Pálos Frigyes: A Váci Egyházmegye kincsei és mecénásai

Főtisztelendő Megyéspüspök és Segédpüspök Úr!

Igen tisztelt Professzor Asszony, művészettörténész és építész Hölgyek és Urak, Előadóink, kedves Vendégeink, akik meghívásunkat komolyan véve jelenlétükkel megtiszteltek bennünket, de minden jelenlévőt igaz szeretettel köszöntök, a „Székesegyházi Kincstár és Egyházmegyei Gyűjtemény” már ősinek mondható falai között.

Ezer éves Váci Egyházmegyénk múzeumának szolgálatában nem csak a tíz évtized emlékanyagának őrzése és bemutatása a célunk, hanem abból a változatos, küzdelmes és tamulságos múltból a mindenkori jelen adta évfordulók kínálta személyek, történések vagy korszakok adják évről-évre a gondolatot, ötletet, témát, amit szeretnénk jobban megközelíteni, körüljárni (kimerítően sohase lehet). Mindezt mindig úgy, mint ami bennünket Váci Egyházmegyiket illet, hisz az „egész világ nem a mi birtokunk” (Vajda János). Ezzel egyben egy egészséges lokálpatriótizmust is kívánunk szolgálni, ami ismeretben és öntudatban kereszténységükben és magyarságukban is erősítheti azokat, akik figyelemmel követik munkánkat.

Bár még nincs lezárva a 2012 őszén meghirdetett HIT ÉVE, amivel kapcsolatban a 120 éve született Mindszenty bíborosunk Váci Egyházmegyei hitvalló apostoli tevékenységét örökítettük meg, a májusi múzeumi megnyitásunkkor megjelent kiadványunkban.

A jelen 2013-as év mellőzhetetlen új témát adott. A 150 éve, 1863. október 29-én született Kőrösfői Kriesch Aladár emlékére a jelen év a „szecesszió évének” lett nyilvánítva.

A szecesszió szelleme a XIX. század utolsó negyedében már egész Európát bejárta és általában az építészet külső homlokzati díszítőelemeiben jelentkezett először, de még eredeti meghatározása sem volt. Ady Endre (Szecesszió 1899): „A nagy tömeg divatnak tekinti, pedig ez egy nagy világ átalakulás... hagyjátok hát a szecessziót ti, kik a korlátok bálványa vagytok! Forradalom és emberek kellenek hozzá.”

Hazánkban a szecesszió gyújtópontja, szülőhelye igazán a „Gödöllői műhely”, illetve „iskola”. Megálmodója, megteremtője Kőrösfői Kriesch Aladár, a másik oszlopa pedig barátja, művésztársa, majd sógora, Nagy Sándor, Kriesch Laura férje.

A művészettörténet évszázados stíluskorszakai után a magyar szecesszió csak két évtizednyi közjátéknak tűnhet az 1900-as évek elejétől Kőrösfői 1920-ban bekövetkezett haláláig. Bár kezdetben látszólag csak próbálkozásnak hatott, pedig egy bátor szakítás volt a múlttal, hiszen innen a neve is (seco, secare lat. vágni, szakítani) egy határozott „elég volt és ne tovább”! A felvilágosodás kora óta, bár az emberi szellem elvenen, új irányokba tört a természettudományok és a technika vívmányaival, de a hívő, életet kapó és adó, új ihletet teremtő lélek elsatnyult a művészetek terén. Bár az új mérőeszközökkel kiszámították, megszerkesztették és a manufaktúrát felváltó gépipar már sorozatban gyártotta a neoromán, neogót, neoreneszánsz, neobarokk „műalkotásokat”, a technika új, de új gondolatot, stílust nem adott. Egyáltalán nem kárhoztatom ezt a haladást, hiszen akkor nem volna világszerte megcsodált fővárosunk, parlamentünk, Halászbástyánk... de ennek a szellemi utánkérődzésnek, amit historizmusnak nevezünk, parancsolt megállást a szecesszió. Minden népnél általában az építészetben jelentkezett bizonyos nemzeti sajátossággal, nálunk Lechner Ödönnel az élen (gondoljunk csak a legfeltűnőbbre, az Iparművészeti Múzeumra vagy a kecskeméti városházára, de Szabadka a magyar szecesszió fővárosa vagy Temesvár, Marosvásárhely).

Mi azonban maradjunk a váci végeken, a forrásnál, a Gödöllői iskolánál és ennek a Váci Egyházmegye területére való kisugárzásainál. A Kőrösfőiék által képviselt és megvalósított szecesszióról három dolgot kívánunk kijelenteni: az első megvalósította az „összművészetet” (Gesamtkunstwerk). Míg a korábbiakban mindig, és jelen korunkban ismét, külön választották az építőművészetet a képzőművészetektől, festészet és szobrászattól, és külön beszéltek az iparművészetrről, Kőrösfőiék mindennek alapjaként az építőműveszetet tekintették, amelynek kiegészítő elemei a képzőművészetek, de szervesen hozzátartoznak a belsőépítészettel az iparművészeti ágak a berendezésekig, használati tárgyakig.

A második, hogy ez a Gödöllői iskolában megfogalmazott szecesszió: „magyar”. Ahogy a zenében Bartók, Kodály megkeresték a tiszta forrást, Kőrösfőiék Kalotaszeg vidékén lelték ezt fel, de többi magyar tájjelleg hagyomány és formavilágából is merítettek. Igazi „hungarikum” ez is, nemcsak a „csabai kolbász”, vagy a „szabolcsi szilvapálinka”.

A harmadik, hogy az ő szecessziójuk, – és ennek én szeretnék konferenciánkon hangot adni, – : „szakrális” ugyancsak a szó eredeti „szent” értelmében.

Mindezeket bizonyítja a Váci Egyházmegye területéről vett három példa, bár Zebegény csak az 1993-as határrendezés óta tartozik hozzánk, Váchoz, Pest elővárosai pedig ugyanakkor elcsatolódtak Nagy-Budapesthez, de létesítésükkor Váchoz tartoztak. Gödöllő, az egyházmegye területének majdnem központjában fekszik; a most éppen 100 éves Karolina kápolna pedig itt, Vác szívében. Példáink Kőrösfői Kriesch Aladár és Nagy Sándor művészetének, valamint Kós Károly építészetének remeke. A kivitelezésben Kőrösfői legtehetségesebb művész tanítványának, majd utódjának a Gödöllői iskola diszciplínájához halálig hű Leszkovszky György festőművésznek, és még néhány tehetséges növendékének a munkája valósult meg.

A szakralitást külön meg kell magyaráznom jelen világunkban. Igaz ugyan, hogy mind Kőrösfői, mind Nagy Sándor a XIX. század második felében nőtt fel, amikor a materializmus, ateizmus, liberalizmus divattá vált. Kőrösfői édesatyja természettudós, mint ilyen egyetemi tanár, mondhatni vallástalan volt. De mindkét művész az akkor tradicionális vallásgyakorlat megélője volt, mert „így illett” „ez volt szokásban”, tehát megkeresztelve, templomban házasságot kötve … Kérdem mai balliberális korunk közömbös tömegei, még ennek is híjával vannak.

Szent Ágoston mondása azonban mindenkor áll: „Anima humana naturaliter Christiana” - Az ember lelke természeténél fogva keresztény. A teremtő Isten pedig minden egyes embert így tett élővé: a lélek alkalmas a természetfölötti befogadására: a kegyelem a szentlélek ihletésére.

Ha egy gyermek épnek születik is, később megvakulhat, megsüketülhet; de meg is lehet erőszakkal vakítani vagy süketíteni. Lehet, hogy valaki fogyatékossággal születik, de kigyógyulhat, vagy ki is gyógyíthatják.

Korunk szent pápája, XXIII. János (1958-63), pápasága elején a Szent Péter bazilika egyik oldalkapuja még fából volt, amit ő bronzkapuvá kívánt kicserélni. Egy alkalommal udvari prelátusaitól kérdezte: ki ma Olaszország legjobb szobrászművésze? Többen együtt felelték : Manzu. – Valaki azonban közbeszólt, de ő hitetlen, vallástalan. Mire a pápa: én nem azt kérdeztem ki egy vallásos szobrász, hanem ki a legjobb? Manzu tervezhette és készíthette el a kaput. Az új kapu nemcsak a bazilikába, de az örökkévalóságba jutást is szimbolizálja. XXIII. János pápa bizalma és a téma, a tervezés és alkotás élménye teljesen új irányt adott az addig vallástalan művész életének.

Hitetlen művészettörténész nevezheti Kőrösfőit ateistának; Nagy Sándort gnosztikusnak, teozofistának. Kőrösfői még fiatalon, de már érett férfi korában, első kisgyermeke halála után, évekig tartó lelki sokkon túlküzdve magát, festette meg 1904-ben Ars poeticaját, az életet magához vevő, de azt az örökkévalóságban visszaadó Megváltó Krisztus képében: „Én vagyok az út, az igazság és az élet”– címmel. És egy családjának, hitvesének és gyermekének hűségesen élő, az igazságot szolgáló, a pénz hajhászását mindig megvető, a munkáját, művészetét szent küldetésnek tekintő nagyszerű tanár, európai szellem, mindenben példás emberként élt és hunyt el 1920. június 16-án.

Nagy Sándor ugyancsak példás emberként élte hosszú életét. Fiatal évei tele voltak a század eleji filozófiák nyugtalan keresésével. Tanítványai mind hálás tisztelettel és nagyrabecsüléssel beszéltek róla, mint aki biztos ismeretekkel és kézzel, és kitűnő pedagógiai készséggel vezette be őket a festészet rejtelmeibe. Körösfői halála után magára maradt. A modern irányzatok kiszorították őt, sokszor ínséget szenvedett. Utolsó évtizedeiben a Szentírás (mind az Ó- mind az Újszövetségi) tanításai, jelenetei adták számára az ihletet a rajzai, freskói és az általa mindennél jobban kedvelt üvegablakai számára. 80 éves korában bekövetkezett haláláig ezeken dolgozott a templomállványokon.

Még valamiről kell szólnunk: a művészi alkotások mögött nemcsak a művész van kiváló tehetségével és okvetlenül lelkületével is, hanem szükségszerűen mecénásra is szükség van, aki rendel, és aki fizet is. A mecénássághoz pedig témát és ihletet adó ész és szív kell az erszényt megelőzően. Ez az intelligens, gazdag témát és ihletet adó ész és szív, a hívő lélek a szakrális művészetnél mindenkor szükségszerűen megjelenik a mecénásban és művészben egyaránt. Ami a honoráriumot illeti, régen a főúri rendelők könnyedén, egyből fizettek. Az újkorban legtöbbször sokak szegényasszonyi kétfillérjéből tevődik össze. Tanulságosnak tartom, hogy a mi példáinkon sorra vegyük.

Kezdjük Zebegénynél. Ez egy XVIII. sz. közepén idetelepített falu, kétkezi munkásnépével. Vizük a Duna, fájuk az erdő, építőanyaguk a hegy kőanyaga. Kezdettől fogva egy sziklaüreg, némi hozzáépítéssel szolgált számukra templomul a hegyoldalban. Már a XIX. sz, közepén megálmodták az igazi, szép templomukat. A hívek vasárnapról vasárnapra csengetős perselybe hullatott aprópénze szolgált fönntartásra, s a majdani templom-álom megvalósulására. Ez lassan ment. A községnek volt egy fia, akit Isten papjául hívott. Fiatal korától kezdve erre spórolt, mire megöregedett, mint pozsonyi prépost-kanonok, spórolt pénze már mecénási összeg lett. Ő Koperniczky Ferenc. A különben szegény Zebegénynek van egy gazdagsága, amit a XX. sz. fordulóján Budapest jobb módú polgárai felfedeztek. A Dunakanyar csodálatos panorámája, és néhány nyaraló épült. A zebegényiek terve nekik is tetszett, és a gondolat fő támogatója a református Bartók József államtitkár lett. És hogy ne az előző század végi historizáló terv valósuljon meg, az ugyancsak Zebegényben nyaraló Györgyi Kálmán, az Országos Magyar Iparművészeti Társulat igazgatójának köszönhető, és fiának, Dénesnek, a fiatal építészmérnök hallgatónak és barátainak, akik magukkal hozták Jánszky Bélát, és az akkoriban diplomázott erdélyi református Koós Károlyt. Így született meg a ma már több, mint 100 éves, egyedűlálló értékű zebegényi templom.

Egészen más mecenatúra a váci Karolina kápolna ugyancsak egyedülálló díszítő festésével. A Püspökváros bőségesen el volt már látva templomokkal. Az 1900-ban váci püspökké lett gróf Csáky Károly Emánuel, az utolsó arisztokrata megyéspüspökünk nagylelkűsége hozta létre. A püspökök címerpajzsában mindig van egy jelmondat. Az övéből hiányzik. De püspöksége első évében a megalapított és helyreállított székesegyházi kincstár falára felíratta a 25. zsoltár 8. versszakát: „Uram, szeretem Házad ékességét és dicsőséged lakhelyét”. Ez meghatározója volt tevékenységének. Isten háza nem csak kőből épülhet, de az apostol szerint az ember is Isten élő temploma. A templomok gazdag ékessége mellett az iskolák építése, szociális otthonok, karitatív szegényeket istápoló intézmények egyaránt a szívügye volt. A város valamennyi iskoláját, hiszen ezek mind egyházaik voltak, rendbe hozatta, azonkívül a város szívében megépíttette a Karolinát, a legszebb iskolát. Édesanyja iránti tiszteletéből nyerte el az iskola édesanyja nevét, és emellett megépíttette a kápolnát az Oltáriszentség örökimádására és égi édesanyánk, a Szeplőtelen Szűz tiszteletére. Nagyon okosan gazdálkodva használta fel a püspöki javadalmat, és amellett áldozta fel teljesen a reá eső családi örökség javait.

Ami pedig Nagy Sándor utolsó másfél évtizedes igencsak egyedülálló értékű templomi üvegfestészetét és freskósorozatát illeti, ez is egy másfajta mecenatúrát dicsér. A trianoni legelső nyomorúságos évtizedben a nemrégen még Leninfalvának nevezett területen, a Vörös Csepel szomszédságában kezdett kialakulni egy proletárnegyed, Pacsirtatelep címen. A nagy munkanélküliség éveiben, 1930-ban hozzá mertek kezdeni egy templomépítéshez. Azután papjukká lett dr. Décsei Géza, a Rómában festeni is tanult művészettörténész, aki ugyancsak egy peremváros, Rákospalota szülötte volt, de papi gondolkodása, lelkülete és igényessége Isten szent dolgainak megvalósításában mondhatni, arisztokratikus volt. A pénztárcája lapos volt, mint a híveié, de az igényessége duzzadt. Mint az egri minorita templom kapujának zárókövén a véset: „Pro Deo nunquam satis” (Istennek sohasem elég.). Ő, mint művészeti író és kritikus, rajongója volt a magyar szecessziónak, és kifejezetten Nagy Sándor művészetének. A pacsirtatelepi templom művészi ablakait Nagy Sándor 36-ra elkészítette. Ahogy sikerült hétről hétre a pénzt összeszedni, úgy fizetett, ami a kiváló, de ínséget szenvedő művésznek is jól jött. Décsei Gézát 1936-ban püspöke a megüresedett pesterzsébeti nagyplebániára helyezte. Temploma építészetileg historizáló, nem jelentős alkotás, de nagyszerű falfelületeket és ablakokat is kínált, ahol Nagy Sándor folytathatta munkáját. Décsei témát adott, de a művésznek szabad kezet engedett. Itt alkotta meg Nagy Sándor rendkívüli méretű és értékű freskó-ciklusát evangéliumi jelenetekből. Ezek között szerepelt a szegény asszony két fillérje is, ahol az Üdvözítő alakja előtt egy felület maradt, ahová becsempészte a művész Décsei Géza alakját. Mire a prépost visszajött, és tiltakozott, a freskóvakolat már beszáradt, nagy kár lett volna leverni. Így megörökítődött Décsei prépost mecénásságának fizetési módja.

Az akkori időkben még a római iskola művészei álltak az első sorban, Nagy Sándor munkáit az utókor fedezte fel s értékeli. Ez az utóbbi nagy mű még javában tartott, amikor a II. világháború végiggázolt rajtunk, az 1945-ös forradalmárok a különben köztiszteletben álló Décseit internálták, hónapokon át a Csepel szigeti téglagyár internálótáborában volt. Megalázó büntetésként a burzsuj prépostot azzal büntették, hogy valami ócska ruhába öltöztetve naponta a plébániái főutcáin egy kétkerekű szemetes kordét kellett húznia. A pesterzsébetiek kalap- és sapkalevéve megálltak a járdán, amíg elhúzott, az eredmény pont ellenkező volt. Köztisztelete még nagyobbra nőtt. Egy időre szabadon engedték, templomi munkája befejeződhetett, de a nem panaszkodó, senkit sem vádoló gerinces ember elviselhetetlen volt, és 52 januárjában újra internálták, most Kistarcsára. Közben 1950-ben Nagy Sándor 80 évesen meghalt. Décsei Géza 53 őszi szabadulása után Mende községbe kerülhetett. A tehetséges fiatal művészek pártolását folytatta. 1960-ban vasúton hazafelé utazva érte a halál.

Miért mondtam el mindezt? Grassalkovich-ok, Eszterházyak, Migazziak, Csákyak biztos, hogy már nem lesznek. De arisztokrata lelkek, hívő, istenszerető, Isten háza ékességéért áldozatot hozó lelkek, szegény asszonyok kétfillérjei mindig lesznek. A jelenkor mecénásainak nekünk kell lennünk. Ezt a lelkületet ünneplem, amikor ma a múzeum barátai hónapról hónapra összespórolt adományaiból megjelentethetjük vagy kézbe adhatjuk a Karolina kápolna művészi értékű albumát. Nagyon jó, hasznos tanácskozás kívánok Mindnyájuknak!