Pálos Frigyes: Emlékeim az 1938-as budapesti

Eucharisztikus Világkongresszusról

Az Eucharisztikus Világkongresszust hamarabb kell kezdeni, mint 1938. Az emlékek is mélyebbre nyúlnak vissza. Az előkészületek 1937 elején, tehát egy jó évvel korábban elkezdődtek már. Érdekes, ahogy visszagondolok, milyen racionálisan volt ez megszervezve.

Az első az, visszagondolva, hogy 1931-ben megjelent a Szent vagy Uram énektár. Odáig minden kántor másként énekelt. 1931-ben volt a Szent Imre-év, addigra készült el a Szent vagy Uram énektár. Harmath Artúr és Sík Sándor voltak ennek a nagy mozgatói. Természetesen a háttérben ott volt Kodály is, és a Kodály-tanítvány Bárdos Lajosék. Az érzelmes, a XIX.-XX. század fordulóján elterjedt énekeket, - amelyeket rendszerint tempo rubato énekeltek, és minden kántor másképp énekelt- , mint a Szeretlek, szép Szűz Mária, meg Ó Nagyasszony, nemzetünk reménye, és amelyek prozódiailag sem voltak jók, kiszorította a Szent vagy Uram énektár. És jellemzően, mert Harmath Artúr ugyanúgy, mint Erkel Ferenc, ő is német származású volt, ahol az énekek általában 4/4 -esek vagy 3/4-esek, ezért pontosan lehetett őket énekelni. Kevés olyan hely van , ahol ritmusváltás van az énekben, és ezeket egyöntetűen lehetett énekelni. Úgyhogy végre, 1938-ra, egyformán énekelt a magyar nép! S akkor még énekeltek, nem úgy, mint ma. Zengett minden, és egyformán. 1937-ben minden egyházmegyében, - én Kispesten nőttem fel, ott születtem, és tudom, hogy az öreg főkántor korábban ugyancsak ilyen tempo rubato-ban éneklő ember volt, - kötelezően állandó énekgyakorlások voltak, litániák előtt, szentmisék előtt. Abban az időben , amikor televízió nem volt, és a hangos rádió is csak akkor kezdett divatba jönni, 1935-36 táján, - odáig csak detektoros rádió volt a legtöbb házban, - litániára járó és szentmisére járó emberek sokan voltak, és így megtanulták az énekeket. Nemcsak egy versszakot, hanem mindet. Én még ma is abból élek, amint gyerekkoromban megtanultam a szentmisén a szenténekeket. Az alatt az év alatt kialakult a közös éneklés . Mi, a magyar nép közösen tudtunk imádkozni és énekelni. Ez volt az egyik nagy dolog.

A másik nagy dolog, amit azt hiszem, minden plebánián csinálták, nem csak nálunk Kispesten: két erős papírból készült zacskót kapott mindenki. Az egyik az üres volt, a másik tömve volt búzaszemekkel. És – most már nem ismerem a kvótát, de – rózsafüzérekért, imádságokért, vagy éppen szentáldozásokért lehetett búzaszemeket áttenni az üres zacskóba. S egy év alatt megteltek az üres zacskók, kifogytak a teli zacskók, s a kongresszus alatt ebből a búzából, - ezt őröltették meg 1938 tavaszán, - ebből a búzalisztből készültek az ostyák, amivel áldoztattak. Tehát tulajdonképpen a missziók, a lelkigyakorlatok egy éven keresztül tartottak. Óriási, egy évig tartó misszió volt az országban, ami előkészítette a 38-as kongresszust. Tehát nem egy kirakatrendező ünnepség volt, amit előző vasárnap kihirdetnek, aztán fölvonulnak, ahogyan ez manapság megy. Ennek nagyon-nagyon komoly lelki tartalma volt. Aztán - mivel én 24-ben születtem, 38 májusában már túl voltam a 14. életévemen, 15. évemben voltam, ősszel kerültem az 5. gimnáziumba,- lelkes ministráns voltam. A kispesti ministránsokat én tanítottam ministrálni, az atyák rám bízták őket, én voltam a vezetőjük.

A kongresszusnak voltak bizonyos eseményei, külön a férfiaknak, a nőknek, a ministránsoknak , amelyeknek a megnyitásán is ott voltam. A Szépművészeti Múzeumnak az oldalán álltam a Hősök terén. A városligeti tavat lecsapolták arra az időre, kiszárították, és ott lócák, ülőhelyek voltak. Ami számomra emlékezetes, az a megnyitó. Előzőleg volt egy nagy zápor éjszaka, de a megnyitóra már ragyogó napfény volt. Emlékképeim vannak: nyomasztó volt a tömeg, arra emlékszem, és én majdnem rosszul lettem, de tartottam magam, és a végére föléledtem. Nyomasztó volt, iszonyatos embertömeg volt együtt, a tófenék is tele, és a Hősök terén a Szépművészeti Múzeum előtt a tömegbe beszorultam. De utána attól kezdve mindig ministráns ruhában, ministránsokkal együtt voltunk. Nem tudom, hogy azonkívül volt-e ilyen, de a kongresszus alatt lehetett napi bérletet, vagy háromnapi bérletet váltani a villamosra, nem kellett jegyet váltani, lyukasztatni, átszállást vagy vonaljegyet venni. Ezzel a bérlettel napokig lehetett utazni a villamoson. Ez nekünk nagyon tetszett.

A férfiak éjszakai szentségimádása megrendítő alkalom volt. Gyári munkások, kispestiek is, a Hoffer-gyári munkások, édesapámék, mindenki elvégezte a gyónását, egy évi előkészület után a férfiak gyóntak. Ezt páter Bangháék, Müllerék, az akkori nagy jezsuiták csinálták, és az éjszakai szentségimádást is. Ez az egyik óriási emlékem.

Azután az ifjúsági szentmise, ez délelőtt volt, akkor a tófenéken voltunk elhelyezve. Ott volt először, amikor az a hatalmas nagy tömeg együtt énekelte a Kezdődik az ének kezdetű éneket, ami először zengett igazán. A másik, amelyik nagyon-nagyon lelkesített, a Futva jöttem elibéd. Elsodró erejű ének volt! Abban a tömegben mindenki énekelt! Én nem tudom, hogy 30 ezren voltunk-e, de ekkora tömeg korábban együtt, ott, a fővárosban nem énekelt.

Az volt egy másik nagy élményem, hogy a Vajdahunyad váránál a Jáki kápolnában a premontrei atyák fehérben, kékben, az ő rendi ruhájukban, de karingben is, hozták az Oltáriszentséget. Ott őrizték az Oltáriszentséget a közös áldozásnál. Azután a befejező szentségi körmenet a Bazilikától a Hősök teréig egy hatalmas, hosszú menet volt. Nagyon szervezetten meg volt állapítva, kik vesznek részt magában a menetben. A többiek pedig az út mellett álltak, amennyire az Andrássy úton és a Hősök terén elfértek. Mi, kispestiek, a Kiskörönd és a Hősök tere között voltunk. Ministránsok, piros reverendáinkban, olaszos, kivágott nyakú karingekben, - odáig mindig a fölül összekötött karingek voltak nálunk divatban. Zuhogott az eső, a körmenet azonban ment nyugodtan tovább, a legátus fantasztikus fegyelmezettséggel vezette, ő vitte a Legszentebbet. Félév múlva vagy háromnegyed év múlva pápa lett XII. Piuszként.

Hangfelvételről lejegyezte: Slíz Judit