Nagy Miklós: A sziklára épített városban

Veszprém, 1946. november
Zalaegerszegen valakitõl megkérdeztem, hogyan történt plébánosuknak, a mostani hercegprímásnak a távozása a veszprémi püspökségbe? Arra voltam kíváncsi, mi maradt meg emlékezetében a rendkívüli változás alkalmával. A válasza meglepett, mert nem ezt vártam:
- Az apát úr elõtte való délután nagyon megázott. Hadiszövetbõl való mûrostos reverendája összement: Ugyancsak neki kellett látni, hogy másnapra rendbe hozzák.

Mégis csak igaza volt ennek az egyszerû embernek. Nem a búcsúzás ünnepies külsõségei voltak fontosak, hanem hogy egyetlen reverendát vitt magával, meg a breviáriumot. Csak szegény embernek van érzéke az ilyen megfigyelésekre. Ám õ is sietett hozzátenni az egerszegi ember önérzetével, ne gondoljam, mintha az egerszegi plébánia ágrólszakadt lenne. Volt az apát úrnak majorja, dehát mindent szétosztott maga körül. Nem egyedülálló eset. Az alkotó ember, aki feloldódik a közösségben és alkotásai lázában, annak nincs ideje magára gondolni. Eszembe jutott Veszprém felé menet, amit Sopronban hallottam, azon a helyen, ahova a nyilasok a veszprémi püspököt internálták. A nyilasok pünkösdi királysága 1945 januárjában vége felé járt. Egy késõ este az internáltak parancsot kaptak, hogy a Hubertus-hegy útját szabaddá kell tenni a hótorlaszoktól, mert sebesülteket hoznak. (Valójában a nyilasok a maguk menekülésére akarták az utat biztosítani.) Mindszenty püspök huszonh ét papjával estétõl hajnalig hányták a havat. A püspök lázas beteg lett, mert lyukastalpú cipõje átnedvesedett. Most derült ki, hogy egy lyukastalpú cipõvel indult neki a négyhavi intern álásnak.

1944 tavaszán foglalta el Veszprémben a püspöki széket. Ahogy a Bakony déli lejtõi felõl közeledem Veszprémhez, lenyûgöz a város képe. A sziklára épített város – jut eszembe – magyar sziklára épített város. Szent István minden alapítása az idõfelettinek, az elmúlhatatlannak a benyomását kelti még az omló-bomló változások robaja közben is.

Amint a következõkbõl kiderül, ezzel a tudattal vette át Mindszenty püspök az õsi egyházmegye kormányzását, mint kilencvenegyedik fõpásztor Szent István óta. Az egyházmegye a három legnagyobb dunánt úli vármegyét foglalja magába. A lakosság 82 százaléka katolikus, több mint hétszázezer. Háromszáz plébániája, ötszázötven papja, hatszáz katolikus iskolája, és kereken ezer tanítója van.

Mindszenty püspök már Zalaegerszegen jó tíz évvel azelõtt megírta egri nagy püspök-elõdjének, Padányi Bíró Mártonnak az életét. Ez az életrajz egyike a legalaposabbaknak és legeredetiebbeknek, amiket az utolsó évtizedekben megírtak. Ám a tökéletes adatapparátuson, összeáll ításon és stíluson túl egy még jellemzõbb mozzanat ragadja meg utólag az ember figyelmét. Azért választotta Bíró Márton életét, mert a félreismert és félremagyarázott barokk kor fõpapjában az alkotó fõpásztort tekintette példaképnek. Bíró Márton, ez a tipikusan magyar és acélakaratú egyéniség tizenhétévi fõpásztorkodása alatt 87 új plébániát, 27 új iskol át alapított, 95 új templomot épített és 112 templomot helyreállított. Õ maga saját pénzébõl annyi templom építését vállalta, hogy egyetlen évben (1736) egyszerre hét új templom építését fejezi be.

A 91. veszprémi püspöknek már hiányzik ez a jelentõs anyagi háttér. De alkotó terveiben nem marad elõdje mögött. 1944 tavaszán vonul be Veszprémbe, amikor a végsõ bomlás jelei mutatkoznak. Õ rögtön a Dráva mentén élõ híveihez siet. Már Zalából magával hozott egy sajátos érdeklõdést a határmenti magyarság iránt. Azért,mert a régi magyar élet éppen a peremeken élõ magyarságot hanyagolta el. Hódító ösztön megnyilatkozásának nevezném ezt a lépését, ha nem okoznék vele félreért ést. Végeredményben ez volna a magyarság életerejének próbaköve. Sajátos és jellemzõ tünet, hogy az utolsó évszázadban a legkevesebbet a magyarság peremvidékeivel törõdtünk. Talán darázsfészeknek gondolták államvezetõink a kevert lakosság miatt, pedig létkérdés volt: nem más fajt elnyomni, de a saját fajtánknak megadni a hozzá méltó életlehetõséget.

Ebbe a "darázsfészekbe" nyúlt bele Mindszenty püspök immár másodszor, mert Zalában is ugyanezt tette, amikor tizennyolc dél-zalai magyar lelkészséget alapított egyszerû plébános létére. Most folytatta a Dráva-vonal lelki és szellemi megerõsödését. Egyetlen útja alkalmával öt lelkészséget és néhány iskolát alapított. Pajták, magtárak, üres ispánlakások voltak az új alapítások elsõ fészkei. Így sikerült neki nem egészen másfél év alatt tizenöt lelkészséget, tizennyolc új iskolát alapítani és újabb tizenkilenc lelkészségnek az alapjait megvetni. Mindez másfél éven belül, pedig ebbõl a rövid idõbõl is négy hónapot a nyilasok fogságában töltött. Mivel az irányzatos propaganda még nyilas fogságát is megtévesztõ színbe helyezi, érdemes összefoglalni e négy hónap történetét. Alighogy a nyilasok október közepén uralomra jutottak, az elsõk közt reá vetették ki hálójukat. Egyrészt, mert hajthatatlan ellenfelüknek látták, másrészt, mert a dunántúli püspökök élén követelte, a Dunántúl városait nyilvánítsák nyílt városoknak, hogy megmeneküljenek a pusztulástól. Vajna fõnyilas a minisztertanácsban így kiáltott fel: Mit akar? Miért nem azt kéri, hogy tegyük le a fegyvert?!

Bár tudta, hogy elõbb-utóbb elfogják, még végigjárta a bányatelepeket és gyártelepeket. Ma is emlegetik a munkások. Végre megunták ellenállását és beszállásolás ürügyén elfogták huszonhét papjával és kispapjával együtt. Elõbb a veszprémi börtönben tartották õket, majd a menek ülõ nyilasok a sopronkõhidai fegyházba vitték. Ám ott a környezõ lakosság, sõt a fegyõrök családjai is tüntettek mellettük, ezért egy soproni zárdába internálták szoros csendõri felügyelet alatt.
Úgy a veszprémi börtönben, mint a soproni internáltságban a püspök törhetetlen energiája az egyháztörténelemben is ritka helyzetet teremtett. Mintha semmi rendkívüli változás velük nem történt volna, kispapjaival tovább végeztette a teológiai tanulmányokat. Egyszerre tíz új papot szentelt a börtönben. Napirendet tartatott, amelyben szerepelt a favágás, szénhordás, hólapátolás és más házi munkák. Volt eset, hogy az internálás hercehurcái közt a rettenetes hidegben egy tanterem padlóján feküdt huszonhét papjával. Jókedvük állandóan megmaradt, énekkart szerveztek, még a liturgia elõírásait is pontosan megtartották. A terrorisztikus helyzet jellemzéséhez hozzátartozik, hogy bár mondvacsinált ürüggyel fogták el õket, azok nem mertek értük közbenjárni és bebörtönzésük ellen tiltakozni, akiknek az elemi kötelességük lett volna.

Amikor április közepén tehervonaton, szekéren és gyalog visszaérkezett Veszprémbe, elfoglalt palotája helyett egy kanonoki lakás egyetlen szobájába, máris továbbment le egyházmegyéjén keresztül a déli részekbe. Egylovas kordéval indult, a lovat udvari papja hajtotta a kiégett tankokkal szegélyezett országutakon és felrobbantott templomú falvakon keresztül. Jóformán az elsõ ismerõs, aki ebben az elhagyatott és kétségbeesett helyzetben köztük megjelent. Nemcsak vigasztalt és hirdette elsõnek a romok közül megújuló életet. Nemcsak a lerombolt templomok és iskolák gyors újjáépítését szorgalmazta, hanem a még füstszagú romok kellõs közepén új intézményeket alapított. Hihetetlennek látszik, de ezek az új alapításai és nyomukban mások rögtön be tudtak kapcsolódni az újjáépítésbe. Ami másfél évszázad úri nemtörõdömségében elhanyagoltak, annak omladékok alól kellett feltörni, hogy kézzelfoghat óan bizonyítsák az elpusztíthatatlan életakarást.

Ebbe a lázas munkába hasított bele XII. Pius pápa parancsa, aki Mindszenty József veszprémi püspököt Esztergom érsekének kinevezte. Magyarország új hercegprímása megindult jóformán csak a breviáriumával a kezében a másik évezredes hagyomány felé. És a magyarság lelkében legendák kezdik szárnyukat bontogatni, a legendák pedig mindig egy megsejtett kemény, de bíztató jövõnek szárnyas hírnökei.

(Megjelent az Új Ember 1946. november 24-i számában).