Pater Anonymus: Már nem csak a lóláb látszik ki,

hanem az egész ló

A Katolikus Egyház belső bajai között „sláger” lett a szexuális visszaélésekkel kapcsolatos cikkek, rádió- és tv-műsorok dömpingje. A már oly sok mindennel megtévesztett olvasók, hallgatók, nézők – a bulvárhoz szoktatott gondolkodásmentesség nyomvonalán – indokot látnak arra, hogy a régi betanult szövegeiket ismételgessék a cikkek, YouTube-videók, online műsorok hozzászólásaiban, vagy társalgásokban. A botrányra igény van, a jóra soha…

Az újságírónak nevezett jelenkori „csak újságba író” propagandisták pedig lelkesen táplálják ezeket az igényeket.

Ha az újságíró még ráadásul jó fantáziával megáldott nő is, akkor biztos sikere van – függetlenül attól, hogy igazat ír-e vagy sem. Manapság az úgynevezett áldozat-pátyolgatás nagy divat lett, sőt az „áldozatszerep” ügyesen takarja a saját felelősséget is.

Mind az egyházi jogban, mind a polgári nyomozásoknál elengedhetetlen mindkét oldal érveinek mérlegelése. Ez viszont az efféle szenvedélyes újságírásnak nem kenyere. Az úgynevezett áldozat szava az egyedül hihető (még ha nyilvánvaló logikai hibáktól, vagy hollywood-i kémhistóriákat felvonultató hazugságoktól hemzseg is), míg a megvádolt személy, csakis börtöntöltelék, bűnöző-szörny, kivégzendő lehet. A kizárólagosan nem keresztény származású ügyvédsereg pedig jó prédát lát, busás anyagi jutalmat remél.

De nem csak a megvádolt személy számít gonosznak, hanem mindenki, aki merészeli az „oknyomozó újságíró” eljárását, előadott kinyilatkoztatását megkérdőjelezni. Ha pedig pl. egy illetékes püspök nem dől be a vádlók hangoskodásának, hanem belső vizsgálatot rendel el – amely esetleg feltárja a vádló hamisságát – akkor az illető püspököt különös kegyetlenséggel kell pellengérre állítani a hitgyülihez tartozó minden médiafelületen.

Mert ugye milyen érdekes és felettébb „véletlen” egybeesés, hogy ezek a fórumok adnak teret elsősorban (és persze a balos hírportálok is) a Katolikus Egyház-ellenesség legapróbb megnyilvánulásának is.

Régebben egy sértődött orgonaépítő, manapság egy újságírónő (?) támad, tombolva. Láthatóan hatalmas hibákat követtek/követnek el, amikor 007-es ügynököt játszva hangoskodtak/hangoskodnak. De sajnos nem áll rendelkezésére semmilyen James Bond-képesség mindezek megvalósításához, csakis a kétesen alakuló érzelmek, amelyek az „áldozat”-hoz kötik. (Külön is sajnálatosnak tartom, hogy az úgynevezett jobboldalon megszaporodtak a sértődött, vélt vagy valós sebeiket nyalogató és maguknak elégtételt vindikáló hőzöngők, firkászok, olvasók, akik az „áldozatban” keresik megmentőjüket – na, majd az ő ügye megment engem is.)

Most éppen a kalocsai Érsek a céltábla, mert régebben is és ma is ő az, aki egyenes és megcáfolhatatlan szavakkal fedte fel a bolsevista rendszer aljasságát, most pedig a liberális gondolkodás mérhetetlen gazságát. Őt kell kivégezni, hogy helyébe kerülhessen valami szabadkőműves. Sőt kivégzik azt a személyt is, aki abból az egyházmegyéből került központi egyházi szolgálatba. Kivégzik a jól működő eredményes plébánosokat, olyan személyek és családok bevonásával, akiknek a felmenői már a kistarcsai foglyok, megkínzottak számát is gyarapították besúgásaikkal. A hétköznapi hívek tudják ezt és meg is védenék a papjaikat, de a bulvár „nem tudja kezelni a jó hírt”, az igazságot pedig még annyira sem.

Rendőrségi, ügyészségi – és egyházi – vizsgálati anyagokban elengedhetetlenek lennének a bizonyító erejű okmányok, vallomások, tényfeltáró esetértékelések. Ilyenek nincsenek, helyette a sztálinista-rákosista-kádárista koncepciós gondolkodás van. (De – tényleg 007-es történetbe illő – „lefotózott”, de a valóságban nem igazolható létű levél, nehéz sors ragozása, a segítséget nyújtó „eleve aljas szándékának feltételezése” van.) Az ’50-es évek korának „népbíróságai” megelevenednek az efféle újságírás statáriális ítélkezésében: el kell törölni a Katolikus Egyházat, s végre a hitgyülekezet (vagy a zsidóság, vagy az ősmagyarkodó pogányság) legyen „államegyházzá”.

A Katolikus Egyház pedig nem tesz mást, mint engedelmesen követi a II. Vatikáni Zsinat csakis evilágot szolgáló irányvonalát; követi a lengyel pápa által lebutított egyházjog fejre állított, vagy éppen lefektetett paragrafusait; kiszolgáltatja a pénzhatalomnak önmagát, hogy Bergoglio „ökumenikus 30 ezüstért” újra eladja Krisztust.

Futtatják a celeb-papokat, hátha belekeverednek valami bajba és akkor ennyivel is kevesebben leszünk. Civilek garmadájának adnak plébániavezetői-, vagy szervezői megbízatást, házasságtörő bukott szerzetesnek, vagy éppen „bodzaszedő kisebbséginek” adnak áldoztatási, hitoktatási engedélyeket, stb. A Katolikus Egyházat triumfálisnak minősítők triumfálnak látványos, de nyilvánvalóan álságos tradicionalitással (v.ö.: grandiózus „régies” templomszentelés), holott csak egy újabb szakadást idéznek elő. A tradíciót csak addig tűrik, amíg az a nosztalgiázás, romantikázás szintjén marad, de „nem tesz kárt” az új hitben, amíg nem akar igaz, isteni alapokon nyugvó hitet.

Miért is folytassam a felsorolást, majd az elkövetkezendő hetek, hónapok folytatják, s mi nézünk, ámulunk és sírunk. „Te pedig Uram könyörülj rajtunk!” – imádkozzuk a régiekkel.