, melynek stílusa a lét haladó tökéletesedése, de a természet nem marad meg lent, hanem fölfelé épít; nem éri be a tökéletlennel, hanem egyre tökéletesebbet sürget; mindig jobbat, szebbet, tökéletesebbet, s igyekszik fölfelé a lét tökéletességének fokozatain.

Látom, hogy van buta göröngy, érzéketlen kő, van fény és villám. Látom, hogy a göröngy szétbomlik s kőport szitál, s mihelyt finom lesz, fölszivárog fába, rózsába, levélbe. Máshol még csodálatosabb utakra téved s érezni kezd. Megalkotja az életnek csodálatos és nagyszerű sorait, azokon az állatokon kezdve, melyek a tenger mélységes sötétségében és az iszonyú nyomások alatt a sziklákhoz nőve élnek és jól élnek föl az emberig. Az ember megint egy új perspektívát kezd ki, mely nemcsak érzés, hanem öntudat, amely öntudat magában foglalja mint tükör az egész világot. Ezt hívom szellemi életnek, létnek. A szellemi világban ismét vannak alacsony lelkek, lelkek, amelyeket a test súlya lapít össze : a szellemi lét szétszórt gyöngyei a tenger mélyében; de vannak azután független lelkek, szellemi lények. Mi nem látjuk őket; a test burokja elzárja őket tekintetünk elől; de azon nem akad fönn az élet. Gyarlóságunk nem képezi az élet határait. Van tovább is élet. Az szabad, független hatalom. Az élet emancipálja magát anyagtól és testtől; önmagában élő élet akar lenni. Ezt szellemnek hívjuk.

E gondolatainkba és sejtelmeinkbe merülve, úgy érzem magam, mint Kolumbus a spanyol partokon. Látja, hogy a tenger nedves pálmafadarabokat vet ki lábai elé. Tört darabok, holt tanúk; de elegendők ahhoz, hogy az ember elmondja: erre egy világnak kell lenni. Hajóra száll; megy, tör előre! A földhöz tapadt ember vállat von ábrándjaira, de ő azt kérdezi tőle is: Nem érzitek a más világ illatát? Nem érzitek a szasszafrasz illatát? Csak előre! Egy új világ fog kitárulni előttünk. Eltalálta. Angeli eorum semper vident... Ne mondja a hal, hogy is lehetne élni egy finom levegőszerű semmiben? Nem élet az; az élet itt van ebben a hűvös árban. Nézzétek, mily nyílsebesen iramlom, ez az élet; ott fenn semmi sincs, mert ha felvetődöm a hullám fölé, visszaesem, ott semmi sincs, ott elvesztem lélekzetemet. A halnak nincsen igaza. Abban a finom médiumban van az igazi élet. Az a hideg élet, mely a hideg vízben van, csak gyenge érverés; ott nincs fény, nincs tűz! Hanem a finom levegőben élet, tűz, erő, öröm van; ott van az élet. Ne akarjunk lenni halak! Ha felvetődünk az anyagon túlra, a szellemi világba, ne mondjuk, nem lehet ott járni, lélekzeni, nincs ott napsugár, nincs villamosság.

Sebaj, azért mégis van ott finom szellemi élet; más élet az, más tűz az. Ott van az igazi élet, ahol úgy lélekzenek, mint a szellem szokott és oly élesek és áthatok, mint a tűz. Ezeket a dicsőséges szellemeket nem lehet megközelíteni lépésekkel, nem lehet megfogni karral. Ezeknek megközelítése a szerető tisztelet. Nekünk mindnyájunknak ezen szellemi túlvilág iránt mély tisztelettel kell viseltetnünk, mint akik a túlvilág partján állunk s merengünk s iparkodunk kiszőni azt a csodálatos képet, melyet a szentírás néhány vonással lelkünkre vet. Gyönyörű, kedves, hatalmas élet az! Felszabadult élet, mely csupa intelligencia, csupa fény, csupa erő. A felszabadult élet, mely nem idegekkel, nem érzékekkel dolgozik, hanem csakis értelemmel.

A szentírás jelzi e csodálatos élet teljét, mikor hirdeti bölcseségüket: Rex tu sapiens es, sicut angelus Dei. Nincs bölcsebb, mélyebb fölfogású, élesebb eszű lény Isten után az angyalnál. Akik közülünk e részben kitűnnek, angyaliaknak hivatnak. Szent Tamást, akinek lelke oly csodálatos éles, aki oly csodálatos müvet teremtett, mint a kölni dóm és a «Divina commedia», a Summa Theologicá-t, Angelicusnak nevezzük. Csupa fény és világosság! Valamint pedig nagy az angyalnak esze, oly nagy az ő ereje is, s a szentírás gyönyörű képekben, hatalmas eseményekben vázolja az angyal erejét. Mert angyal az, kinek karja hadsereggel megvív, s pusztító haragja százhúszezer embert tud egy éj alatt elpusztítani. Angyal az, ki macchabeusi harcok élén áll, az Isten hatalmas angyala. Vannak küzdő, vannak támadó és védő angyalai. Mikor a szentírás szemünk elé akarja állítani, hogy mi az igazi szép és ragyogó, az angyalokat mutatja meg nekünk. Mikor Dániel meglátja az Isten angyalát, szépségétől elkábítva lerogy; mikor Izaiás látja Isten dicsőségét, látja angyalait. Az emberi művészet is hogy iparkodik a szépnek kifejezést adni az angyalban! Mi is, mikor ideálisan gondolkozunk, mikor alakot teremtünk, kiben a lét teljes harmóniája van, angyalt gondolunk magunknak. A legszebb vonásokat angyali vonásoknak hívjuk. Mi azt mondjuk, hogy thüringiai Erzsébet az ország angyala, egy jó anya a háznak, a családnak angyala. A legszebb, a legkedvesebb, a legédesebb; mindaz, ami a szívet megnyeri, angyali.

Szeressük, lelkesüljünk az Isten angyalaiért; hisz a mi angyalaink ők! A német Clemens Brentano költő gyönyörű költeményt írt: «A puszta angyala» címmel s angyal alatt Louise Henselt, a protestáns pásztor leányát érti, aki kathoüzált s öntudatra ébresztette benne is a hitet és eléje tárta a katholikus léleknek boldog, benső életét. Der Engel der Wüste! K.t.u., többé-kevésbbé «Wüste», puszta az élet, s érezzük, hogy pusztában járunk. Puszta az élet, mikor lapos és halavány; mikor nincs lendület, nincs öröm benne; mikor nincs virága, erénye s nincs lendülete; mikor az ember megfeledkezik a motívumokról, melyek erényesen indítanak.

Puszta a lapos, földhöz tapadt élet. E pusztába angyal kell, olyan, kit a művész is szárnyalónak fest; kinek inspirációi mindig a tiszta szellemiség inspirációi legyenek; angyal, aki felemel a bizalom, a szeretet szárnyain. Jóságos hatásait megérezzük, ha az egyház útmutatása szerint az angyalokat igazán tiszteljük, ha velük baráti viszonyban élünk s hozzájuk vonzódunk s magányos utainkon, hol elég veszély van, védelmükbe ajánlkozunk.

Rízzuk rá magunkat őrangyalunkra; ő vezet, ő felráz, ő biztat és segít és megvéd, s sokszor fogjuk tapasztalni oltalmát. Példákat nem akarok mondani, de az biztos, biztosít az Isten, hogy az őrzőangyalnak adatott befolyása, ami illeti a testi veszélyt is, nagyszerű. Járuljunk tehát szeretettel és bizalommal az Isten angyalaihoz, akkor az a titkos, szellemi világ reánk nézve az áldás és erő forrása lesz s ha nem is látjuk meg őrangyalunkat, de tapasztalni fogjuk biztató, védő közelségét.