Prohászka Ottokár: Az Oltáriszentség diadala. (1904)

Antiochiai szent Ignácot a régi egyház christophorosnak, Krisztust-hordozónak hívta ; minden tiszta, nemes lélek az ; de a legelső s a legkiválóbb christophoros az anyaszentegyház. Az egyház hordozza Krisztus lelkét s evangéliumát, az egyház hordozza Krisztus hatalmát, erejét s érdemeit, s lelken, szellemen, érdemen túl és felül hordozza egy szent, imádandó titokban őt magát.

A cocnaculumból indul ki a világba a «Christophora Ecclesia»; megbűvölve a szeretet bájától, megittasodva a «kituno kehely» borától; ajkain a szóval: «ez az én festem»; szívében az Üdvözítőnek boldogító megbízásával: «ezt cseledjetek az én emlékezetemre)) jár, vándorol apostoli utakon, vértanúi nyomokon, századok alkotásai, forradalmak romjai, krízisek kínjai közt, egy nagy örömtől áthatva, egy édes élvezettől telítve, hogy bírja az Urat. Harcok, kínok, szenvedések, sőt kudarcok sem bírják vele feledtetni az örömet, hogy bírja az Urat; kínjaiban, bajaiban is azt ismétli: «tenui eum, nec dimittam.»

S az egyház tudja, miért szorongatja kezeiben, mint Tharsicius akolithus s miért fekteti keblére, mint Lucián prezbiter, miért födözi és takarja testével, mint Urbánus pápa? Tudja, hogy ez az ő legjellemzőbb titka, melyet megőriznie, megismételnie, megbecsülnie kell.

Igen, az eucharisztia az egyház legjellemzőbb titka, mert végső, remeklő kifejezése a természetfölötti rendnek a földön ; az Isten leereszkedésének diadala, az Ádámmal társalgó, a pátriárkáknak megjelenő, a prófétákkal víziókban érintkező, a zsidó népet tűzoszlopban kísérő, a sechinában jelenlétével boldogító, a köztünk lakozni akaró Istennek titokzatos odaadása, az Emmanuel-névnek, az «Isten-velünk»- nek páratlan megvalósítása. Mi a természetfölötti rend alapjában más, mint az «Isten-velünk» utólérhetlenül? S hol s miben valósul meg az «Isten-velünk» mélységesebben s igazabban, mint az Oltáriszentségben? íme, tehát a természetfölötti rend betetőzése s kivirágzása e nagy szent titokban : a supernaturalismus non-plus-ultra !

E virágzásnak gyökere elnyúlik az ősi, régi korba. «Multifáriam, multisque modis», mondja erről Szent Pál, sokféleképen ereszkedett le hozzánk az Ür. Leereszkedett a természet körébe kinyilatkoztatásában a századokon át Ádámtól Ábrahámig, Ábrahámtól Mózesig, Mózestől Dávidig, Dávidtól Malachiásig, végre leereszkedett élő képében, lényegének megszemélyesítőjében, s velünk lakozott, köztünk járt és nálunk maradt! Itt az Isten ; ez az ember az Isten, mondták régen, s most azt mondják: itt az Isten; e reális kenyérszínben lappangó valóság maga a Krisztus, az Istenember, az Isten . . . Ez a merész, ez a vakmerő, ez a felséges szupernaturalizmus a kereszténység. A világ borzad, rémül; Gibbons-szel, a római birodalom bukásának történetírójával mondogatja : «rettenetes titok, félelmetes közelség : itt az Isten !» A világ borzad, elképed; majd tagadja, majd Lavaterrel mondogatja, hogy «ő mindig térden állva imádná az Urat, ha hihetné, hogy az Oltáriszentségben jelen van.»

A szent kereszténység pedig hiszi e rettenetest és nem rémül; hiszi s ép ezért térden állva imádja. Nézzétek, örökimádásnak épít templomot; lelke hipnotizálva van e misztériumtól; utána eped, feléje vágyik, közellétét keresi, együttlétét élvezi; a természetfölötti titok iránt a szív természetes s természetfölötti szenvedélyét s a szeretetét éleszti fel; tudja, hogy az az ő kincse, létének értelme, filozófiájának kulcsa, hitének gyöngye *. felkiált Szent Ágostonnal: 0 Eucharistia, sacramentum pietatis, odaadásnak, bensőségnek titka, centrum unitatis, lelkek színhelye és találkozó otthona, vinculum caritatis, szeretet forrása !

S mivel ilyen az eucharisztia az egyházban, azért három nagy érdek három nagy gonddal tölti el az egyház szívét: az első, hogy az eucharisztiát megőrizze ; a második, hogy sokszorosítsa ; a harmadik, hogy megdicsőítse. Nevezetesen első gondja mindig és mindenütt az, hogy legyen eucharisztia;a; nélküle nem lehet. E nagy igényre Krisztus nevelte; mert az egyháznak szülőháza s iskolája az Ür Jézus édes jelenléte volt. Jézus nevelte s az egyház függött rajta ; szelleme a Krisztussal való együttlét öröme. Ez a szeminárium három évig tartott. Midőn azonban az első zöldcsütörtökön az apostoli gyülekezet megértette, hogy az Ür elmegy, s lelkére rávetődtek a Mester elköltözésének árnyai, sötét éjek, vigasztalan árnyak, az Ür Jézus e lelki elborulásba vigasztaló csillagként a szent titkot tűzte, mely azt hirdeti: az együttlét folytatódik, a Mester velünk marad.

Az együttlét szenvedélyét a föltámadt Ür Jézus is szította ; meg-megjelent nekik negyven napon át s az Ecclesia a dicsőséges Krisztus sebeit tapogatta, lábait átkarolta, szeme sugárzását, ajka édes szavát élvezte s bízott benne, hogy vele marad. De megjött a hetedik csütörtök s a dicsőséges Krisztus fölment az égbe, a krisztusi egyház fölnézett az égre, s miután ott a Krisztust többé nem látta, szemeit a földre szegezte, s végleg is az eucharisztián pihentette ; szíve vágyott ugyan Krisztust látni, de lelke a hitben megnyugodott: itt van az Ür, itt van közöttünk! Amint Krisztust átkarolta, nézte, élvezte földi életében, úgy őrzi s jár vele az Oltáriszentségben. Nézzétek, mint jár a világban s mint megy végig a történelem századain ! Mihelyt valahol megveti a lábát s templomokat épít, oltárokat állít, sátrakat emel az Oltáriszentségben jelenlevő Krisztusnak. Európának első misszionáriusai, őserdőinek irtói, lápjainak szárítói az első lakóházat mindig s mindenütt az eucharisztikus Krisztusnak emelték. Kivágt ák a frizek szent tölgyeit, széthányták a druidák oltárait; az oltárlapokból templomot, a szent tölgyekből haranglábakat állítottak, melyekről az őserdők fölött először hangzott el a csilingelő harang szava : Gyertek, itt az Ür, cselekedjük azt, amit ránk bízott, az ő emlékezetére. A modern misszionáriusnak nem az a főgondja, hogy mi lesz vele, hogy jól fogadják-e a vadak, hogy lesz-e tűrhető élete ; az ő gondja az, hogy legyen kenyere és bora, az a kenyér s az a bor, melyből Krisztus szent titka lesz. Ha a fűzfőidre vonul, viszi hordozható oltárát, ha Alaszkába, az örök jég és hó zónáiba vándorol, magával viszi kelyhét, a «kituno kelyhet» s azzal melegíti fel lelkét. Mikor hatalomra jut, épít kathedrálisokat, dómokat, templomokat, de mindent csak az eucharisztiáért. Mik volnának a legszebb kathedrálisok e szent titok nélkül? Minek hatolna be a napsugár a templomok üvegein át, minek reszketne aranyon, ezüstön, minek sziporkáznék ércen, drágakövön, minek ragyogna selymen s patyolatvásznon, ha az imádkozó léleknek szemében nem tudná kiváltani az öröm fénysugarát, azét az őrömét, hogy itt van az Ür? Minek gyújtanánk lámpát, minek örök világosságot, ha az örök szeretet itt hagyta volna a földet; s az utolsó vacsora mécse minek égne minden templomban, ha az örök emlékezet csak borongó vágy, csak a búcsúzás sajgó emlékezete lenne? ! De az örök mécses azt hirdeti: Itt van az Ür. Minek zúg a harang a templomok tornyáról? Áhítatra hív ; igaz ; de mily áhítatot ébreszt az most, mikor tudom és érzem, hogy hullámain a torony lábánál jelenlevő Ür Jézus üdvözlete és kegyelme árad szét az Isten-feledett földre? 1 íme, az egyház gondja és öröme : Krisztus van vele, őt őrzi, gondozza, hordozza az Oltáriszentségben. De az Oltáriszentség természetét tekintve őrzéssel, gondozással, hordozással, templomokkal, oltárokkal, tabernákumokkal be nem érhetjük. Az idők hosszú századán át az utolsóvacsora asztaláról való kenyér elporladna, a kehelyben a szent vér kiszáradna, s a nemzedékek kenyér helyett már csak szent port tisztelnének. Hogy az egyháznak Oltáriszentsége legyen, kellenek neki a kenyeret megszaporító próféták, — kellenek neki tüzeslelkű szentek, kiknek szavára a kehelyben ismét felforr az Ür Jézus vére ; más szóval az «örök emlekezethez» papság kell, a szentségi Krisztusnak szentségi papsága. Papság, természetfeletti erővel, hatalommal, küldetéssel felszerelve; mert ha kell, hogy ő köztünk legyen misztériumában, kell, hogy ugyancsak ő legyen köztünk e misztériumot megteremtő erejében. Erő kell, természetfeletti erő, melyet Isten közöl, melynek forrása ki ne apadjon, melynek közvetítése meg ne szakadjon, melynek ereje, mint a lemetszett törzsnek gyökere egyre hajtson. S hajt-e a Krisztus gyökere?

íme, az apostol kiterjeszti kezeit Antiochiában, Korinthusban, Thessalonikában a választott férfiak fölé s mondja : Amint engem küldött az Ür Jézus, úgy én küldlek titeket; menjetek, cselekedjétek azt, amit rátok bízok, az ő emlékezetére. Az apostolok utódjai ugyanezt teszik Alexandriában, Massihában, Coloniában, Sabariában, Sirmiumban, s a természetfölötti küldetésű papság ki nem hal. S mi mindent tesz a későbbi egyház is ; kiválasztja, neveli, megszenteli fiait, imádkozik, böjtöl értük, sír, szomorkodik fölöttük; albába, stólába öltözteti, sírjaikba is így fekteti őket, s ha lefoszlik is róluk a ruha, a feltámadásban a papi karakterről, erről a lélekbe nyomott, természetfölötti jellegről akar rájuk ismerni, nem hogy szégyenkezzék, hanem hogy örvendjen. S ugyan miért szorgoskodik, miért féltékeny annyira az anyaszentegyház papjaira? Szent papságot akar, mert kezéből veszi az Oltáriszentség titkát. Krisztust akarja látni bennük, kik neki az élet kenyerét, magát az Urat nyújtják. így őrzi s hordozza tehát az egyház Krisztus Urunkat az ő szentségében, — így biztosítja őt magának az ő papságában. De neki még ez sem elég! Ő meg akarja dicsőíteni az Urat! Jézus mondotta : ezt cselekedjétek az én emlékezetemre; de emlékezni többet tesz, mint megőrizni, — emlékezni többet tesz, mint megismételni: az emlékezet élet; az emlékezetet életben kell kialakítanunk. Jézus oly emlékezetet kíván, mely életünkben nyert kifejezést, oly életben, mely kegyelmeinek eleven emléke, erejének apológiája legyen.

Értsük meg. Ha az Ür Jézus az Oltáriszentséget azért rendelte, hogy a bűn gyógyírja legyen, hogy elfojtsa a szenvedély lángját s a test és vér lázadását; ha az Oltáriszentség kegyelme segít legyőzni a világ csábításait, nemesíti szívünk vágyait, kialakítja a nemesebb érzést; ha az Ür azért jön hozzánk, hogy adjon növekedést, virágzó ifjúságot, lendületet, kenetet: kell, hogy számtalan szentáldozásaink után a szentségnek kihatásai érvényesüljenek rajtunk, s hogy a világ lássa a kegyelem sikereit. Életté vált eucharisztiát sürget az anyaszentegyház. Hívek — mondja nekünk — egyétek az én testemet s fejtsétek ki erejét magatokon, hogy a világ lássa : ezek Krisztusból élnek ; igyátok az én kelyhemet s szálljon belétek szívem melege, hogy a világ meggyőződjék, hogy e kehelyben isteni vér forr. Lássa a világ, hogy a hívek alázatosak, önmegtagadók, önzetlenek, tiszták, hűségesek, igazak ; s ha kutatja okát, vegye észre, hogy az isteni életnek isteni forrása az Oltáriszentség. Az isteni élet az emberben az Úrnak legszebb memóriája, leghathatósabb apológiája! így hordozza, így sokasítja, így dicsőíti meg az egyház az eucharisztiát! így lesz az «Ecclesia Christophora» Krisztus eleven szentségtartója, élő koszorúja, örök dicsősége ! így lesz Krisztusévá !

Mint «Christophora Ecclesia» áll elénk ma, ez ünnepélyes alkalommal, s örökimádásra épít templomot az ország szívében a szentségi Jézusnak. Épít templomot, ott, hol tudomány, művészet, kultúra épít hajlékokat, melyekből nem mindig az élet szelleme, hanem sokszor a romlás mételye száll szét az országra ; oltárt emel ott, hol a szellem oltárairól sokszor a pusztulás tűzcsóvái repülnek szét az intelligencia világára; oltárt emel, hogy e tűzhelyről, Jézus szívéből pünkösdi tűz áradjon ki a lelkekre.

Ez emlékezetes alkalommal azzal a vággyal s fohásszal fordulunk a Krisztust hordozó anyaszentegyház felé: prospere procede et regna! Vonulj szerencsésen kincseddel, szentségi kegyelmeiddel végig ez országon is 1 Tudom, ki nem fáradsz ! Kezedben a misztérium, ajkaidon az evangélium ! Sok út kígyózik körülötted; te Krisztus útjain jársz, s mikor a törtető szellemek útjai kriptákba vezetnek, te akkor is boldogságba s dicsőségbe eltalálsz szentséged erejében. Vonulj szerencsésen; tudom, hogy kitartasz erőben s örömben; mert kenyered a halhatatlanság élete s borod a vidámság itala; van tested, mely liliomtiszta test s mégis acél és erő, s van véred, vértanúi vér, csupa tűz és hősiesség! Ifjúságod örök, nem öregszel. Szenvedélyeidnek, bensőségednek, buzdulásodnak forrásai kiapadhatatlanok. Ami Isten szentjeiben égett s buzgott Dávidtól az emausi tanítványokig, az emausi tanítványoktól Ágostonig, Ágostontól Assisi szent Ferencig, Szent Ferenctől Szent Alfonzig, Szent Alfonztól az arsi plébánosig, az mind a te örökséged. Ecclesia, te gazdag, erős, tüzes vagy; s mi szegények, gyöngék, betegesek legyünk?! Vulkánok égnek körülöttünk, s mi megfagyjunk, — oázok virítanak körülöttünk, s minket a puszták homokja temessen el, —• himnusok zengnek füleinkben, s mi a sakálok éji üvöltéseitől féljünk?

Ó nem, ne haljunk meg mi, kiket az élet táplál. Azért te papság, szítsd fel magadban a lelkedet s egyél a kenyérből; Illés kenyerénél jobb; biztosítlak, hogy felérsz általa hivatásod magaslataira.

Te község, ne csüggedj. Gyere, borulj le az oltárokhoz. Éhezzél s egyél, szomjazzál s igyál, s imádkozzál úgy, hogy a hely is rengjen imádtól, mint az írás mondja. S biztosítlak, ismét szentek járnak majd híveid közt; erényeid liliom-erdők lesznek, s szelleme kiárad, mint a balzsam.

Ó Ecclesia Christophora adj tehát a kenyérből, hogy éljünk, adj a kenyérből, hogy bízvást meghaljunk, s kegyelmed erejében örökké Krisztust dicsőítsük!