Juliánus barát: Házasság hete

- gondolatok a házasságról

Ön hallott róla, hogy most van a házasság hete? Nem? Én is csak azért, mert rákerestem az interneten, és kidobta a https://www.hazassaghete.hu/ oldalt, ahol a nyitókép stockfotó alapján megtudjuk, hogy a keresztény házasság az egy jólfésült, festett hajú, műszempillás nő, valamint egy kockás inget viselő (tehát vélhetően mérnök) férfi közötti életre szóló - de legalábbis tartós – kötelék. Valamint azt is megtudjuk, hogy a rendezvény fővédnöke – stílszerűen - Novák Katalin köztársasági elnök. Lesznek különféle programok, még Pál Feri atya is tart előadást. Kérdés, hogy ez vajon elég lesz-e a népességfogyás megállítására?

Természetesen a fenti, iróniába csomagolt kritika nem a házasság intézményének, vagy akár a házasság hetének szól, mivel ez egy nagyszerű kezdeményezés. Hanem pont hogy annak az igen erőtlen hozzáállásnak, ahogyan ezt az Egyház és egyéb illetékes szervezetek, intézmények és sajtó megéli, pontosabban, ahogy elsiklik felette.

Mert a házasság valóban az egyetlen megoldás a normálishoz úgy-ahogy még hasonlító emberi életre, így talán nagyobb figyelmet érdemelne az életpárti erők részéről. Ne aggódjunk, az ellenség oldaláról megkapja a szükséges figyelmet!

Hiszen a társadalomellenes NGO-k, a liberális sajtó, illetve a liberalizmussal megmérgezett oktatás mást sem csinál, mint reggeltől estig a házasság ellen kampányol, hogy azt minden oldalról megkérdőjelezze, nevetségessé tegye, és meghaladottnak, elnyomónak, valamint fenntarthatatlannak nyilvánítsa. Ez nem valamiféle véletlen, hanem tudatos stratégia, hiszen ők nagyon jól tudják, hogy a család nélkül, bizonytalanságban felnövekvő gyerekekből sokkal könnyebb lesz kinevelni az új világrend engedelmes rabszolgáit, akik semmit sem tudnak a múltról, akiknek nincsenek nagyszüleik, nincs nemzetük, nincs semmijük. Akiknek a közösségi média a családjuk és az istenük is egyben.

Először is, tisztázni kell, hogy Európa nagy részén, illetve általában az úgymond fejlett világban demográfiai összeomlás van. Ha a bevándorlást nem vesszük figyelembe, akkor az összes nyugati országban, valamint pl. Japánban, Dél-Koreában csökken a népesség. Még Kínában is, ahol pár évtizede még a hírhedt drasztikus egykepolitika volt, a Párt most már amellett kampányol, hogy vállaljanak a családok nemhogy kettő, de még harmadik gyereket is. Rájöttek ugyanis, hogy ha fogy a népesség, az nem jó. (Ezt persze Európa vezetői is tudják, csak az ő esetükben a cél pontosan ez, a népesség átalakítása, a keresztény gyökerű őslakosság lecserélése minél vegyesebb hátterű bevándorlókkal.)

Magyarországon is egyébként, jelen pillanatban is, a CSOK-kal együtt, a betelepülő filippínó vendégmunkásokkal és az ide menekült kárpátaljai romákkal és mindennel együtt is még mindig csökken a lakosság száma. Ha a magyar gyökerű lakosságot külön vizsgálnánk, az nyilván még súlyosabb csökkenést mutatna, de ilyen statisztikák értelemszerűen nincsenek.

De miért is baj az, ha fogy a népesség?

Hiszen a médiában, sőt az iskolában is azt halljuk, még a csapból is az folyik, hogy túl van népesedve a bolygó, hogy túl sokan vagyunk, nincs elég oxigén, satöbbi. Ez az agymosás olyan szintet ért el, hogy értelmiségi körökben a fiatalok több mint fele azt gondolja, hogy családot alapítani bűn, és a lányok nem értik, miért kéne nekik gyereket vállalni, amikor Zambiában úgyis túl sok gyerek születik. Ez most nem vicc volt, az én ismeretségi körömben három lányból kettő ilyeneket mond. Valószínűleg Bódvalenkén más a helyzet, de azokban a körökben nem mozgok, így arról csak közvetett tapasztalataim vannak.

Ezzel szemben a valóság az, hogy a csökkenő népesség társadalmi szinten elöregedéshez (a lakosság átlagos pillanatnyi életkorának az emelkedéséhez) vezet, ami komoly gazdasági probléma, magyarul a végén nem lesz, aki dolgozzon. Képzeljük el, hogy mennyibe fog kerülni egy kiló kenyér, ha száz éves nénik dolgoznak majd a pékségekben. Egyéni szinten pedig a csökkenő népesség azt jelenti, hogy az emberek egyedül, magányosan, a tacskójukkal beszélgetve fognak elpusztulni az öregek otthonában.

Nem kell kereszténynek, de még csak fideszesnek sem lenni ahhoz, hogy megértsük, hogy mind társadalmi, mint egyéni szinten tragikus következményei vannak a népességfogyásnak.

Bár tény, hogy a népesség fenntartása biológiailag nem csak monogám házassággal lehetséges, de ha nem csupán az utódok számát, hanem a minőségét is vizsgáljuk, például a további utódok vállalásának a mércéjével - akkor a tapasztalat mégiscsak azt mutatja, hogy a gyereknevelés leghatékonyabb módja a család, méghozzá a hagyományos család, ahol az apa férfi, az anya nő, és a gyerekek pedig az ő gyerekeik.

Az ember erre lett teremtve (vagy ha úgy tetszik, az évmilliók során ehhez alkalmazkodott), és ennek megfelelő, genetikailag kódolt ösztöneink vannak.

Erre a liberálisok (sőt sokszor az „igazikonzervatívok” is) azt szokták mondani, hogy igen, de hát a világ megváltozott. Ez sajnos tény. A világ nagyon durván megváltozott, de valami nem változott: Az ember lelke.

A genetikailag kódolt ösztönök alig, vagy talán még semmit se változtak, tehát pontosan ugyanazok a vágyaink, mint sok száz vagy ezer éve az őseinknek. És az Isten törvényei szintén nem változtak, azokat ugyanis nem lehet szavazással megváltoztatni. Az utolsó ítéletnél Jézus nem nagyon fog amiatt aggódni, hogy vajon az Európai Bíróság ratifikálta-e az ő szavait, miszerint „aki asszonyra néz azért, hogy megkívánja, az már házasságtörést követ el”, vagy akár a Mózes törvényét, miszerint „férfi ne öltsön asszonyi ruhát, mert utálatos az Isten előtt, aki ilyesmit tesz”.

A mi küldetésünk keresztényként tehát az, hogy megpróbáljuk a lehetetlent, azaz normálisan élni egy olyan világban, ahol az abnormalitás lett a norma.

És most tegyük a szívünkre a kezünket, és gondoljuk végig, hogy mi, akik kereszténynek és konzervatívnak mondjuk magunkat, vajon kiállunk-e a házasság (a férfi és nő közötti, kizárólagos és termékeny házasság) eszménye mellett? Szóval és tettel. Amikor a baráti társaságban elsütnek egy rosszízű viccet, akkor nem szoktunk mi is nevetni? Amikor a rokonaink, barátaink és ismerőseink teljesen természetes dologként beszélnek a törvénytelen és istentelen kapcsolataikról, akkor vajon figyelmeztetjük-e őket, hogy rossz úton járnak?

Én azt figyeltem meg, hogy keresztény körökben is az alapvető erkölcsi szabály, egyfajta nulladik parancsolat, hogy ne szülessen gyerek. Akkor nincs baj. Lilike összejött a Janikával, semmi gond, hát fiatalok, élniük kell, csak nehogy gyerekük legyen. Mert ami nem látszik, az nincs.

Magukat kereszténynek és konzervatívnak valló emberek tömege tanítja azt akár kimondatlanul is a gyerekeinek, tanítványainak, hogy a házasság az egy szükséges rossz. Valami olyan dolog, ami elkerülhetetlen, és amit érdemes minél későbbre odázni, 25-30 éves kor utánra. Hiszen úgyis válás lesz belőle, vagy sírig tartó boldogtalanság, jobb tehát minél későbbre hagyni. Addig pedig „élni” egy kicsit. Mintha a bűn jelentené az életet, tehát ezek szerint az Egyház pedig egyfajta öngyilkosságot várna el az emberektől.

Pedig ez valójában fordítva van. A bűn a halált jelenti, az Egyház pedig – legalábbis, ha ki merné mondani a saját törvényeit – akkor pont hogy az életre utasítaná az embereket. Amit ugyanis a liberálisok életnek, boldogságnak és szabadságnak neveznek, az valójában a kihalás, a boldogtalanság, és a rabság. Mert az ember csak biztonságban és szeretetközösségben tud kiteljesedni, és ennek a természetes formája a család.

A család pedig többek között pont attól lesz stabil és boldog, hogy az azt alkotó feleknek nincsenek előző kapcsolataik, amelyek összehasonlítási alapot képezve megmérgezik az együttléteket, és amelyek vége rossz emlékként ott lebegne a pár feje felett. Hiszen akit egyszer már elhagytak, megcsaltak, satöbbi, az egy következő emberben már hogyan bízhatna meg? Aki pedig mást elhagyott, megcsalt, satöbbi, az mire alapozva gondolhatná magáról, hogy a jelenlegi párjával nem fogja ugyanazt megtenni?

Sokszor lehet olvasni és hallani liber-ál-keresztény közegben azt a gondolatot, miszerint előbb teljes önálló emberré kell válni, és csak utána lesz alkalmas valaki a házasságra. Ez remek ürügy a halogatásra, ugyanis teljes emberré válni önállóan LEHETETLEN. Kiváltképpen egy hölgynek! Ezért szoktam mondani a szülőknek: „ha azt szeretnéd, hogy soha ne legyen unokád, akkor vegyél a lányodnak lakást”!

Igen, lányok számára a kihaláshoz vezető legbiztosabb út, ha sokáig tanulnak, majd saját egzisztenciát alakítanak ki, és karriert építenek – aztán csodálkoznak, hogy 30+ évesen, a zsebükben 3 diplomával és egymillió forintos fizetéssel már csak legfeljebb az elvált apukák érdeklődését tudják felkelteni. És az igazán nagy hazugság az, hogy ezt senki nem mondja el nekik előre. Hogy egy lány értéke potenciális feleségként az életkor előrehaladtával és a saját egzisztencia felépítésével szigorúan monoton csökken. Szegények tanulnak, aztán dolgoznak, és minél többet erőlködnek, annál messzebbre kerülnek a természet rendje szerinti igazi céljuktól.

Ennek megfelelően a családok elvárásai is megváltoztak a lányaik felé, ma már nem az a szülői intelem, hogy „Meg ne halljam, hogy lefekszel valakivel, mielőtt megházasodnál!”, hanem az, hogy „Eszedbe ne jusson megházasodni, mielőtt diplomád lenne!”

És ez miért van? Mert megváltozott a jogrend, méghozzá alapvetően a válás megengedésével. Ettől fogva ugyanis a házasság nem jelent sem erkölcsi, sem anyagi biztonságot. Hiszen abból kell kiindulni, hogy a férj úgyis otthagyja a feleségét, így pedig annak szüksége lesz végzettségre, saját lakásra, satöbbi visszavonulási útvonalakra. Erre pedig egy logikus válasz, hogy a gyerekvállalás helyett előbb a saját karrierre fókuszáljunk, és csak minél később vágjunk bele a házasságba. (Persze erre társadalmi szinten a tízparancsolat érvényre juttatása is egy lehetséges megoldás lehetne, de gyanítható, hogy a házasságon kívüli szexualitás betiltása esetén az Európai Únió megindítaná Magyarország ellen a hetes cikkely szerinti eljárást.)

Itt kell megjegyezni, hogy a világi jogrenddel nagyon komoly problémák vannak, még nálunk is, noha mi elmaradott fejletlen keleteurópai ország vagyunk, keresztény kormánnyal, ennek ellenére például az állam a mai napig nem ismeri el az egyházi házasságot, hanem az egyházi esküvő után a feleknek el kell menniük az anyakönyvvezetőhöz is, és ott újra házasságot kötni. Ez egyrészt az Egyház, illetve a hívek megalázása, de ennél is nagyobb baj, hogy az egyházi (szentségi) házasság eltérő tartalmáról az állami törvények egyszerűen nem vesznek tudomást.

Nem sok szó esik arról, hogy a polgári és az egyházi házasság közel sem azonos tartalmú. Azt többnyire tudják az emberek, hogy a (katolikus) egyházi házasság elméletben holtig tart (a gyakorlatban persze lehet érvényteleníteni, de erről most felesleges beszélni, mert ebben pont, hogy hasonlít a polgári házasságra), de van egy másik fontos különbség, hogy például az Egyház szerint – nagyon helyesen – az utódvállalás a házasság kötelező velejárója, a fogamzásgátlás pedig bűn; míg például az ENSZ szerint a fogamzásgátláshoz való jog az „alapvető női jog”; és csak idő kérdése, hogy ezt minden úgymond fejlett ország jogszabályba is iktassa. Tulajdonképpen, ha ezt komolyan vesszük, akkor az egyházi és a polgári házasság kizárja egymást, hiszen ugyanazon felek között nem lehet egyszerre érvényes két, ellentétes tartalmú szerződés.

Ha már a jogrendről beszélünk, akkor érdemes egy kitérőt tenni a korhatárokra is. Hiszen a legtermészetesebb dolog, hogy mint mindennek, a házasságnak is van (alsó) korhatára. Egyébként a Biblia erről nem ír, de mind az Egyház, mind pedig az állam hozott rá törvényeket. Ebből most az állami törvénykezés a fontosabb – hiszen annak a betartatására van megfelelő apparátus, míg az egyházi törvények ma már inkább csak az érdekesség kategóriába tartoznak. Magyarországon a jelenleg hatályos polgári törvénykönyv szerint a házasság alsó korhatára nemtől függetlenül 16 év (de ez esetben szülői jóváhagyás szükséges), viszont az úgynevezett „beleegyezési korhatár” az csupán 14 év. Ráadásul – kapaszkodjon meg a kedves olvasó - ez utóbbi csak 12 azaz tizenkettő év abban az esetben, ha mindketten fiatalkorúak. A beleegyezési korhatár azt jelenti, hogy attól fogva az ember (tehát a gyerek!) tetszése szerint élhet szexuális életet, magyarán lefekhet akár egy 70 esztendős sugar daddyvel, vagy akár a 14 éves fiú a homoszexuális B. Zsolttal a Krúdy suli ebédlőjéből. Ha pedig egy fiú mondjuk csak holnap tölti be a 18. születésnapját, akkor legálisan lefeküdhet akár a 12 éves lányunkkal is – házasságot viszont nem köthetnek, még szülői beleegyezéssel sem.

Ez a jogszabály is hűen tükrözi azt a széles körben elterjedt (és téves) társadalmi meggyőződést, miszerint a házasság elköteleződést jelent, azonban a szexuális élet az önmagában (ha nincs utód) nem jár semmiféle következménnyel. Ez a gondolatmenet viszont azért nem igaz, mert a szexuális együttlét (normális esetben) kiváltja legalábbis a lányokból a kötődést, amelynek a lerombolása jóvátehetetlen lelki sérüléseket okoz.

Talán már hallotta a kedves olvasó a szigetelőszalagos hasonlatot: letépünk egy darab szigetelőszalagot, vagy celluxot, és valahová odaragasztjuk. Utána rájövünk, hogy van egy sokkal jobban tapadó felület, amely sokkal tisztább, ezért átragasztjuk oda. Aztán egy harmadikra, és így tovább. A vége nyilvánvalóan az lesz, hogy egyre kevésbé fog ragadni, a végén már semmire nem lesz jó.

Na pontosan így van ez az emberekkel is. Ezért lenne fontos megvédeni a gyerekeket nem csak az LMBTQ-propagandától, nem csak a pedofil (és szintén homoszexuális!) bicskei gyermekotthon-igazgató bácsiktól, hanem EGYMÁSTÓL is. Mert a kötődésre való képesség lerombolása szempontjából teljesen mindegy, hogy Julikát a szomszéd bácsi rontja meg, vagy a Móricka a másik osztályból. A különbség annyi, hogy a szomszéd bácsit lecsukhatják, Mórickát viszont nem lehet felelősségre vonni, hiszen ő maga is gyerek, tehát szent és sérthetetlen. De vajon ez Julikát megvigasztalja-e, amikor egy hét után azzal szembesül, hogy hiába tett meg mindent Móricka kedvéért, mert Móricka addigra már a másik osztálytársukat, a Marikát viszi ágyba a péntek esti buli után? Ez így nagyon nincs rendben! Csak én gondolom azt, hogy Mórickát pontosan ugyanúgy agyon kellene verni a vasvillával, mint a szomszéd bácsit? Talán annyi különbséggel, hogy mivel fiatalkorú, ezért a szüleit is. (A „vasvilla” ez esetben utalás Sebestyén Balázs műsorvezető és megmondóember megszólalására, amellyel a B.Zsolt-ügyet kommentálta 2023 februárban, és amely megszólalást a teljes országos média felkapta.)

Fiatalokkal beszélgetve, illetve a híreket olvasva lépten-nyomon azt tapasztalom, hogy a körülbelüli egykorúság gyakorlatilag az egyetlen követelmény, olyannyira, hogy ha az teljesül, akkor még a beleegyezés sem fontos. Mert ha az ELTE jogi kar és óvóképző kar közös gólyatáborában a részeg lány nem a 41 éves fotós ágyában ébredt volna (2017), hanem mondjuk egy 19 éves, daliás HÖK-képviselő ágyában, akkor nem azt mondta volna, hogy „jaj engem megerőszakoltak”, hanem azt mondta volna, hogy „hű de jó, nekem hogy a legmenőbb srác lett a barátom”. És alkalmasint a felnőttek is így állnak hozzá, „jaj hát most kicsit jobban sikerült a buli, nem kell ebből akkora ügyet csinálni”.

De, nagyon is kell, mert eljutottunk oda, hogy a különféle bulik, fesztiválok, gólyatáborok egyfajta modern Dionüszosz-ünneppé váltak, és aki ezeken nem vesz részt, azt a társadalom kiközösíti magából. Aki nem iszik együtt a többiekkel, az nem lehet a cég, a sportegyesület, az osztály, stb. teljes jogú tagja. És a legkülönfélébb neveket kitalálják rá, miszerint csapatépítés, tábor, koncert, karácsonyi ünnepség, teljesen mindegy, lényeg, hogy mindenki jól berúg, aztán előbb-utóbb a lányokat szépen megfektetik. Hogy amikor sok évvel később a házasságra gondol(hat)nának, addigra már teljes mértékben el legyenek rontva.

Igenis ki kell mondani, hogy ezek sátáni beavatási szertartások, még akkor is, ha ezt maguk a résztvevők és a szervezők sem ismerik fel. És azt is bátran ki kellene mondani, hogy keresztény ember ilyesmiben nem vehet részt! És akkor én még ehhez halkan azt is hozzáteszem, hogy véleményem szerint ez nem valamiféle véletlen folytán alakult így ki, hanem ez is a megtervezett családellenes kampány része.

És ugyanúgy ki kell mondani azt is, hogy a férfi és a nő különbözőek, így a képességeik sem egyformák, és a család működésében sem egyforma szerepet töltenek be. A férfi elsődleges dolga a család eltartása, az asszony elsődleges dolga pedig a gyerekek megszülése, és nevelése. Nem, kedves liberális felebarátaim, nem lehet megosztani úgy, hogy az egyik gyereket az asszony szüli meg, a másikat pedig a férj. Az összes gyereket a nőnek kell megszülnie, mert csak neki van méhe. Hogy is magyarázzam el, hogy mi a hazugság az egyenjogúságban… Mert ha teszem azt törvénybe iktatjuk, hogy a farkas és a bárány mostantól egyenjogúak, tehát együtt vacsorázhatnak, akkor sejthető, hogy azon a vacsorán nem a bárány fogja a farkast megenni, hanem fordítva. Ez a hasonlat azt jelenti, hogy a nőket a férfiaktól nem lehet olyan módon "megvédeni", hogy közben nem veszünk tudomást arról, hogy fizikailag különböznek.

És ugyanígy ki kell mondani azt is, hogy a fogamzásgátlás bűn. Gyakran lehet olvasgatni különféle „keresztény” blogokon, hogy hetet-havat összehordanak a házasságról, csak egyetlen egyről nem beszélnek: az utódokról. Anélkül pedig mit sem ér az egész. Hiszen az egész kötődés biológiai alapja az közös utódok nevelése, mint a közös evolúciós siker záloga, ami visszavonhatatlan érdekközösséget keletkeztet a felek között.

Sok keresztény fiatal gondolja azt, főleg az ilyen liberálkeresztény szinglik körében, hogy azért kell házasságot kötni, hogy ne legyen bűn a szex. Azt azonban nem tudják, hogy ha a házasságban mesterségesen meghekkelik az együttlétet, hogy ne legyen utódjuk, akkor az továbbra is bűn, ráadásul a házasságuk idővel tönkre fog menni. Maguk sem fogják érteni, hogy miért utálták meg egymást, és járnak majd mindenféle tanácsadókhoz, akik majd sok-sok üres frázist elmondanak nekik, meg elolvasnak majd több ezer oldalnyi locsogást, de sose fognak rájönni, hogy azért ment tönkre a kapcsolatuk, mert a természet legalapvetőbb törvényeit lábbal tiporták azáltal, hogy nem vállaltak gyerekeket.

Miközben azon vitatkozik a társadalom, hogy mi a helyes családmodell, az apa-anya-gyerek, vagy az apa-apa-gyerek, addig az összes ilyen cikkhez olyan stockfotókat tesznek illusztrációként, illetve az összes profilképkeret olyan piktogrammokat tartalmaz, amelyeken 0, 1, vagy 2 db gyerek van. Senkinek nem tűnik fel, hogy ez kevés? Egy családban nem két, hanem inkább 12 gyereknek kellene lennie.

Rengeteg problémának a forrása az, hogy ha kevés a gyerek. A gyerek, a szülők, és a társadalom szempontjából egyaránt. Ezért lesznek a gyerekek elkényeztetve, ezért fognak unatkozni és a telefont nyomkodni, és ezért nem fogja tudni elengedni a szülő a már felnövő gyerekét, és ezért fognak a szülők, amikor a gyerekek már felnőttek, és már nincs velük feladat, unatkozni és egymásnak esni.

Ugye egy hagyományos nagycsaládban amikor az első gyerek felnőtté válik, akkor még éppen születőben van a legkisebb. Így a szülő sem éli meg traumaként, hogy felnőtt a gyereke, hanem inkább örül neki, hogy egy gonddal már kevesebb nyomja a vállát. És a gyerekeknek is jó, hogy látják a testvéreiket születni és felnőni, mert ezáltal kevésbé fognak félni a gyerekvállalástól. Ha egy lány segít az anyukájának a kistesóit pelenkázgatni meg játszani velük, satöbbi, akkor számára a gyerek az nem valami félelmetes és elképzelhetetlen új dolog lesz, hanem egy természetes és megszokott jelenség. Egyébként a családellenes propaganda ezt is megmagyarázza: szerintük a gyerekek kizsákmányolása az, ha bevonjuk őket a kistestvéreik nevelésébe. Szerintük jobb, ha a nagyobb gyerekek inkább szórakoznak, vagy nyomkodják a telefont, amíg a szülők megszakadnak a gyerekek számával arányosan növekvő házimunkában. Így valóban milliárdosnak kell lenni ahhoz, hogy kettőnél több gyereket felneveljünk, a gyakorlatban azonban mégis azt látjuk, hogy a korreláció pont fordított: minél gazdagabb egy család, annál kevesebb gyerekük van. És tipikusan nem azok a gyerekek fogják sokra vinni, akiknek mindent a fenekük alá tettek, hanem azok, akik már gyerekkorban megtanultak küzdeni és dolgozni.

Persze ezek radikális gondolatok, és a kedves olvasó joggal kérdezheti, hogy „oké, de hogyan lehet mindezt a gyakorlatban megvalósítani?”.

Először is, amit egyéni szinten tehetünk, hogy olyan társat kell választani, aki az alapvető erkölcsi kérdésekben hasonlóan gondolkodik. Hűséges, gyerekeket akar, és elfogadja a nemek közti különbségeket, elítéli a perverziókat, és nem akar a házasság előtt szexuális életet élni.

A gyerek-kérdést érdemes a legeslegelején tisztázni, mert ma már korántsem triviális, hogy valaki vállal-e utódokat. És ha nem, akkor egy percet se vesztegessünk rá. Az olyanokkal még beszélgetni is felesleges, nemhogy találkozni! Ha valaki nem hűséges, akkor szintén. Hogyan lehet ezt letesztelni? Például úgy, hogy egy kicsit megvárakoztatjuk. Aki csak egyéjszakás kalandra, vagy valami úgymond „tartós párkapcsolatra” vágyik, és nem pedig házasságra, az mondjuk egy félévnyi várakozásnak még a gondolatától is hanyatt-homlok fog menekülni. Ilyenkor pedig ne arra gondoljunk, hogy „jaj most lemaradtunk róla”, hanem arra, hogy megspóroltunk több hónapot, vagy akár éveket, valamint egy káros, rossz tapasztalatot.

Hogy ezzel az emberek 99%-át kizártuk? Igen. Azt a maradék 1%-ot kell megtalálni, mert a többivel nem megyünk semmire. Fontos tisztában lenni vele, hogy mik azok a technikai kérdések, amelyekben lehet, sőt kell is kompromisszumokat kötni, és mik azok, amelyek erkölcsi kérdések, és amelyekben nincs helye kompromisszumnak. Az Isten törvényeiről és a természet rendjéről nem lehet vitát nyitni. A hűség, az utódvállalás, vagy például a perverziók elítélése nem képezheti alku tárgyát.

Társadalmi szinten ennél sokkal többet lehetne tenni, érdemes lenne például akár az Egyháznak is, meg az államnak is hivatalból felvállalni a társkeresés kérdését, és minden lehető (és keresztényi) eszközzel segíteni abban, hogy az emberek megtalálják életük párját. A piac persze rengeteg ilyesmire szolgáló rendezvényt illetve direkt társkereső internetes oldalt, valamint alkalmazást kínál, talán nem kell bemutatni senkinek például a hírhedt Tindert, a pokol egyik legsötétebb bugyrát, amely sajnálatos módon már keresztény fiatalok körében is elfogadottnak számít.

Ezekkel mind az a probléma, hogy a tulajdonosok eleve nem is érdekeltek abban, hogy a felhasználó házastársat, vagy akár tartós párkapcsolatot találjon. Hiszen azzal ők elvesztenek két ügyfelet. Nekik az a jó, ha hamar egymásra találnak, aztán másnap reggel már vége is van, és megint fent vannak az oldalon, és szorgalmasan görgetik jobbra-balra a húspiac kínálatát, és közben termelik a reklámbevételt. A cégnek az ilyen felhasználók a jó felhasználók, az ő igényeikhez igazítva fejlesztik az algoritmust

Szintén társadalmi szinten nagyon fontos a nevelés szerepe. Régen a házasság egy olyan dolog volt, amelyet a körülmények kikényszerítettek az emberekből. Ezer évvel ezelőtt nem volt kérdés, hogy egy nő szeretne-e feleség lenni, mert bármilyen más életállapot az csak rosszabb lehetett, méghozzá sokkal. Amikor még lóval kellett szántani, és kézi kaszával aratni, akkor nem nagyon voltak szinglik. Esetleg a férfi esetében merülhetett fel, hogy nem akarja feleségül venni az adott nőt, csupán megtermékenyíteni és a sorsára hagyni, de a legtöbb társadalmi rendszer ezt igyekezett megtiltani, több-kevesebb sikerrel. A házasságot pont a nők védelme érdekében találták ki. Ezért régen nem kellett az iskolában tanítani azt, hogy meg kell házasodni, mert ez mindenkinek olyan nyilvánvaló volt, mint az, hogy reggelente felkel a Nap. A kereszténység ezen tovább menve ráadásul előírta az egynejűséget (korábban ez nem volt egyértelmű), miáltal a férfi és a nő evolúciós érdeke azonossá vált, és ezáltal a történelemben először (és utoljára) létrejött a nemek közötti egyenrangúság olyan módon, amit a liberálisok soha nem fognak megérteni.

Csak az utóbbi száz vagy maximum kétszáz évben kezdett felmerülni, eleinte csak városi körülmények között, ahogy az élet egyre könnyebbé és biztonságosabbá vált, hogy tulajdonképpen nem is létszükséglet házasságban élni. Hiszen egyedül is fenn lehet tartani magát az ember lányának. De az erózió lassan indult meg, és még nagyon sokáig fennállt egy megszokáson alapuló társadalmi nyomás, amely arra kényszerítette az embereket, hogy véges időn belül találjanak párt maguknak, és alapítsanak családot. Bár egyes feministák a mai napig tiltakoznak ez ellen, ettől függetlenül ez a nyomás ma már sajnos egyáltalán nem létezik, sőt városibb, értelmiségibb, előkelőbb körökben inkább a visszájára fordult. Pont egy ellenirányú nyomás tapasztalható, amely arra igyekszik motiválni az embereket, hogy ne házasodjanak meg, vagy legalábbis minél később, és előtte éljenek kicsapongó életet, úgymond „szerezzenek tapasztalatokat”, és még ha nagy nehezen meg is házasodnak, lehetőleg akkor se vállaljanak gyereket, vagy ha igen, akkor is csak egyet vagy maximum kettőt. Akiket aztán jól elkényeztetnek, és az elkényeztetett utódok pedig még kevésbé akarnak majd megházasodni… és a kör bezárult.

Ebből a merülőspirálból már csak valamilyen drasztikus külső beavatkozással lehetne kihúzni a társadalmat, ellenkező esetben pár évtizeden belül mi is ugyanúgy bele fogunk állni a földbe, mint a „fejlett nyugat”. A CSOK – amelyet egyébként nem lehet eléggé dicsérni – nem volt elég ahhoz, hogy megállítsa a népességfogyást. Már ott tartunk, hogy egyszerűen az állam nem tud annyit fizetni, hogy az emberek rávegyék magukat a házasságra. Olyan sikeres volt a több évtizednyi liberális agymosás, hogy sokan ma már semmi pénzért nem hajlandóak gyereket vállalni. Inkább kihalnak, csak nehogy az Orbánnak jó legyen!

Akik önzésből, gyávaságból, vagy éppen a környezetvédelem szent ügye iránti lelkesedésből elutasítják a gyermekvállalást, azok a legkülönfélébb érveket szokták felhozni, ezek azonban mind egytől egyig csak kifogások, mellébeszélések és tévedések (vagy hazugságok). Az igazság az, hogy a társadalom szempontjából itt nálunk, az egykori keresztény európai kultúrkörben mindenütt népességcsökkenés van, nem pedig túlnépesedés, és a gyerekek szempontjából pedig minél több gyerek van egy családban, annál boldogabbak és sikeresebbek lesznek, a szülők szempontjából pedig, akinek nincs gyereke, az bizony az öregek otthonában fogja végezni.

Ezzel szemben, ha megnézünk egy iskolai felvilágosítást, mit tanítanak? Semmi mást, csak azt, hogy hogyan kell „védekezni”. Mi ellen? Hát az AIDS ellen valamint a terhesség ellen. A terhesség tehát abban különbözik az AIDS-től, hogy azt bárkitől el lehet kapni. Cserébe van rá gyógymód… (Már eleve maga ez a szó, hogy „terhesség”, ez megalázó, tárgyiasító és barbár. Alig különbözik az állatoknál használt „vemhesség” kifejezésről. A gyerek normális esetben nem teher, hanem áldás kéne hogy legyen. Ugye, hogy a szóhasználat milyen jól tükrözi a társadalom hozzáállását?) Én is jártam iskolába, és emlékszem, hogy az osztályfőnök néni elmagyarázta, hogy „lányok, nehogy valaki teherbe essen, mert akkor annak annyi, vége az életének”. Ezt pedig olyan jól megtanulták, hogy a legtöbbjüknek azóta sincs gyereke (vagy ha van, akkor is csak egy, és azt is egyedül neveli).

Eleve nem is lenne szabad olyanokat tanítani engedni, akik nem családos emberek (nyilván most nem a szerzetes tanárokra gondolok). De aki világi, felnőtt ember, és nem házasodik meg, nincs gyereke, az milyen példát fog mutatni? Mire fogja tanítani a gyerekeket? A kérdés persze költői, hiszen tudjuk jól, hogy mire tanítják a gyerekeket az iskolában: a klímaváltozásra, a globális túlnépesedésre, meg a „szexuális kisebbségek” mindenek felett álló mivoltára. Aztán a szülő meg csodálkozik, amikor a gyerek nem eszik, death metallt hallgat, meg az ereit vagdossa kínjában. Őszintén szólva, aki ezt a liberális világvége-tanítást elhiszi, az, semmi meglepő nincs benne, hogy inkább végezni szeretne magával.

A kereszténység azonban az élet vallása és nem a halálé, az élet felé vezető út pedig a házasság és a gyerekvállalás, méghozzá a minél több gyerek vállalása.

Hogy valami konkrétumot is írjak, szerintem (azért írom, hogy „szerintem”, mert ez nincs benne a Bibliában, ez csupán az én véleményem) egy családban legalább 4 gyereknek kellene lennie, de inkább többnek. Hogyan is mondta Angela Merkel 2015-ben? „Es gibt keine Obergranze” – persze ő a migránsokról beszélt, de miért ne vonatkozhatna ugyanaz a saját gyerekeinkre? A lányoknak pedig legkésőbb 18, a fiúknak legkésőbb 25 éves korban meg kellene házasodniuk. De inkább előbb.

A mai „fejlett” társadalomi rendszerben ezt persze nehéz lenne elképzelni – de ez csupán két dolgot jelenthet: az egyik, hogy kicsi a fantáziánk, másik pedig, hogy nem jó a társadalmi rendszer. Lehet, hogy akkor az utóbbit kéne megváltoztatni, nem pedig az Isten törvényeit!