Pezenhoffer Antal(1893-1973): A házasság felbonthatalansága

Ez szintén az egyik legkeményebb része a keresztény erkölcstannak. Történelme folyamán talán miatta volt legtöbb baja az egyháznak, s van ma is. Nincs és nem is volt soha az egyházon kívül egy vallás se, mely hívei elé ezt a rendkívül terhes és az ösztönök számára annyira kellemetlen követelést merte vagy tudta volna állítani. Minden, az egyháztól elszakadó felekezetnek mindig a legelső dolga volt e tekintetben könnyíteni követőin még akkor is, ha egy és más tekintetben még szigorúbb elveket hangoztatott is, mint az egyház. A nazarénusok például még a fegyver érintését és a dohányzást is megtiltották, de viszont a válás utáni új házasságot - a Szentírás legnyíltabb tilalma ellenére - mégis megengedték. Az igazság ugyanis az, hogy nem dohányozni és fegyvert nem érinteni sokkal könnyebb, mint nemi tekintetben uralkodni magán az embernek, és egy ellenszenves házastárssal egész életen át együtt élni, vagy - mert hiszen ezt az egyház se követeli meg híveitől minden esetben - legalábbis az elválás után új viszonyt nem kötni. Ezt ugyanis az egyház a Szentírásnak megfelelően mindenképpen megköveteli.
A Szentírás a képzelhető legvilágosabban és újra meg újra hangsúlyozza a házasság felbonthatatlanságát és az elválás utáni újabb házasság tilalmát addig, míg az elhagyott házastárs él. Ezért szinte hihetetlen, hogy a Szentírásra hivatkozó és állandóan azt olvasó protestantizmus, mely állítólag a papoktól megrontott kereszténységet eredeti tisztaságába vezette vissza, mégis ebben is eltér a "megromlott" katolicizmustól és minden lelkiismeret-furdalás nélkül szegi meg a Bibliát.
A Szentírásból a házasság felbonthatatlanságának bizonyítására az első hely Máté 19,1-12. versében található, ahol ezt olvashatjuk: "Amikor Jézus ezeket a beszédeket befejezte, elhagyta Galileát és Juda határába ment, a Jordánon túlra. Nagy tömeg kísérte, ő pedig meggyógyította őket. Akkor odamentek hozzá a farizeusok, hogy próbára tegyék. Ezt kérdezték: El szabad az embernek valamilyen okból bocsátania a feleségét? Így felelt: Nem olvastátok, hogy a Teremtő kezdetben férfinak és nőnek teremtette az embert és azt mondta: Ezért a férfi elhagyja apját, anyját, a feleségével tart és egy test lesz a kettő? Most már többé nem két test, hanem csak egy. Amit tehát Isten egybekötött, azt ember ne válassza szét. De azok mondták: Miért adta akkor Mózes azt a parancsot, hogy elbocsátáskor adjunk válólevelet? Mózes szívetek keménységére való tekintettel engedte meg nektek, hogy elbocsássátok feleségeteket - felelte -, de kezdetben nem így volt. Mondom nektek: aki elbocsátja feleségét - hacsak nem paráznasága miatt -, és mást vesz el, házasságot tör. Aki elbocsátott nőt vesz el, szintén házasságot tör. A tanítványok megjegyezték: Ha így áll a dolog a férj és feleség között, nem érdemes megházasodni. Erre így válaszolt: Csak az fogja ezt fel, akinek megadatott. Van, aki azért képtelen a házasságra, mert úgy született. Van, akit az emberek tettek a házasságra alkalmatlanná. Végül van, aki a mennyek országáért önként mond le a házasságról. Aki fel tudja fogni, az fogja fel!"
A második bizonyíték Márk 10,1-12: "Innét útra kelve Judea határába ment, a Jordán túlsó partjára. Ott ismét tömeg vette körül, ő pedig szokása szerint tanította őket. A farizeusok is odamentek és kérdezték: El szabad a férjnek bocsátania a feleségét? Próbára akarták ugyanis tenni. De ő kérdéssel válaszolt: Mit parancsolt nektek Mózes? Mózes megengedte, hogy válólevelet írva elküldjük az asszonyt - felelték. Jézus folytatta: Szívetek keménységére való tekintettel tette ezt az engedményt. De Isten a teremtés kezdetén férfit és nőt alkotott. Az ember ezért elhagyja apját, anyját, a feleségével tart és ketten egy test lesznek. Ettől kezdve többé már nem két test, hanem csak egy. Amit tehát Isten egybekötött, azt ember ne válassza szét. Otthon tanítványai ismét efelől kérdezgették. Ezt válaszolta: Aki elküldi feleségét és mást vesz el, házasságtörést követ el ellene. Ha pedig a feleség hagyja el férjét és máshoz megy, házasságot tör."
A harmadik bizonyíték Lukács 16,17-18: "Hamarabb ér véget ég és föld, mint hogy egyetlen vessző is elvesszen a törvényből. Aki elbocsátja feleségét és mást vesz el, házasságot tör, és az is házasságot tör, aki férjétől elbocsátott asszonyt vesz el."
A negyedik bizonyíték a rómaiakhoz írt levél 7,2-3: "A férjes asszonyt például törvény köti életben levő férjéhez, a férj halálával azonban felszabadul a férj törvénye alól. Ha férje életében más férfié lett, házasságtörőnek mondják. A férj halála után azonban felszabadul a törvény alól, és nem válik házasságtörővé, ha más férfié lesz."
Végül az ötödik bizonyíték a korintusiakhoz írt első levél 7,10-11: "A házasoknak meg nem én parancsolom, hanem az Úr: a feleség ne hagyja el férjét. Ha mégis elhagyná, maradjon férfi nélkül vagy béküljön ki férjével. A férfi se bocsássa el feleségét."
Ezen öt bizonyíték közül négy egészen egyértelmű és világos. Az, amelyet első helyen közöltünk s mely Szent Máté evangéliumából való, egy kis félreértésre adhat okot, mert azt mondja, hogy házasságtörés miatt el lehet válni. Figyelmeztetni kell azonban az olvasót, hogy ez a szentírási hely is csak az elválást engedi meg még házasságtörés esetén is, de nem egyúttal az újra való házasságot is. Ezt mind az öt hely egyformán és a leghatározottabban tilosnak mondja. A házasfeleknek azt a jogát, hogy a megcsalt fél megszakíthassa a házassági közösséget és külön éljen, természetesen a katolikus egyház is elismeri és tiszteletben tartja, mert nem lehet és természetesen nem is akar szigorúbb lenni, mint a Szentírás. Az újraházasodást azonban a másik fél életében semmiképpen se engedheti meg, mert viszont ahhoz meg nincs joga, hogy megengedje azt, amit Jézus - mint láthatjuk - a leghatározottabban megtiltott.
Hogy Szent Máté evangéliumának engedménye házasságtörés esetére csak a különélésre vonatkozik, nem pedig új házasság megkötésére, egész világosan bizonyítja a másik négy szentírási hely, mely az újraházasodást kereken és semmiféle kivételt nem tűrően megtiltja. Ha egyedül csak Máté szövegezése lenne birtokunkban, lehetne vitatkozni arról, hogy házasságtörés esetén az engedmény csak a különélésre vonatkozik-e vagy az újabb házasságkötésre is. A másik négy szentírási hely azonban világosan bizonyítja, hogy csak a különélésre. Másképp Szent Máté ellenkeznék Márkkal is, Lukáccsal is, a rómaiakhoz és a korintusiakhoz írt első levéllel is. Mivel a Szentírás önmagának ellent nem mondhat, világos, hogy Máté is, mégpedig a házasságtörés esetére is, csak a különélést engedi meg, nem pedig az újraházasodást.
Ha a törvényes házastárs életében kötött újabb házasságot össze lehetne egyeztetni a Szentírás szövegével, az egyház örülne neki a legjobban. Hiszen nemcsak nem irigyli az emberektől a földi boldogságot, hanem a Szentírás szövegéhez való ragaszkodásból neki van a legtöbb kára: Igen sok híve hidegül el tőle miatta s kétezer éves történelme folyamán igen sok hatalmast haragított már magára vele.
Régen, mikor még nem lehetett polgári házassággal kijátszani az evangéliumot, hanem csak áttéréssel, igen sok híres és tekintélyes nevű és állású katolikus lett miatta hitehagyott. Ilyen volt báró Jósika Miklós, a híres regényíró, ilyen volt gróf Buttler, akinek "különös házasságáról" Mikszáth írt teljesen légből kapott, sőt pimaszul rágalmazó regényt (a "pimasz" kifejezés még enyhe ahhoz képest, amit érdemelne). Emiatt hagyta gróf Buttler részben protestáns, báró Baldácsy pedig teljes egészében protestáns felekezeti célra bosszúból a vagyonát katolikus létére, VIII. Henrik angol király pedig emiatt szakította el az egyháztól az egész angol népet. Mindezt bizonyára nem nézte volna ölbe tett kezekkel az egyház, ha módja lett volna segíteni rajta az evangélium elárulása és a Szentírás megszegése nélkül.
Ma már a polgári házassággal egyszerűbben is el lehet ugyan intézni a dolgot, de azok a katolikusok, akik emiatt azt a megalázást kénytelenek elszenvedni, hogy nem tarthatnak fényes templomi esküvőt, ma is egész életükön át ellenszenvvel viseltetnek az egyház ellen és gyűlölettel a papok iránt. Pedig hát nem az egyház és nem a papok alázták meg őket, hanem Krisztus és a Szentírás, és az egyháznak és a papoknak bizonyára csak elismerés és tisztelet járhat azért, mert a Szentírás és Krisztus tilalma fontosabb nekik, mint a busás esketési stóla, az anyagi bevétel és közéleti befolyás.
Sajátságos, hogy mégis úgy szól a közmondás, hogy "papzsák feneketlen", a papok pedig arról közismertek, hogy sohase Krisztus parancsát nézik, hanem mindig csak a maguk jövedelmét, befolyását vagy érdekét. Az átlagember ugyanis - még akkor is, ha világhírű író vagy országok sorsát irányító közéleti férfiú is ez az átlagember - nem tud felemelkedni arra az erkölcsi magaslatra, hogy az igazságot akkor is elismerje, s azokat, akik az igazságot képviselik, akkor is tisztelje, mikor ez neki elevenébe vág. Nem. Ő a gáncstalan lovag, a papok pedig közönséges érdekemberek, vagy ha ezt most mégse foghatja rájuk, elmaradott középkori sötétencek, akik még ma se képesek belátni, hogy már nem élünk a középkorban. (Pedig hát a papok nem a középkorból, hanem a kereszténységből nem engednek, s csak azoktól, akik kereszténynek tartják és hirdetik magukat, kívánják meg, hogy keresztény módra is éljenek.)
Az egyházat és papjait tehát csak tisztelhetjük azért, ahogyan a házasság tekintetében viselkedik, illetve viselkednek. Annál jobban le kell azonban néznünk miatta a protestantizmust és képviselőit, amely és akik azért, mert állandóan a bibliájukra hivatkoznak, csak annál szégyenletesebb szerepet játszanak e téren. Szégyenüket növeli még, hogy azzal dicsekszenek, hogy a Szentírás becsületét ők állították helyre, és hogy ők csak a Szentírás után mennek, míg a katolikusok holmi szájhagyományok után is. A valóság aztán - legalábbis a házasság tekintetében - az, hogy ők nemcsak a szájhagyományok után nem mennek, hanem a Szentírás után se, mert úgy magyarázzák, ahogyan ők akarják. Mikor pedig annyira világos, hogy csak egyféleképpen lehet magyarázni, akkor egyszerűen nem törődnek vele. Ők például nemcsak Szent Máté evangéliumát magyarázzák úgy, hogy házasságtörés esetén nemcsak elválni, hanem újraházasodni is lehet, s így nemcsak Márkot, Lukácsot, a rómaiakhoz és korintusiakhoz írt levelet veszik semmibe, hanem ezt az újraházasodást házasságtörés nélkül is minden további nélkül megengedik mindig, valahányszor az állam megengedi, még ha az állam ateista-kommunista alapon áll is.
Somogyban egy természetesen katolikus Széchenyi grófnak, aki elvált asszonyt vevén el, csak polgárilag kötött vele házasságot, a helybeli kálvinista lelkész külön megüzente, hogy az ő templomában megesküdhetnek. Pedig a második asszony is katolikus volt és természetesen nem a férj házasságtörése miatt vált el első férjétől. A gróf természetesen oda se nézett a protestáns lelkész ajánlatára.
Még lelkészt is tudok, mégpedig nem is kálvinistát, hanem lutheránust, aki olyan katolikus elvált asszonyt vett el, aki szintén nem férje házasságtörése miatt vált el férjétől. Csak egy feltétel volt, az asszony is legyen lutheránussá. A feltétel természetesen teljesült. Jellemző, hogy ezt a katolikus elvált asszonyt a helybeli lutheránus lányok örömükben virágokkal árasztották el áttérésekor. Pedig hogy mennyire nem meggyőződésből tért át, ugyancsak bebizonyította azzal, hogy még az áttérése és protestáns esküvője előtti utolsó vasárnap is ott volt a katolikus templomban a misén.
Hogy a protestantizmus mennyire maga is tudatában van a házassággal kapcsolatos bűneinek, mutatja, hogy a bibliafordításában Károlyi Gáspár még meghamisítani is szükségesnek tartotta Szent Máté evangéliumának ide vonatkozó részét (19,9). Ott ugyanis az van, hogy aki elbocsátott nőt elvesz, paráználkodik, Károlyi Gáspár pedig úgy fordította, hogy aki "ok nélkül" elbocsátottat elvesz, paráználkodik. Az "ok nélkül" kifejezés nincsen benne a Szentírásban, csak Károlyi fordította bele. [A mai fordításokban már nem is szerepel - A Kiadó.] E betoldással megváltozik a Szentírás eredeti értelme, mert hiszen olyan elvált asszony nincs, aki ok nélkül válik el. Bizonyos, hogy bármiért tette, valami oka feltétlenül volt. Károlyi (de nem a Szentírás) szerint tehát csak azt az asszonyt nem szabad elvenni, aki "ok nélkül" vált el, mivel pedig ilyen asszony tulajdonképpen nincs, minden elvált asszonyt el szabad venni. Így lehet játszani a Szentírással, sőt így lehet bolondot csinálni belőle.
Azokat a szavakat, melyek nincsenek benne magában a Szentírás szövegében, hanem a fordító csak azért alkalmazza őket, hogy értetőbb legyen a szöveg, dőlt betűvel szokás szedni a Szentírás fordításaiban s ezzel hívni fel rá az olvasó figyelmét. Az "ok nélkül" kifejezés is dőlt betűvel van szedve a Károlyi-bibliában, de csak a későbbi kiadásokban. Maga Károlyi az első kiadásban még ennyit se tett meg s még a szedéssel se jelezte az önkényes beavatkozást. Ő tehát valóban meghamisította a Szentírást. Hogy ugyanis nem véletlenül történt a dolog, világosan bizonyítja hogy éppen ott történt ez a véletlen, ahol a protestánsok a Szentírás előírásával ellenkezőleg járnak el s Károlyi hamis betoldásával ezt az ellenkezést igyekezett egy kissé letompítani.
De ha Károlyi a szedéssel jelezte volna is az "ok nélkül" illetéktelen voltát (mint ahogyan a későbbi kiadások jelzik is), akkor is hamisítás lenne. A fordító ugyanis csak magyarázat, csak a könnyebb, a világosabb megértés céljából fordíthat bele a szövegbe az eredetiben meg nem található szavakat. Az "ok nélkül" kifejezés betoldásának azonban nem az volt a célja, hogy a megértést megkönnyítse, hanem az, hogy a szövegnek az eredetivel ellenkező értelmet adjon.
Hogy itt a Szentírás szövegével bűnös manipuláció történt, azt a protestánsok későbbi viselkedése is bizonyítja. Először helyesbítették (tehát Károlyi eljárásának helytelenségét elismerték) azzal, hogy később már dőlt szedéssel jelezték, hogy itt betoldásról van szó. Még később pedig - de csak már a XX. századtól kezdve - a betoldott kifejezést ők is már teljesen elhagyták a szövegből. Ezzel aztán akaratlanul is követ vetnek Károlyira, mert ha ez a betoldott kifejezés csakugyan azt a célt szolgálta (ami egyedül megengedhető), hogy a szöveg megértését elősegítse, akkor a mai protestánsok számára is elősegíthetné, tehát a betoldást nem kellett volna elhagyni, Károlyi betoldását tehát ma már még a protestáns illetékesek is helytelennek tartják. (Egyébként Pázmány a Kalauzában, Káldy pedig a katolikus Szentírás-fordítása függelékében ezen a most ismertetetten kívül még Károlyinak egész sor hasonló bibliahamisítását leplezi le.)
Károlyi azt, hogy "ok nélkül", valóban úgy hamisította bele a Szentírásba, mert egész nyilvánvaló, hogy ezzel nem azt célozta, hogy az olvasók a szöveget könnyebben megértsék, hanem azt, hogy protestáns értelemben értsék. Ezt a mesterkedést annál jobban el kell ítélnünk, mert hiszen semmi értelme se volt a dolognak. Azt, amiről Károlyi azt akarta, hogy olvasói protestáns értelemben érsték, a Szentírás másik négy helye - mint láttuk - olyan világosan mondja katolikus értelemben, hogy ennek a másik négy szentírási helynek protestáns értelemben való elferdítésére még Károlyi se mert vállalkozni s így ezek még az ő bibliájában is megmaradtak eredeti alakjukban.
Mi célja és haszna volt tehát, hogy Szent Máté evangéliumába, de éppen csak oda, az a hamis "ok nélkül" kifejezés belekerüljön? Nem csoda, hogy ma már protestánsaink is kidobták onnan. Károlyi szégyene azonban így annál nagyobb lett. Ez 300 évig nemcsak Károlyi, hanem a protestánsok szégyene is volt. Ma már csak Károlyi szégyene, mert felekezete egyedül hagyta a szégyenben.
Olyan protestáns számára, aki jó keresztény, annyi, amit eddig a házasság felbonthatatlanságát illetően mondtunk, teljesen elég. A Szentírás ellenében ugyanis a keresztény ember szemében nincs és nem is lehet érv, se fellebbezés. Amit a Szentírás előír, az csak jó és helyes lehet, hiszen azt maga Isten írja elő. Nekünk láttára nem lehet más kötelességünk, mint hogy tisztelettel tudomásul vegyük, s amit előír, megtartsuk és mással is megtartassuk.
Találtam én még olyan hívő protestánst is, aki a Szentírás hatására még az egyházon is túl akart tenni s azt a meggyőződését fejezte ki, hogy a házasság annyira felbonthatatlan, hogy még a halál se semmisítheti meg. Szerinte újabb házasságot még akkor se szabad kötni, ha a házasfelek egyike meghalt. A "holtomiglan holtodiglan" kifejezéssel érvelt. Ez a kifejezés azonban nem a Szentírásból való, s ha onnan való volna is, akkor se jelentené feltétlenül azt, amit az ilyen túlzó protestáns belemagyaráz.
A holtomiglan szó azt jelenti, hogy te addig nem köthetsz újabb házasságot, míg én meg nem halok, a "holtodiglan" pedig azt, hogy én se köthetek addig, míg te élsz, nem pedig szükségképpen azt, hogy ha már a másik fél meghalt, de az én holtom még nem következett be, én még akkor is kötve vagyok a már megholt feleségemmel kötött házassághoz. (Egyébként ezt a túlzó egyént az a szégyen érte, hogy már felesége életében is más egyénnel kötött házasságot. Igaz, hogy házasságuk felbomlásának oka nem ő volt, hanem a felesége.)
A "holtomiglan-holtodiglan"-nal való effajta túlzó érvelés a Szentírással is ellenkezik, mert az - mint az idézett részekből láttuk - világosan megmondja, hogy ha az egyik házasfél meghal, nem vétkezik a másik, ha újabb házasságot köt. Ha tehát valaki úgy értelmezi a házasság felbonthatatlanságát, hogy esküszegőknek tartja és elítéli azokat, akik özvegyen új házasságot kötnek, az eretnek, mert olyan jogot tagad meg felebarátjától, melyet a Szentírás, tehát Isten szava megad neki.
Aki azonban elismeri hitvestársának azt a jogát, hogy özvegyen újabb házasságot köthessen s egyedül csak a maga számára alkalmaz szigorúbb mértéket, az már nem eretnek, hanem a többinél jobb keresztény, mert a tökéletesebbet választja. Annál jobb, minél jobban szigorúak vagyunk magunkhoz. Csak másokhoz nem szabad szigorúaknak s szeretetleneknek lennünk. Tőlük csak azt kell megkövetelnünk, amit Isten is követel tőlünk. E mérsékelt követelésünkkel azonban a szeretetet gyakoroljuk irányukban, mert hiszen azzal is üdvözülésüket könnyítjük meg, ha nem szabunk elébük túl szigorú mértéket.
Az erkölcsi tökéletesség azon fokát, hogy özvegyen már ne kössön házasságot, nem ugyan minden embertől, de legalább azoktól a görög katolikus papoktól, akiknek házasságkötésébe beleegyezett, az egyház is megkívánja. Azt akarja ugyanis, hogy legalább valamivel ők is álljanak magasabb erkölcsi színvonalon, mint a híveik. Hogyha magáról a házasságról nem is mondanak le, legalább a többszöri házasságkötésről való lemondásukkal ők is mutassák meg, hogy komolyan hisznek az örök életben s így le tudnak mondani a föld olyan örömeiről is, melyek az átlagembereknek megengedettek. Ezért a görög katolikus papok házassága még a házastárs halála után is tartó házasság, olyan, melyet még a halál se bont fel, noha a valóságban felbontja.
Azonban, sajnos, nem minden protestáns hívő keresztény, sőt közülük a nagy többség nem az, hanem csak a katolikus egyház ellen való protestálásban egyetértő gyakorlati hitetlen vagy félhitetlen. Ilyenek legtöbbször még azok is, akik hívőnek látszanak közülük. Beszéltem például olyan pesti lutheránus ipari tanulóval (akkor még tanoncnak hívták őket), aki jámbor, buzgó, bibliázó, és lelkésze, a lutheránus esperes iránt határtalan tisztelettel viselkedő, vallásos protestáns fiú volt. Mikor azonban a bibliájában megmutattam neki, mennyire határozottan tiltja a Szentírás az elválás után való újabb házasságot, tehát mennyire nem tartja meg az ő felekezetük a Szentírást s ezt ő maga is kénytelen volt elismerni, legnagyobb meglepetésemre (mert ilyet katolikus fiútól nem lehet hallani még akkor se, ha nem nagyon vallásos az illető) azt felelte, hogy "ebbe Krisztus Urunk is tévedett". Ha ugyanis - tette hozzá magyarázatul - a házasfelek már utálják egymást és pokollá vált együtt az életük, akkor sokkal jobb, ha elválnak.
Ebben igaza is van s ezért ilyen esetben az egyház is megengedi a különélést. De itt nem erről van szó, hanem az újraházasodásról. Krisztus Urunk csak ezt tiltotta meg, de ezt megtiltotta. Tehát az evangélium (melyet a katolicizmus képvisel) és az "evangéliumok" között (akik eretnekek, tehát az evangélium megszegői) nem az a különbség, hogy az egyik még a kutyát meg a macskát is együttélésre kényszeríti, míg a másik józanul tudomásul veszi a megmásíthatatlant s így megengedi nekik, hogy külön éljenek, hanem az, hogy az evangélium és vele a katolicizmus komolyan hisz az örök életben s az ottani jutalomban s így tudomásul veszi ugyan, hogy a kutya meg a macska nem élhet együtt, de - mivel a házasság felbonthatatlan - a különválás után is megköveteli, hogy különélő házastársukat továbbra is házastársuknak tekintsék s így fiatal létükre is önmegtartóztatásban éljenek, ne pedig más pár után nézzenek.
Ellenben a magát "evangélikusnak" nevező eretnek azt mondja, hogy ezt nem lehet tőlük kívánni. Mikor pedig arra figyelmeztetjük, hogy Krisztus Urunk és evangéliuma ezt mégis kívánja tőlük, azt felelik, hogy "ebben Krisztus Urunk is tévedett." De emellett azért szentül meg vannak róla győződve, hogy a római egyház papjai megrontották az evangéliumot s ők azok, akik eredeti tisztaságában visszaállították. Ezért is használják az "evangélikus" nevet.
De - hogy az igazságot még jobban tisztázhassuk - legyünk előre mi is "evangélikusok", azaz olyan keresztények, akik azt hiszik, hogy legalább ebben az egy dologban még Jézus is tévedhetett és vizsgáljuk meg az ügyet tisztán az ésszerűség alapján. Mi okosabb? Mereven ragaszkodni az evangélium betűjéhez s a házasság felbonthatatlanságából még kivételesen se engedni vagy pedig olyan házastársaknak, akiknek már együtt pokollá vált az életük, megengedni, hogy mással próbálják meg boldogságukat?
Hogy a házassági elválások nem kívánatos dolgok, hogy igen sok szenvedés forrása a házasfelekre nézve, különösen pedig szinte helyrehozhatatlan csapást jelentenek az ilyen házasságokból származó gyermekekre, mindenki tudja és elismeri. Az is kétségtelen, hogy jóakarattal meg lehet akadályozni azt, hogy a házasság pokollá váljék. Sokkal több házasságot bont fel az emberi könnyelműség, mint olyan okok, melyeken ember már alig változtathat.
A kérdést tehát tulajdonképpen az dönti el, mit tartunk fontosabbnak: az egyének érdekét, kényelmét, élvezeteit-e vagy inkább a közösség, a társadalom, a gyermekek érdekeit. Krisztus Urunk az utóbbit tartotta fontosabbnak. De a "felszabadított" lelkiismeretű "evangélikus" ember, aki lerázta már magáról a papok gyámkodását (mint láttuk, valójában nem ezt, hanem Krisztus igáját rázta le magáról) és aki elsősorban itt a földön akar boldog lenni, nem pedig a másvilágon, mert abban komolyan nem is hisz (ha hinne benne, nem tartaná az örök boldogságot kevésbé fontosnak, mint a földi boldogságot), nem hajlandó feláldozni földi boldogságát az égiért, a maga egyéni érdekeit a közösség vagy szegény gyermekei érdekéért.
Még ha valaki fütyül is a Szentírásra (de azért a katolikus egyház legnagyobb bűnének mégis azt tartja, hogy olvasását elhanyagolta) és az evangéliumra (de azért mégis "evangélikusnak" mondja magát) és Jézus istenségére (mert hiszen semmi furcsát nem talál abban a feltevésben, hogy Jézus, ha másban nem is, legalább ebben az egy esetben tévedett), akkor is igen könnyű eldönteni, kinek van igaza: azoknak-e, akiknek a közösség és a gyermekek érdeke a legfontosabb (azé a gyermeké, akiért az egész házasság van), vagy pedig azoknak, akiknek a maguk kényelme és élvezetei.
Hát még ha mindehhez azt is hozzá vesszük, hogy az se csak üres szólam, hogy "az én igám édes és az én terhem könnyű" (Mt 11,30) s így az önmegtagadások árán megőrzött házassági közösségnek, a fel nem bontott házasságnak is vannak földi előnyei és örömei is: a jól végzett kötelesség, a nem hiába tett önmegtagadások tudata, a boldog, csendes öregkor, az értékes, jó utódok, akiknek értékei a mi önuralmunkból és kötelességtudásunkból származnak. Ezzel szemben milyen sivár lehet az olyan emberek élete, akik magasabb rendű értékek feláldozásával érték el egyéni boldogságukat, még ha legalább ezt valóban elérték is és második (vagy harmadik) házasságuk valóban boldog lett. Pedig ezt ugyancsak nem mondhatjuk el minden esetben.
Az élvezetek öröme elszáll, de a jól végzett s még áldozatok árán is vállalt kötelesség tudata mindig megmarad. E sorok írója szüleinek házassága is földi pokol volt. Mi lett volna azonban belőlem és hét testvéremből (akik közül kívülem még kettő pap lett s mindkettőből igen sok jót tevő és igen sok áldást fakasztó pap), ha az én édesanyám is arra a következtetésre jutott volna, hogy Krisztus Urunk ebben a dologban tévedett, s ha már a házasság földi pokollá vált, jobb felbontani. De különösen mi lett volna belőlünk, ha élete fő céljának is a maga boldogságát tekintette volna s másodszor és esetleg harmadszor is férjhez ment volna? A tragédiát még növelte volna, hogy a végén azt kellett volna megállapítania, hogy férje, az édesapám tulajdonképpen tiszteletreméltó ember volt s nem is annyira rossz volt, mint inkább szerencsétlen.
A házasság célja a gyermek. Az elválás, s még inkább az új házasságkötés kárára van a gyermeknek, mert megfosztja attól a családi körtől, mely a helyes lelki és testi fejlődés elengedhetetlen feltétele. Miatta ugyanis a gyermekeknek vagy apjuk nem lesz, vagy anyjuk, pedig mindkettőre feltétlenül szükségük van. Az apára a rend és a szigor meg a tekintély és a kenyérkereső, az anyára a szeretet miatt, mely a gyermek számára különösen pótolhatatlan.
De az elválás miatt tönkremegy a szülői tekintély is, az a tisztelet, mellyel a gyermeknek szülőjére néznie kell. Aki olyan szülőtől származott, akire nem nézhet tisztelettel, abból bajosan lehet igazi értékes ember. Hát még ha a másik szülőjétől állandóan a becsmérlését hallja, vagy ha nem is hallja, de látnia kell?
Nem lehet előnyös, ha valakinek két apja vagy két anyja van egyszerre. Egy igazi, de azt nem látja, de azt hallja róla, hogy gonosz volt és ma is az, és egy pótapja vagy pótanyja, de sorsa őt arra kárhoztatta, hogy annak társaságban és vezetése alatt élje le gyermekkorát.
Ez az oka annak, hogy Krisztus Urunk még abban az egy dologban sem tévedett, hogy csak felbonthatatlan házasságot szabad kötni. Sajnos a házasságot a szegény, ártatlan gyermekeknek igen nagy kárára, úgy is éppen elégszer idő előtt felbontja a halál. De ha ezen már úgyse segíthetünk, legalább gondoskodnunk kell arról, hogy ne bontsa fel idő előtt még az emberi gyarlóság vagy gonoszság is. Erről gondoskodott evangéliumában Krisztus Urunk, aki "valószínűleg" eben se tévedett, még ha egyes jámbor "evangélikusok" azt gondolják is, hogy igen.
De a házasság a gyermekek érdekétől eltekintve is annyira szoros, olyan benső kapcsolat, hogy már a természete is megkívánja a felbonthatatlanságot. Ha valaki egyszer már apa, anya vagy akár csak testvér lett, az marad mindig. Nem bontható fel többé ez a kapcsolat. Aki azonban valakinek házastársa lett, még közelebbi kapcsolatba lépett vele, mint szüleivel vagy testvéreivel. De előbbre való is lett számára náluk. Hiszen "az ember elhagyja apját, anyját, testvéreit és feleségéhez ragaszkodik" (Ter 2,24; Mt 19,5; Mk 10,7, Ef 5,31) még velük szemben is. Láttuk, hogy az evangélium is azzal okolja meg a házasság felbonthatatlanságát, hogy ketten egyenesen egy testté lesznek. Már nem két test az, hanem egy test. Hogy válhatna el hát egymástól az egy test s különösen mi köze lehet utána még egy harmadik testhez?
De magának az embernek a természete is olyan, hogy felbonthatatlan házasságot kíván. Bizonyítja ezt az, hogy tíz vagy a legrosszabb esetben öt házasság közül egynél több nem bomlik fel még a legromlottabb erkölcsű társadalomban se. Az emberek többségének egy személynél több nem kell házastársul. A legtöbb ember csak egyet szeret, s azt örökre. A szerelemnek már ilyen a természete.
Ha a fiatal szerelmeseknek azt mondod, hogy el fognak majd válni, neked mennek felháborodásukban. Az esetek igen nagy többségében az a valóságban is így van. Igaz, az is természetes, hogy a fiatalsággal, szépséggel s üdeséggel együtt a szerelem is elmúlik, a múlté lesz, ámde akkor meg már a megszokás, a régi kedves emlékek és a lelki szeretet (mert ez is alkatrésze az emberi szerelemnek) tartja össze továbbra is a házastársakat, hogy arról az összekötő kapocsról, melyet a gyermekek és unokák alkotnak, ne is beszéljünk.
Egyik tanítványom apja (mozdonyvezető volt s pesti) gyerekkori szerelmét vette el már 20-22 éves korában. 20-25 évig úgy éltek együtt, mint a galambok. Ekkor - tehát elég fiatalon - meghalt az asszony, a férfi pedig utána csak hallgatott, hallgatott s rá néhány hétre ültében csendesen ő is örökre elaludt.
Egyik nagybátyám is ilyen boldog házas volt. Ő majdnem 50 évig élt feleségével a legnagyobb harmóniában s noha igen heves, ingerlékeny természetű volt. Mikor felesége meghalt, ő is alig szólt már többet, hanem még abban az évben ő is követte. (Érdekes, hogy mindkét házaspárnak - bizonyára büntetlenül - csak egy gyermeke volt.) Egy rendkívül értékes kálvinista tanártársam is diákkori szerelmét (katolikust) vette feleségül s ők is egész halálukig úgy szerették egymást, mint serdülő korukban. De hátha nem ilyen szerencsések a felek? Hátha pokol az együttlétük? Hátha a természetük annyira elütő s annyira szerencsétlenek, hogy ahelyett, hogy az ellentétek enyhítésére törekednének, mindegyikük még mesterségesen is azon van, hogy a másikat bosszantsa, keserítse, kínozza? Hátha már oda jutottak, hogy egyenesen halálosan és engesztelhetetlenül gyűlölik egymást? Hátha az egyik lábbal tiport minden emberi érzést és erkölcsöt s a másik félnek egyenesen lehetetlen már mindezt tovább tűrnie? Hátha a jó feleség még tűrne is mindent, de a férje egyszerűen kiveri a lakásból? Vagy a férj tűrne ugyan mindent, de az asszony egyszerűen megszökik mással? Még ilyenkor is okos dolog ragaszkodni a felbonthatatlansághoz?
Mint láttuk, Krisztus Urunk még ilyenkor is ragaszkodik. Nem az együttéléshez, hanem ahhoz, hogy új házasságkötés ne történjék. Természetesen még ebben se tévedett vagy volt túlzó, hanem csak azt bizonyította be, mennyire jó pszichológus volt, mennyire ismerte az emberi lelket és az emberi gyarlóságot, azaz, hogy mennyire végtelenül bölcs Isten volt.
E kifogásokra ugyanis először azt válaszoljuk, hogy a vázolt bajok háromnegyed részét el lehetett volna kerülni, ha a felek házasságukat jobban megfontolták volna, szerencsétlenségüknek tehát elsősorban ők maguk az okai. Az embernek Isten azért adta az eszét, hogy használja. Minden házasulandónak tudnia kellene, hogy mivel a házasság felbonthatatlan, s így ha elhibázzuk, nincs alkalmunk jóvátenni (illetve ritkán van alkalmunk, mert néha segít rajta a halál, még ritkábban pedig be lehet bizonyítani, hogy a házasság érvénytelen volt), nagyon meg kell gondolni, kivel kötjük meg s hogy magunkra vegyük-e azt a köteléket, melyből többet nem lehet szabadulni.
A közvélemény a szerelmi házasságokat tartja az eszményi házasságoknak. Igen nagy tévedésben van. Éppen szerelmi házasság esetén kell legjobban gondolni arra, hogy a házasság esetleg szerencsétlen lesz és elválás lesz belőle. A szerelem szenvedély, s mint minden szenvedély, elvakít, akadályozza a tisztánlátást, a józan ész működését. Aki pedig vakon, ész nélkül cselekszik, az bizonyára legkevésbé gondolhat arra, hogy helyesen cselekszik. Az érzéki, a vad szerelem sohase, vagy legalábbis igen ritkán tart el a sírig, a házasságnak pedig addig kell tartania. Sőt a szerelem igen gyakran végződik kiábrándulással és csap át egyenesen gyűlöletbe, az előbb rajongásig szeretett egyén megutálásába. Hogy lehetne józanul ilyen természetű érzelemre építeni olyan házasságot, melyet nem lehet felbontani?
A házasság csak akkor sikerülhet, ha nem a szerelemre, hanem az észre alapozzuk, vagy legalábbis az észre is, mégpedig elsősorban arra. Csak olyan egyénnel szabad házasságot kötni, akivel az eszünk is ajánlja. Ha aztán az ész szavához még szerelem, vonzalom s szép külső (mely a vonzalmat okozza) is járul, ráadásnak ez is előnyös és jó, de fő indítóok semmiképpen se lehet. Hiszen fiatalság, testi szépség s a vele járó érzéki vonzalom mulandó dolog, a házasság pedig nem lehet mulandó, mert felbonthatatlan. A házasságot elsősorban mindig olyan okok miatt kell kötni, melyek állandóak, nem függnek az időtől, tehát nem testi kiválóságok miatt.
Mivel testünk is van, annak kiválósága is lehet ok, de nem lehet fő ok, nem lehet a döntő tényező. Akinél mégis az, igen ostoba ember, ha később azon csodálkozik, hogy válásra került a dolog. Ha okos ember, inkább azon csodálkozik, ha nem kerül arra. Ez ugyanis csak véletlen szerencse lehet az ő ostobasága ellenére. Ha pedig nemcsak vonzalom szerepel, hanem egyenesen szenvedélyes érzelem, akkor meg majdhogynem azt kell mondanunk, hogy ezzel nem is volna szabad házasságot kötni. Hiszen az ilyen emberben úgyszólván lehetetlen a tárgyilagosság, a józan kritika, a nyugodt megfontoltság. Az ilyen lelkiállapotban tett elhatározásból szinte lehetetlen, hogy okos és maradandó dolog következzék. Az ilyen szenvedély nemcsak nem kívánatos a házassághoz, hanem félni kell tőle, ha megvan, vagy legalább gondoskodni róla, hogy ennek tudatára is jussunk és káros, elvakító hatását, amennyire csak tudjuk, az eszünkkel ellenőrizzük és közönyösítsük.
Csak önmagára vethet az olyan házastárs, aki csak az esküvő utáni hónapokban vagy években veszi észre, hogy hitvestársának olyan tulajdonságai vannak, melyeket ő nem szenvedhet, s csak ekkor jut tudatára annak, hogy az ő természetük homlokegyenest ellenkező, illetve ahelyett, hogy kölcsönösen kiegészítenék egymást, az ő makacsságával, önfejűségével uralomvágyával ugyanilyen természetű házastárs áll szemben, mikor neki nőies, szerény engedékeny, engedni, sőt szolgálni tudó feleség való volna. Lehet, hogy ezen is lehetne segíteni önneveléssel, önmegtagadással, de hát hány olyan ember van, aki még a természetét is meg tudja változtatni (noha egyébként ezt is lehetne s kellene is)? Akiknek tehát pokol a házasságuk, az esetek háromnegyed részében ők maguk az okai könnyelműségükkel és meggondolatlanságukkal. Csak természetes dolog tehát, hogy könnyelműségüknek és az ész kikapcsolásával tett elhatározásuknak a következményeit is nekik maguknak kell viselniük, nem pedig egyszerűen elválniuk s a bűnhődést egyszerűen szegény, ártatlan gyermekeikre hárítaniuk. A gyermekek kedvéért még azoknak is szívesen kellene szenvedniük, akik szenvedésüknek semmiben se okai. Hát még azoknak, akik tulajdonképpen saját meggondolatlanságuk és észellenes szerelmeskedéseik következményeit nyögik!
Ámde láttuk, hogy Krisztus Urunk a boldogtalan házasságoknak még abban a negyedrészében sem engedi meg az újraházasodást, amelyekben a boldogtalanságoknak nem a könnyelmű házasságkötés, tehát nem a felek hibája volt az oka. Sőt Krisztus Urunk még az olyan házasságok felbontását se engedi meg, melyekből nem származott gyermek. Ezért gondolta az említett evangélikus ipari tanuló, hogy Krisztus Urunk ebben tévedett. Az igazság azonban az, hogy Krisztus Urunk ebben is a legjobb emberismerő volt. Nem is lehetett más, ha egyszer Isten volt.
Nemcsak azért mondom ezt, mert a házasság felbonthatatlanságát, mint láttuk, nemcsak a gyermek érdeke, hanem magának a házassági viszonynak a természete is kívánja, hanem azért is, mert az emberi természet éppen a nemi ösztön tekintetében igen gyarló. Olyan nagy az emberben ez a szenvedély és annyira vakká tudja tenni, hogy vele szemben csak az a kérlelhetetlen szigorúság használhat, melyet az evangélium ír elő a házasság tekintetében. Nem lehet, hogy az emberiség annak lelkisége és ezzel összefüggő magasabb érdekei igazodjanak a nemi ösztönhöz (ahhoz a nemi ösztönhöz, mely még az érzékek között is a legalsóbbrendűhöz, ahhoz, mely még a féregben is megvan, a tapintáshoz van kötve), hanem hogy a nemi ösztön alkalmazkodjék és szolgálja az emberiség érdekeit és az emberek lelki igényeit.
A nemi ösztön annyira erőszakos és az észt is félrevezető zsarnok, hogy csak vasszigorral lehet féken tartani s az ész respektálására kényszeríteni. Látni fogjuk, hogy a papi cölibátus alól (ellentétben a házasság felbonthatatlanságával) joga lenne az egyháznak kivételeket tenni s egyes papoknak, például azoknak, akikben az ösztön kivételesen nagy, felmentést adni. De éppen ebből a lélektani okból még a papi nőtlenség alól se ad az egyház felmentést senkinek soha. Jól tudja ugyanis, hogy az a remény, hogy a felmentés egészen mégse lehetetlen, bármilyen halvány és gyönge is, már igen sok papban meggyöngítené a lelki erőt, az ösztönével szemben való ellenállásra s ezáltal romlását okozná.
A vasfegyelem, a kérlelhetetlenség, annak biztos tudata, hogy ezen soha és semmiképpen segíteni nem lehet, megkönnyíti, sőt azt mondhatnám, hogy egyedül csak ez teszi lehetővé ezt az erkölcsi küzdelmet. Annak ugyanis, hogy ez a küzdelem igen nagy, sokszor szinte emberfeletti, nagyon is tudatában van az egyház. Nem is csodálkozik rajta, mert hiszen tudja, hogy az üdvösséget nem adják ingyen s Isten az örök üdvösség fejében mindent követelhet és követel is az embertől. Az a Krisztus, aki állítólag tévedett akkor, mikor sírig tartó házasságot követel az emberektől, világosan megmondta, hogy aki nem képes mindent elhagyni, mindenről lemondani Őérte, az nem méltó Hozzá.
Világos azonban, hogy ez a nagy kívánalom nemcsak a papokra vonatkozik. Hiszen nemcsak ők Jézus követői, nemcsak rájuk vár az örök üdvösség s nemcsak nekik nem adják azt ingyen. A paptól azt kívánja Jézus nevében az egyház, hogy nemi ösztönei kielégítéséről s a vele járó földi örömökről egészen mondjon le. Az egyszerű hívektől csak azt, hogy ösztönük legalább a faj szolgálatában álljon, s csak egy nőre (vagy férfira) korlátozódjék. De ahogyan a papoktól még a teljes lemondást is kérlelhetetlenül és kivételt nem tűrően az egyház követeli, és oly kérlelhetetlenül követeli legalább ezt a kisebb fokú lemondást az egyszerű hívektől is. Ugyanazon lélektani okokból teszi ezt, melyek miatt papjaival szemben is kérlelhetetlen és ott se tűr kivételt.
Aki elválik s újra házasodik, bármilyen sok mentsége van s bármennyire is nem ő, hanem hitvestársa a bűnös, akár van már gyermek, akár nincs, nem kap templomi áldást, de utána feloldozást se egész életében, míg csak új, tilos viszonya tart. Nem lehet kereszt- vagy bérmaszülő se, nem viselhet tisztséget az egyházban, sőt nem részesülhet egyházi temetésben se, ha így hal meg. Nemi tekintetben (de másban is) annyira gyarló az ember, hogy csak ilyen szigorral lehet megfékezni. De láthatjuk, hogy még így se, bár ennek az is oka, hogy ma már az állam és a társadalom nem támogatja az egyházat mint hajdan, hanem a francia forradalommal kezdődően már egyenesen az ellenkező irányban dolgozik. 1894-ben az állam már nálunk is törvénybe iktatta a válás lehetőségét katolikusok számára is. Az egyházban a papi nőtlenséghez és a házasság felbonthatatlanságához való ragaszkodás ugyanazon forrásból ered: mindkettőnek a nemi ösztön megfékezése, az ész uralma alá vetése a célja. A házasságban az egyén lelkisége, különösen pedig a gyermekek érdekében ezt a célt az erkölcsi törvény a nemi ösztön kielégítésének egész életen át egy személyre való korlátozásával éri el, a papi cölibátusban azonban teljes elfojtásával, példaadásból, hogy a papság megmutassa híveinek, hogy az ösztönt még teljesen elfojtani is lehetséges. Mivel ehhez rendkívül erős hit kell, a papság egyúttal azt is megmutatja vele, hogy abban a másvilági jutalomban, melyet a híveknek hirdet, ő maga még jobban hisz, mint a hívei. Míg azonban a teljes nemi önmegtartóztatást Jézus csak ajánlotta (mégpedig nemcsak a papoknak, hanem mindenkinek), de Ő maga nem tette kötelezővé még a papokra se, hanem annak elrendelését vagy el nem rendelését az egyházra bízta, s így megadta a lehetőséget arra, hogy a szigoron esetleg enyhíthessen is, addig a házasság felbonthatatlanságát, azaz a nemi ösztönnek egész életen át egy személyre korlátozását már maga Krisztus Urunk rendelte el s így megmásíthatatlanná tette. Ebben a tekintetben nem hagyott az egyház számára lehetőséget az enyhítésre. Nagyon téved tehát az, aki, ha igen nehéznek találja ezt az igát, az egyházat vagy a papokat gyűlöli és szidja érte. A papokat legfeljebb azért kifogásolhatná, miért ragaszkodnak olyan lelkiismeretesen Krisztus tanaihoz. Ezért azonban csak elismerés és hála jár nekik, mert csak az tűnik ki belőle, hogy hűséges sáfárok, lelkiismeretesek és valóban hisznek is abban, amit hirdetnek. A papság elöl jár jó példával, s miközben Krisztus e kemény parancsát híveinek hirdeti, ő maga még többre vállalkozik, mint amennyit Krisztus parancsával híveitől megkíván, noha ezt neki Krisztus nem parancsolta meg, hanem csak ajánlotta. Mint említettem, Krisztus Urunk igen jó pszichológusnak, nagy emberismerőnek bizonyul, mikor a házasság felbonthatatlanságát illetően annyira hajthatatlan s e tekintetben olyan parancsot adott, mely még kivételt se tűr meg. Az emberi gyarlóság ugyanis olyan, hogy ha tudja, hogy szükség esetén esetleg mégis csak lehet válni, azaz ha lehetséges a kivétel, akkor házasságkötése után se vigyáz úgy se a szemeire, se titkos, neki ekkor már tilos vonzalmaira, se az idegen személyekkel való viselkedésére, mint akkor, ha biztos tudatában van annak, hogy új, törvényes viszony kötése számára teljesen lehetetlen, tehát nincs értelme a kísérletezésnek, mert csak lelki tragédia lehet a dologból, semmi más. Hogy milyen könnyelmű s mennyire felesleges válásokat eredményez az a tudat, hogy lehet válni és ez ezzel a tudattal együtt járó viselkedés, bizonyítja az, hogy éppen nem ritka eset, hogy azok, akik már törvényesen elváltak és újabb polgári házasságot kötöttek, később újra visszamennek igazi feleségükhöz és ezzel kapcsolatban még az újabb válás és az újabb polgári esküvő terhes formaságainak is alávetik magukat. Pedig ház ezzel ők maguk is elismerik, hogy közel se volt számukra pokol az a törvényes házasság, melyet oly könnyelműen felbontottak s hogy olyan asszonyt hagytak el, aki még a második vagy talán harmadik "feleség" után se vesztette el számukra vonzerejét. Nem szégyen-e, hogy mégis elváltak tőle? Természetesen nem a már elhagyott házastárssal való újabb egybekelés a szégyen, hanem az, hogy olyan törvényünk van, mely ilyen könnyelmű elválásokat is lehetővé tesz, sőt szentesít, mégpedig annyira, hogy az első, az igazi feleséghez való visszatérést csak úgy engedi meg, ha az illető újabb esküvői mókáknak veti magát alá. Pedig hát mit adhatunk annak az esküvőjére vagy ünnepélyes nyilatkozatára, aki ezt már megszegte, s éppen most bizonyítja be, hogy kellő ok nélkül, könnyelműen szegte meg? Hiszen egy olyan házastársat taszított el magától, akivel nemcsak lehetséges számára a boldog együttlét, hanem az vált meggyőződésévé, hogy ez az együttlét boldogabb volt, mint bárki mással. Még Gömbös Gyula is így csinált miniszterelnök korában azzal az első s egyedül törvényes feleségével, akit buja hajlamainak engedve egy idegen nő miatt kegyetlenül eltaszított magától. Mivel pedig protestáns volt s még bűnét is felekezete áldásával követte el, nemcsak polgárilag kötött elhagyott feleségével újabb házasságot, hanem még felekezete templomában is. Felekezete természetesen most is kiszolgálta, mégpedig magával a püspökével szolgáltatta ki nagy úrrá lett hívét, s a püspök természetesen felhasználta az alkalmat arra, hogy megható szólamokat suttogjon az új jegyespár és a jelenlevő közönség fülébe a megható hitvesi szeretetről, sőt lehet - mert így még hatásosabb és felemelőbb - még holmi szelíd szemrehányásokat is a közben elkövetett hűtlenségéért. Csak azt felejtette el megmagyarázni ez a "püspök", hogyha helytelen volt a közbejött hűtlenség, miért áldotta meg az állítólag megtisztított evangélium alapján álló felekezet annak idején Gömbös második "bűnös házasságát" is? Miért nem dorgálta meg kiszolgálás, sőt áldás helyett akkor is a hívőt? Hiszen ez a hívő akkor még nem is volt olyan nagy úr, mint a harmadik esküvő idején, megdorgálása tehát még nem is jelentett volna semmi különösebb kockázatot a felekezetre nézve? Mennyivel szebb lett volna - ha mint Keresztelő Szent János Heródessel tette (Lk 3,16-20) - áldás helyett az "evangélikus" lelkész is azt mondta volna neki: Nem áldalak meg, mert bűnös vagy. Nem szabad neked, mikor feleséged van, más nőt bírnod. Az "evangélikus" Gömbösnek szabad volt. A legjellemzőbb azonban az, hogy éppen azért volt neki szabad, mert "evangélikus" volt. Hogy milyen káros e téren az engedékenység és mennyire szükséges és hasznos a katolikus és evangélikus kíméletlenség és meg nem alkuvás (előbb összedől az egész világ, mint akár csak egy betű is elvesszen a törvényből, mondta Krisztus Urunk - Mt 5,18), azt jól láthatjuk a következő esetből: Volt egyszer - mondjuk - egy parasztlány, aki annyira szép volt, hogy elvette a falu jegyzője, noha falun s különösen régen "úr" nem szokott parasztlányt elvenni, legfeljebb 50-100 holdasat. Ez azonban természetesen nem volt ilyen gazdag. Hiszen nem a gazdagságáért, hanem a szépségéért ment ilyen jól férjhez. A lány természetesen boldogan mondott igent, hiszen utána még évek múlva is az ő "szerencséje" volt a falu legnagyobb beszédtárgya. Tudvalevő, hogy a községi jegyző feljebbvalója a járási székhelyen lakó főszolgabíró, aki hivatalos ügyekben, ellenőrzés és felügyelet céljából gyakran kiszáll a falusi jegyzőkhöz. Ennek a jegyzőnek a fiatal felesége azonban annyira szép volt, hogy a főbíró nemsokára majdhogynem mindennapi vendég lett a jegyző házánál, a vége pedig válás és az lett, hogy az asszony jegyzőnéből főbíróné lett. A jóságos polgári házasság lehetővé tette számára. Később, mikor már főbíróné, egy fővárosi társaságban egy milliomos iparmágnásnak is megtetszik, akinek már autói és palotái vannak és a Riviérán nyaral. Újabb válás, újabb "esküvő". Az állam "megértő törvényei mint a másodikat, ezt a harmadikat is lehetővé teszik. A tengeri fürdőn a most már kellőleg kiművelődött, elegáns asszonyba beleszeret egy lecsúszott uralkodóherceg. Újabb válás, újabb "esküvő". Közben azonban az asszony már eléri negyvenes-ötvenes éveit, s mivel eddig mindig érdekből ment férjhez, jelentkezni kezdenek nála a szív igényei is s most már neki tetszik meg egy - bár egyszerű állású, de - hódító külsejű fiatal férfi. Mivel a gazdag nő most már a férfi számára jelentett emelkedést és gazdagságot, újabb válás és újabb "esküvő" következik. Mivel néhány év múlva a jóléthez jutott fiatal férfi számára terhessé kezd válni az idős nő, nemsokára újabb válás, újabb "esküvő" (most már még azt is unom, hogy ezt mindig idézőjelbe tegyem) következik, de ez az utóbbi természetesen most már nem a nő, hanem a fiatal férfi számára. A nő most már ott marad magányosan s többnyire már szegényen is és még ha látóhatárunkat nem is terjesztjük ki a másvilágig, az örök jutalomig és büntetésig, akkor is biztosan elmondhatjuk, hogy bajosan lesz olyan boldog és nyugodt öregkora - hogy a hazának s társadalomnak tett szolgálatokról ne is szóljunk -, mint akkor lett volna, ha megmaradt volna első és igazi férje oldalán, megtartotta volna annak tett esküjét, s mint tisztelt falusi jegyzőné és boldog családanya élne boldogan és tisztelten gyerekei és unokái körében. Ha az állam (s már korábban a protestantizmus) nem gondolt volna arra, hogy legalább ebben az egyben "Krisztus Urunk is tévedett" s nem tartotta volna szükségesnek, hogy az embereket felszabadítsa a mai korba már állítólag nem illő középkori szigorúság vasmarkai alól s így a házasság nemcsak néhány hős keresztény, hanem az egész társadalom és a közfelfogás számára is felbonthatatlan maradt volna, az a nő, akinek a történetét röviden vázoltuk, minden valószínűség szerint egész életére megmaradt volna falusi jegyzőnének. Egész gonosz ember ugyanis (nőben tehát olyan, akit démonnak szoktunk mondani) kevés van. Az átlagember gyarló és erkölcsileg gyönge ugyan, de nem gonosz, nem elvetemült. A legtöbb ember olyan, hogy jó környezetben, jó közfelfogás közepette ő is becsületes és jó, s csak a rossz környezet teszi rosszá. A legtöbb ember csak az árnak nem tud ellenállni, csak külön utakon járni gyönge. Jó, katolikus közszellemben, mikor polgári házasság még nem volt s az egyház törvényei még az államé is voltak egyúttal, vagy mikor már nem is volt így, de a falu közszelleme még teljesen katolikus és az egyház iránt engedelmes volt, ennek a hódítóan szép falusi jegyzőnének még egészen könnyű lett volna ellenállnia az első kísértésnek, a főszolgabíró iránta való rajongása tudomásulvételének. A főbíró legyeskedése láttára azonnal eszébe jutott volna ugyanis, hogy ebből jó nem lehet. Te a főbíró felesége sohase lehetsz, legfeljebb a szeretője, mondta volna neki egy hang. Mivel a jókból nem rögtön, hanem lassan lesznek rosszak, egészen bizonyos, hogy hősnőnk akkor még feltétlenül és minden habozás nélkül a tisztességes jegyzőné, nem pedig a főbírói szerető mellett döntött volna. Akkor még, a dolog legelején, nem is lett volna az asszony számára ez a döntés túl nehéz, mert hiszen a szerelem is lassan fejlődik, nem mindjárt az első nap lesz "ellenállhatatlanná" (természetesen a főbíró részéről se). A legelején még aránylag könnyű neki ellenállni s tartózkodás vagy fagyos hidegség a szeretett személy részéről nagyon alkalmas a lehűtésre, kivált ha az asszony a viszonzásnak soha se adta volna semmi jelét s a bizalmas együttlétre se adott volna alkalmat. Ilyen határozott ellenállással el lehetett volna érni, hogy az ilyen főbírókban is felébredjen az önérzet s ne szaladjanak olyan szekér után, mely nem veszi fel őket. Pár hónapos lelki feszültség vagy válság után ilyen határozott viselkedés mellett többnyire minden maradandóbb nyom nélkül elmúlik a lelki vihar és rombolás nélkül múlik el a kísértés. Ha azonban Krisztus Urunk a házasság felbontására kivételeket engedélyezett volna, akkor már rendkívül nehéz volna legyőzni a hasonló kísértéseket. Amit ugyanis az ember nagyon szeretne, azt igen könnyen el is hiszi, hogy lehetséges. S ha csak egy cseppet is gyarló az a nő (s melyik nem gyarló? Ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy mindegyik, mert vannak nagyon kiváló emberek s nők is), mindjárt arra gondol, hogy az ő előkelő udvarlója a válás megengedését neki egész bizonyosan ki tudja majd eszközölni Rómában. (Még jelenleg, az egyház kérlelhetetlensége mellett is mindennapos ez a feltevés.) Ez a remény aztán mindjárt meg is törné a nő ellenálló erejét s szinte lehetetlenné tenné számára azt a határozott, meg nem alkuvó viselkedést, mely hasonló esetben a szerelem lángra lobbanó szikrájának megakadályozásához feltétlenül szükséges. Ezért nem tűr és nem enged kivételt a Szentírás a válás tekintetében még akkor se, ha a szenvedő fél ártatlan és részvétet érdemel, vagy mikor a házasságból nem született gyermek, akinek nevelését és érdekét a válás veszélyeztetné. Azért mond az egyház kategorikus, ellentmondást nem tűrő nemet a házasság felbontását illetően, mert válságos esetekben, nagy kísértések idején csak ez a kérlelhetetlenség használhat, csak ez tudja megadni a becsület útján való megmaradáshoz szükséges erőt. Ha valakinek tehát ártatlanul, tisztán a másik fél bűne miatt bomlott fel és vált szerencsétlenné a házassága s mégse köthet helyette újat, sőt ha valaki még bűnös feleségét is hajlandó lenne visszafogadni, de az nem hajlandó hozzá visszatérni, annak alázattal kell fogadnia Istentől azt a megpróbáltatást, hogy ettől kezdve ő is épp úgy nemi megtartóztatásra van "kárhoztatva", mint a papok (a papok éppen azért vállalják ezt a megtartóztatást, hogy ezeknek a velük hasonló sorsra "kárhoztatottaknak" példát adjanak és sorsukat megkönnyítsék), és ha valóban ilyen lélekkel fogadja és mint Isten akaratát és a társadalomnak szükséges jószolgálatot jó lélekkel vállalja, akkor ez az önmegtagadó élet nem is lesz számára pokol. Minden a hit komolyságától függ s nincs semmi másra szükség, mint csak arra, hogy valaki keresztény legyen, nemcsak névben, hanem a valóságban is. Egy keresztény ugyanis elsősorban azért él, hogy abban a másik, a halálunk után következő igazi életben boldog legyen. Ezért áldozatot vállalni csak annak lehetetlen, aki valójában nem is hisz ebben a másik életben, vagy ha mondja is, hogy hisz, de a tettei és a viselkedésmódja ezt éppen nem bizonyítják. Szükségesnek tartom itt megemlíteni, hogy bizonyos esetekben nemcsak az egyház, hanem még az állam is megköveteli a hasonló önmegtagadást ártatlan emberektől is. Az állam (természetesen nem a kommunista államról beszélek) se enged új házasságot kötni például olyan házasfélnek, akinek házastársa már évtizedek óta fekvőbeteg. Pedig hát gyakorlatilag ez is a nemi élet örömeitől való megfosztottságot jelenti. De hát nem lehet másképpen, mert még a vallás nélküli állam se helyezkedhet ilyen esetekben arra az álláspontra, hogy a nemi élet előbbre való, mint a magasabb rendű emberi szeretet s így azt a házastársat, aki nemi partnernek szerencsétlenségére már nem alkalmas, egyszerűen az utcára lehet dobni. Persze azoknak, akik hisznek is, meg nem is, és az élet célját nem az érdemszerzésben és az örök élet megszerzésében, hanem tisztán csak az élvezetekben látják, ez az önzetlen szeretet magas. Pedig ők is könnyen kerülhetnek majd olyan helyzetbe, hogy házastársuk önzetlen szeretetére kell majd szorulniuk s ugyancsak szánandó helyzetbe kerülnének, ha velük szemben ekkor házastársuk is az önzés álláspontjára helyezkednék. Annál helytelenebb ez az önző álláspont, mert nemcsak az örök életet, az örök boldogságot játsszuk el vele, hanem még a földi életet se teszi boldoggá. Rabjaivá tesz ugyanis bennünket szenvedélyeinknek, amelyek annál inkább követelőbbek lesznek, minél inkább kielégítjük őket s ezért sivárrá, kiábrándítóvá teszik az életet. A boldogságot a földi életben is csak az élvezi, aki életét eszmények szolgálatába állítja, nem pedig ösztönei kielégítésébe. A házasságot tehát, mivel felbonthatatlan s így egész életünkre szól, nagyon meg kell gondolni. Ha valaki mégis elhibázza, szenvedni kell miatta. Ha elhibázásának maga az oka, akkor szenvedjen és vállalja a vele járó áldozatokat, mint saját bűnei vagy meggondolatlansága következményeit. Ha ártatlanul szenved, szenvedjen az örök jutalom reményében, illetve az örök kárhozattól való félelmében és abban a tudatban, hogy a köz érdekében hoz áldozatot. Aki azonban okos, a legtöbb esetben elkerülheti ezt az áldozatot nemcsak a házasság megkötése előtti óvatossággal, hanem a már elhibázott házasságban is azzal, hogy nem hagyja elmérgesedni a dolgot, hanem az elhidegülésnek engedékenységgel, alkalmazkodással, türelemmel, önmegalázással elejét veszi. Legtöbbször ugyanis csak azért válik a házasfelek közt tűrhetetlenné a helyzet, mert a szereplők tudják, hogy lehet válni. Ha úgy tudnák, hogy nem lehet, vagy ha az evangélium tisztelete és az egyház iránti engedelmesség miatt az állam és a társadalom bűnös engedélyét mint jó keresztények nem veszik tudomásul, ha akaratuk uralma alá vetik mind érzékiségüket, mely más személy irányában jelentkezik, mind féltékenységüket (mely a hitvesi szeretet zabolátlansága), mind túlzott önérzetüket, mind anyagiasságukat, mind a házastársuk szülei vagy testvérei iránti esetleges ellenszenvüket, nagyon is lehetségessé válik számukra a "lehetetlen". * Befejezésül már csak azt a gyakran hallható ellenvetést, illetve rágalmat kell még elintéznünk, hogy a katolikus egyház a házasságot felbonthatatlannak tartja ugyan, de kivételes esetekben (s ezek a kivételek természetesen a gazdagok és előkelők számára állnak rendelkezésre) azért mégis felbontja. (Minden protestáns hittankönyv ezt állítja, ha újabban esetleg azt, hogy az előkelők ezek a kivételek, nem mondja ki nyíltan, hanem a hitoktató szóbeli magyarázatára bízza.) Szóbeszédben ez a feltevés egészen általános, még katolikusok szóbeszédében is. Mivel ugyanis a nehezet képviseli előttük és kívánja tőlük, a katolikus egyházra és a tanait képviselő papokra még a katolikusok is épp oly ellenszenvvel néznek, mint a más vallásúak, hiszen ők érzik ezt a szigort legjobban, nem pedig az egyházon kívüliek. Egyszerű fecsegésnek látszik csak ez a beszéd, pedig nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy a Szentírásban s az evangéliumban maguk a papok se hisznek. E a szóbeszéd azt jelenti, hogy a házasság felbonthatatlansága az egyházban csak egyszerű pénzszerzési lehetőség a papok számára (mert világos, hogy az előkelők a kivételezést jól megfizetik). Akik azonban papokat nemcsak rágalmakból ismernek, hanem olyan viszonyban vannak velük, mely lehetővé tette számukra, hogy lelkükbe is bepillanthassanak, azok tudják, hogy a papságnak lehetnek és vannak is emberi gyarlóságai s ezek az egyik papban nagyobbak, a másikban kisebbek, de arról, hogy a papság maga se hiszi komolyan azt, amit hirdet, szó se lehet. Ha így volna, akkor a papoknak nem emberi gyarlóságaik volnának, hanem egy közönséges bűnszövetkezet tagjai lennének. Ki látott azonban olyan bűnszövetkezetet, melyet még kétezer év alatt se lehetett leleplezni és lehetetlenné tenni, sőt amelynek minden ellenségéről kitűnt, hogy sokkal romlottabb és erkölcsileg alantabb állt, mint azok, akiket le akart leplezni? (Például a hitújítók, vagy a francia forradalom vezetői, vagy például Sztálin, akinek bűneit maga Hruscsov leplezte le.) Az egyház csak olyan házasságot bonthat és bont fel, melyet csak megkötöttek, de el még nem háltak. De hogy az ilyen házasságot felbontja, mutatja, hogy szerető anyja híveinek, aki, amennyire csak módjában áll, igyekszik rajtuk segíteni. Mivel a Szentírás azt mondja, hogy a házasság azért felbonthatatlan, mert a házastársak már egy testté váltak, az olyan házasságot, melyet még csak megkötöttek, de amelyben a felek még nem váltak oly testté, még szükség esetén felbontja. Világos, hogy ez csak olyan esetben történhet meg, mikor az el nem hálás megtörténtét a felek bizonyítani tudják. Világos, hogy ilyen kérelemmel értelmesebb és jobb módú hívők gyakrabban fordulnak az egyházhoz, mint a föld egyszerűbb népe, mert az effajta lehetőségekről a föld népe részint nem is tud, részit nincs se ideje, se pénze ilyesmivel törődni. Neki sokszor nem is olyan fontos, hogy bűnös viszonyban él-e vagy törvényesben. Világos azonban, hogy vannak szegények is, akiknek lelki igényeik vannak s így nemcsak ma, hanem még a középkorban se szorítkoztak az egyházi házassági ügyek tisztán csak a gazdagokra. Felbontja aztán még az egyház a hitetlenek (például a zsidók) házasságát is abban az esetben, ha a házasfelek egyike megtér s a másik nem akarja e lépésben követni. Ez az engedmény tisztán a Szentíráson (a rómaiakhoz írt levélen) alapszik, amely a megtérő hitetlennek megadja ezt az engedményt. Ezt a két esetet kivéve az egyház soha házasságot fel nem bont és fel nem bontott. Megengedi azonban híveinek, hogy újabb házasságot kössenek, ha sikerül nekik bebizonyítani, hogy külsőleg megkötött házasságuk a valóságban érvénytelen s természetesen mindig is (kezdettől fogva) az volt. Ez azonban nem a házasság felbontása, hanem éppen ellenkezőleg, annak megállapítása, hogy felbontásra nincsen szükség, mert a házasság nem jött létre. Ezt az érvénytelenséget természetesen szintén bizonyítani kell, mert hiszen a külső jelek szerint létrejött. Ilyen eset például, ha a házasság nem szabad akaratból, hanem tisztán kényszer hatására jött létre, vagy ha bizonyítani lehet, hogy a felek valamelyike nem akart igazi, tehát felbonthatatlan és gyermekek nemzésére irányuló házasságot kötni. Különösen ez utóbbit igen nehéz bizonyítani még akkor is, ha valóság. Hogy a menyasszonyt kényszerítik a házasságra, szintén sokkal gyakrabban fordul elő előkelőbb, mint egyszerűbb körökben, mert hiszen a kényszerítés többnyire a vagyon vagy a szülők nagyravágyása miatt történik. De a szegény, egyszerű ember (kivált a régi időkben) nem is nagyon tudja, hogy a házasság effajta érvénytelenítése lehetséges, s ha tudja is, azt már nem tudja, hova kell fordulnia, hogy kell eljárnia. Nekik a vallási műveltségük és e téren való igényeik is sokkal kisebbek, mint az előkelőbbeké. Nekik, ha már templomban nem lehet megesküdniük, legtöbbször jó a polgári házasság is. Ezek az okai annak, hogy a házasságok érvénytelenítése gyakoribb előkelőbb körökben, mint egyszerű emberek házassági ügyeiben. Egy volt tanonctanítványom például, akinek szerelmét az apja egy gazdag emberhez kényszerítette, de ő már az esküvő utáni éjszaka megszökött tőle s utána nemsokára polgárilag egybekelt szerelmesével, megtudta tőlem, hogy polgári neje első házassága érvénytelen, mert kényszerből történt, de fel is lehet bontani azon a címen, mert el se hálták. Hiába írtam meg neki azonban én magam ingyen az érvénytelenítést kérő keresetlevelet: mivel az üggyel addig nem foglalkozhattak, míg a kérvényező a perköltségekre (tanúkihallgatások, a vele járó levelezések, a per aktáinak és ítéletének több példányban való legépelése stb.) 200 pengőt be nem küldött (még ennek elengedését is el lehetett volna érni, ha a kérvényezőnek nem lett volna megfelelő, sőt jó keresete), a dologból nem lett semmi, mert az illetőnek mindig másra kellett a pénz. Pedig hívő lélek volt az illető és intelligens és jólelkű is. A 200 pengőt állandóan gyűjtögette, de amit összegyűjtött, hamarosan mindig el is költötte. Mivel azonban a bizonyítást pénz nélkül nem lehet elintézni, bizonyítás nélkül pedig az egyház a legjobb akarattal se mondhatja ki, hogy a menyasszonyt kényszerítették, illetve, hogy a házasságot nem hálták el, a dologból máig se lett semmi. Egy másik ismerősöm számára, aki olyan elvált protestáns emberhez ment feleségül polgárilag, aki még katolikussá is szívesen lett volna, ha második élettársával templomban is megesküdhet, ez azért nem volt lehetséges, mert az első házasság érvényes volt, noha csak protestáns imaházban kötötték. Ő akármekkora pénzáldozatra is hajlandó lett volna. Mikor ez ügyben elment egy híres ügyvédhez, az azt mondta neki, hogy ha hoz nekem egy akkora aranyat, mint amekkora egy ezüst ötpengős, akkor én elintézem magának, hogy templomban is megesküdhet. Ez az asszony se volt azonban olyan gazdag, hogy ekkora aranyat produkálni tudott volna s ezért az ügyvéd felmentve érezte magát ígérete teljesítéséből. Egyébként hitvány, pimasz megjegyzés volt ez az ügyvéd részéről, melyet bizonyára ő maga se vett komolyan, de a hit igazságában és a papok becsületében való kételkedés magjait mégis egész életére elvetette az asszony lelkében, mert lehetővé tette számára, hogy bűnében a hibát ne magában, hanem a papokban keresse. (Ami ugyanis nem bűn, ha nagy aranyunk van, az nem lehet bűn akkor se, ha nincs elég nagy aranyunk.) Hogy nem pénzt emlegetett az ügyvéd, hanem egy bizonyos nagyságú aranyat (noha nem infláció idején történt a dolog), mutatja, hogy maga se tekintette komolynak ajánlatát. Ha mégis annak vette, akkor az arannyal csakis hamis tanúk fogadására gondolhatott, bár az, aki ezt a furcsa feltételt hallotta, csakis a papok megvásárlására gondolhatott. Pedig az ügyvéd nemcsak a papok megvesztegetésével, hanem még hamis tanúk megvásárlásával se tudta volna beváltani lelkiismeretlen ígéretét, mert a Szentszéknek természetesen arra is van gondja, hogy hamis tanúkkal se lehessen operálni. Hogy a szentszéki perek lefolytatásához pénz is kell, az természetes és ezért ez nemcsak a papok megvásárolhatóságát, hanem még emberi gyarlóságát se bizonyítja. Említettem már, mire kell a pénz. Legfeljebb tehát arról lehetne szó, hogy a szentszéki perek lefolytatásának költségeit a felek helyett a püspök viselje. Bizonyára méltatlan kívánság, mert ha egy házasság érvénytelen, annak többnyire a felek vagy hozzátartozóik bűne az oka, bajos tehát felhozni okot arra, hogy miért kelljen ennek a levét a püspöküknek meginnia. De igen sok megindított per annyira komolytalan, hogy megindításának oka egyedül csak a perlő makacssága vagy bosszúsága. Van-e értelme annak, hogy még effajta gyarlóságait is a püspöke számlájára elégíthesse ki valaki? Ha annak az összegnek, melyet a perlő fél a perköltségekre befizet, egy része azoké az egyházi bíráké lenne, akik ügyében ítéletet hoznak, az se lenne visszaélés, sőt még emberi gyarlóság se. Hiszen egy-egy ilyen ítélet megfogalmazása és megindokolása olyan szellemi munka, melyet egy ügyvéd csak busás díjazás fejében csinál meg. Mennyire kis összeg jutna azonban az összesen befizetett 200 pengő egy részéből egy-egy bíróra? Jelenleg pedig a hajdani 200 pengő helyett mindössze 700 kommunista forint az a legnagyobb összeg, melyet egy szentszéki per lefolytatása fejében le kell fizetni. Mennyi jutna hát a sok aktagyártás, jegyzőkönyvfelvevés, tanúkihallgatás, postaköltség, gépírás és másolat költségeinek levonása után egy-egy, a perben ítélkező bíróra? (A kiszállásnak mindenképpen ingyen kell történnie, mert akkor nem 200 pengőt, annál kevésbé 700 kommunista forintot kellene kérni a perlőktől.) Pedig még egy napszámos is napi 50 forintot kap munkájáért. A pénzt egyébként se házassága érvénytelenné nyilvánításáért fizeti az ügy megindítója, mert hiszen előre kell lefizetnie s így akkor, mikor fizet, még nem is tudhatja, hogy kérelme sikerrel fog-e járni. A pénzt a per lefolytatására, tehát a per megindítója állításai bizonyításának megvizsgálására szükséges költségekre kell a félnek fizetnie, s erre épp úgy szükség van akkor is, ha a bizonyítás nem sikerül, mintha sikerült. Hogy a nyertes fél örömében esetleg utólag fizessen, arról természetesen szó sem lehet. Még felkínálni se lehetne. Az egyházi bírák szentszéki működésükért fizetést nem kapnak. A per lefolytatására befizetett összegből se kapnak egy fillért se. Legfeljebb az elhasznált papírt veszik meg nekik belőle, de sokszor még azt se, mert azt, mint csekélységet, elhanyagolják. A szentszéki bíró tehát nemcsak fizetést nem kap munkájáért, hanem ha csekélységet is, de még ő fizet azért, hogy ingyenmunkát végez. A tényállás ilyen ismeretében látjuk csak igazán az olyan kijelentések pimaszságát, hogy ha ekkora meg akkora aranyat hoz nekem, biztosítom róla, hogy megtörténik, amit szeretne. Abból a nagy darab aranyból ugyanis akkor is mindenki kapna, csak a papok nem, akik a házasság érvénytelenségét kimondták. Az ő bűnük még akkor is csak az volna, hogy együgyűségükben nem láttak túl az ügyvédi fogásokon s hittek az aranyon vett hamis tanúknak, nem pedig az, amit mindenki gondol, hogy elsősorban ők azok, akik az arany rabjai s mindent érte csinálnak. Ez egyénként is azt jelentené, hogy a papok (mégpedig a papok java, mert a szentszéki bírák bizonyára nem a papság aljából kerülnek ki) közönséges szélhámosok, népbolondítók, akik mindent pénzért csinálnak és pénzért mindenre kaphatók. Nem hisznek az evangéliumban, se Krisztusban, Szent Mátéban vagy Szent Pálban. Ezeknél tehát még sokkal különbek a Lutherek és Kálvinok, mert azok legalább nem gyötrik az embereket középkorból maradt ócskaságokkal, s nem állnak útjába boldogságuknak. Ezek a katolikus papok képmutatóan Krisztust és evangéliumot emlegetnek, de csak azért, hogy az embereket annál jobban megfejhessék s aztán a markukba röhögjenek. Magyarul ugyanis ez következik abból, hogy az egyház a házasságot felbonthatatlannak tartja, de azért a gazdagoknak mégis felbontja. Hiába, magas a mi társadalmunknak a kereszténység. Nemcsak maga nem tud keresztény lenni, hanem még azt se tudja elhinni, hogy legalább a papok keresztények. Hogy a lelkiismeret ne bántsa a bűneiért, bebeszéli magának, hogy a papok még nála is rosszabbak. Ennek a felfogásnak díszpéldánya Mikszáthnak a kommunistáktól oly felkapott "Különös házasság"-a. Pedig hát hogy mennyire hamis a közfelfogás, még ebből az ócska regényből is megtudhatjuk, mert hiszen még ebben is az van, hogy az egri papok még egy gróf házasságát se voltak hajlandók érvénytelennek nyilvánítani, pedig - legalábbis a regény szerint - a gróf ugyancsak megnyitotta az erszényét. Itt a papok bűne nem az volt, hogy megvesztegethetők, hanem az, hogy túl kegyetlenek voltak (nem a szegényekhez, hanem a grófhoz). Mikszáth regénye szerint természetesen csak azért, hogy a saját piszkaikat leplezzék. Ennek a különös házasságnak nem ugyan a regénye, hanem a tényleges története azt bizonyítja, hogy Mikszáth állítása éppen ebben a leghazugabb, sőt a legbecstelenebb. Az ugyanis, hogy a papoknak piszkuk volt ez ügyben, melyet leplezni voltak kénytelenek, egyedül Mikszáth egészen aljas hazugsága.