Bangha Béla S.J.: Világnézeti válaszok

VII. Istentiszteleti élet

Kérdések és ellenvetések

A vallás legközvetlenebb megnyilatkozása az istentiszteleti élet. A mód, ahogy az ember Istenével érintkezik, neki hódolatát bemutatja s kegyelmeit, áldásait kéri. Ahol vallás van, ha mégoly kezdetleges is, mint a pogány és vad népeknél, ott mindenütt van külső és belső istentiszteleti élet.

Krisztus Urunk maga is rendelkezéseket adott az istentiszteleti életre vonatkozólag, pl. amikor imádkozni tanított minket s amikor hívei számára szentségeket, kegyelmi eszközöket rendelt. A részletek kidolgozását, az istentiszteleti élet külső módjának rendezését, mint minden olyan kérdést, amely Egyházának s nyájának további alakulására vonatkozik, Egyházára bízta, amelyre a hívek lelki kormányzatának jogát s kötelességét ruházta. Az Egyháznak mindig egyik legfőbb gondja is volt az istentiszteleti életnek méltó keretek közé való foglalása, fejlesztése, a hívek lelki szükségleteihez való alkalmazása. Az Egyház istentiszteleti élete valóban csodálatos színpompában s mélységes lélektani érzékkel ragadja meg az emberi élet minden fontosabb mozzanatát, a test és lélek minden igényét. Látnivalóan az a célja, hogy mindent megszenteljen vele s mindent, még a hétköznapi élet apróságait is, bizonyos fokig istenszolgálattá avassa. Mily meleg és változatos az egyházi év! Az egyházi ünnepek s azok tartalma! A szertartások csodálatos fűzére! A szentségek lélekerősítő, lélektápláló s lélektisztító ereje! A szentek tiszteletének lelkeket buzdító és nevelő hatása! Azonban sajátságos: éppen ezen a téren jelentkezik a legtöbb ellentmondás is, a félremagyarázások és félreértések tömege. Nyugtalan, zavaros elemek belekötöttek az Egyház istentiszteleti életének még a legszebb és legnemesebb formáiba is, kifogást emeltek a szentségek, a szentek tisztelete ellen, még a jócselekedetek szükségességét s magát az erkölcsi szabadakaratot is kétségbe merték vonni. Azok, akik mindenáron hibát és gáncsot akarnak keresni Krisztus Egyházán, természetesen félremagyarázzák az egyházi és istentiszteleti élet leggyönyörűbb megnyilatkozásait is. Okvetetlenkedésük máig sem halkult el, bár az Egyház minden támadást diadalmasan visszavert s minden kételyt tökéletesen megoldott. Mivel azonban az ellentmondás egyre újra előmerészkedik, azért a válaszokat is mindig újra fel kell elevenítenünk, hogy minden egyes emberünk meg tudjon felelni a kérdésre, nemcsak hogy mit és miért hisz, hanem arra is: miért éljük Egyházunk istentiszteleti és kegyelmi életét. (...)

A Szentírás szerint a jócselekedetek nem szükségesek az üdvösségre.

A reformátoroknak ez az alaptanítása abban a szörnyű tévedésben fogant, hogy nem vették észre, hogy amikor Szent Pál a „törvény cselekedeteivel” a hitet állítja szembe mint az üdvösség szerzőjét, a törvényen itt a Tórát, a zsidó körülmetélési és egyéb szertartásos törvényeket érti, amelyeknek értéktelenségét magyarázza azzal a hittel és új törvénnyel szemben, amelyet Jézus hozott. Képtelen elgondolás, ha valaki ebből Luther Mártonnal arra akar következtetni, hogy tehát az isteni és egyházi törvények elvesztették volna jelentőségüket s a jócselekedetekre, a parancsok megtartására, a szeretet és más erények gyakorlására a kereszténységben nincs többé szükség. Ez a rémületes tan okozhatta nagy részben azt az erkölcsi felfordulást, azt a rohamosan terjedő pusztulást, amelyről később Luther és reformátortársai maguk jajgatva panaszkodtak. A jócselekedetek annyira szükségesek az üdvösségre, hogy az újszövetségnek egy egész Könyve, Szent Jakab apostol levele, főképp csak erről tárgyal. „Mit használ, testvéreim, úgymond, ha valaki mondja, hogy hite van, de cselekedetei nincsenek? Vajon a hit üdvözítheti őt?” „Mert valamint a test lélek nélkül holt, úgy a hit is cselekedetek nélkül holt” (Jak. 2, 14. 26). Maga Krisztus Urunk is azt mondja, hogy az utolsó ítéleten az Emberfia „el fog jönni Atyja dicsőségében... és akkor majd megfizet mindenkinek cselekedetei szerint” (Máté 16, 27).

Nagyon is kényelmes evangélium volna az, amelynek az volna az elve, hogy nem kellenek a jócselekedetek s azért ez a helyes irányítás: „Vétkezzél bátran, csak higgy még bátrabban”. (...)

Minden ember vagy az üdvösségre vagy a kárhozatra van eleve elrendelve. Szabadakaratunk a jóra nincs.

Ez Kálvin János szörnyű tanítása, ami azonban szerintünk ellentmond a józan észnek éppúgy, mint az Isten igazságosságának. Miért is hirdeti akkor a Szentírás állandóan, hogy az Isten igazságos, ha eleve elrendelte, ki fog örök üdvösségre és ki örök kárhozatra jutni? Ha ő határozza meg eleve, ki üdvözülhet s nem is ad a jóra szabadakaratot? Büntet azért, amit nem is tehettünk másképp! Az az Isten, aki minket szabad elhatározásunk nélkül eleve esetleg a kárhozatra szánt, nem Isten többé, hanem szörnyeteg. Ezt Kálvin követői is érzik s azért mindenféleképpen el akarják magyarázni Kálvin rettenetes tanítását. Egyik magyar vezérük pl. úgy magyarázza az eleve-elrendelést, hogy hiszen aki hisz, annak nincs mitől félnie, az maga már biztosan az üdvösségre van eleve elrendelve. Igen ám, de a probléma a többi emberekre nézve akkor is megmarad a maga egész borzalmasságában. Azzal még nincs megoldva a kérdés, hogy az Isten minket, ezt vagy azt az embert, üdvösségre szánt. Mihelyt Isten csak egyetlenegy szerencsétlen négert vagy kínait eleve az örök kárhozatra szánt, az illető szabadakaratjától függetlenül, abban a pillanatban Isten nem Isten többé, hanem igazságtalan és kegyetlen zsarnok.

Kálvin erre azt mondja: Ez az eleve-kárhozatrarendelés nem igazságtalanság az Isten részéről, mert amit az Isten tesz, már azért is igazságos, mert ő teszi. Ez azonban tipikus szofizma s a kérdést sehogy sem oldja meg. Éppen arról van szó: tehet-e Isten olyasmit, ami nyilvánvalóan és felháborítóan igazságtalan? Valakit a saját egyéni és szabad-akaratbeli bűne nélkül eleve az örök kárhozatra szánni magában és fogalmilag is olyan rettentő igazságtalanság, amelyet semmiképp sem lehet fehérre mosni azzal, hogy az Istenre fogjuk rá. Vagy igazságos az Isten, s akkor semmi körülmények között nem akarhat ilyen eleve-elrendelést, vagy nem igazságos, hanem kegyetlen és gonosz, és akkor nem Isten többé.

Miért ragaszkodik a katolikus Egyház szertartásaiban a latin nyelvhez?

Először is: az anyanyelv a katolikus Egyház imaéletében úgy is sokkal nagyobb szerepet játszik, mint bármily nemkatolikus felekezetében, mert a katolikus Egyház gazdag ima- és ájtatossági élete, litániái, olvasói, szenténekei, népies áhítatgyakorlatai mind az édes anyanyelven folynak s ezek mennyiségileg is messze felülmúlják azt a heti egyórás istentiszteletet, amellyel a nemkatolikus templomokban találkozunk.

Másodszor azonban: a katolikus Egyház azért ragaszkodik a latinhoz mint egyházi nyelvhez, mert ezzel is kifejezésre akarja juttatni minden nemzeti és nyelvi különbségen túlemelkedő egységét. Könnyű az anyanyelvvel boldogulni ott, ahol egynyelvű a nép, de ahol két- vagy soknyelvű, egyszerre előállnak az áldatlan nemzetiségi vetélkedések s az Anyaszentegyház legalább a hivatalos istentiszteleti funkcióiba ezeket a versengéseket belevonni nem kívánja. A latin mindenkié, abban nem lehet versengés.

Kifejezésre jut továbbá a latin által az Egyház páratlan ősisége és apostoli jogfolytonossága. A latin nyelv az a híd, amely minket, a 20. század gyermekeit, megszakítatlan, élő folytonosságban egybekapcsol az őskeresztényekkel s azoknak istentiszteleti életével; a katakombák és amfiteátrumok vértanú püspökeinek és pápáinak, papjainak és világi híveinek imádságával s énekével; egybekapcsol minket egymással is, országhatárokon és óceánokon keresztül. Mily felemelő érzés tudni, hogy ezt a görög Kyrie eleison-t, ezt a latin Pax vobis-t már a vértanúegyház ugyanígy sírta és énekelte, s ugyanúgy énekli azt ma is az Egyház Angliában és Franciaországban, Spanyol- és Olaszországban, Konstantinápolyban és Kínában, Madagaszkárban és a san-franciscoi templomokban! Az időn és téren túlemelkedő, örök krisztusi Egyháznak gyönyörű szimbolizmusa ez az egységes, ősi latin nyelv, amelyet igazán kár lenne feláldozni, mikor a hazai nyelvnek használatára is bőségesen jut alkalom s a latin szöveg lényegét is könnyű megérteni a széltében használt magyar misekönyvek segítségével.

A gyermekek keresztelése érvénytelen, az apostolok csak felnőtt embereket kereszteltek. Hiszen a gyermeknek még nincs is bűne.

Ezen a téveszmén alapul az egész baptista vallásszakadás. Először is: a gyermeknek nincs ugyan személyes bűne, de megvan a lelkén az ősbűn vagy áteredő bűn foltja, vagyis hiánya annak a természetfeletti kegyelemnek, melyet a keresztség által önt Isten a lelkekbe. Másodszor: honnan tudják a baptisták, hogy az apostolok csak felnőtteket kereszteltek? A Szentírás erről nem mond semmit! Ha csak a Szentírás az irányadó, akkor máris csapdába estek!

Harmadszor: ha Krisztus Urunk a keresztséget minden ember számára az üdvösség feltételévé tette (Ján. 3, 5), kegyetlenség volna a gyermekeket kizárni az üdvösségnek ebből a fenséges eszközéből; hiszen a gyermek fiatalon is meghalhat s akkor mi lesz vele? Nem kárhozik el ugyan a szó szorosabb értelmében, de keresztség nélkül semmi esetre sem juthat el az Isten boldogító színelátására. Ezenkívül Szent Pál a keresztségről azt mondja, hogy az a keresztények körülmetélése (Kol. 2, 11); márpedig a körülmetélésben már a gyermekek is részesültek.(...)

Ha a keresztség annyira szükséges az üdvösségre, mi lesz azzal a sok millió gyermekkel, aki kisded korában hal meg s nincs megkeresztelve?

Az ilyen gyermekek, Jézus világos szava szerint, nem juthatnak el Isten boldogító színelátására. (Ján. 3, 5.) Mivel azonban személyes vétkük nincs, azért a pokolba sem juthatnak. Feltehető tehát, hogy Isten valami természetes örök boldog létet ad majd nekik, amit a hittudósok limbusnak neveznek.

Melyik egyháznak lesz tagja az, akit megkeresztelnek?

Mivel igazi, Krisztustól rendelt Egyház csak egy van: a katolikus, azért minden érvényesen megkeresztelt ember voltaképpen a katolikus Egyház gyermeke lesz s csak akkor szűnik meg ahhoz tartozni, amikor vele tudatosan szembehelyezkedik s az Egyháztól elszakadt felekezetek valamelyikének tagjául vallja magát.(...)

Hát aki méltatlanul áldozik, azt is táplálja lelkileg Krisztus?

Aki méltatlanul, vagyis súlyos bűn állapotában, a kegyelmi állapot s a szeretet menyegzői köntöse nélkül veszi magához a szent testet, ahhoz is éppúgy betér fizikailag az Úr, mint bárki máshoz, de lelkileg nem, mert a bűnös lelkében ott az akadály s így az áldozás a maga kegyelmi hatásait nem hozza benne létre. Ez az a méltatlan áldozás, amelyről már Szent Pál apostol mondja, hogy csak növeli a lélek kárhozatát: az ilyen ember „ítéletet eszik és iszik magába, nem különböztetvén meg az Úr testét” (I Kor. 11, 29).(...)

A katolikus papok vizet prédikálnak és bort isznak. A legtöbb pap maga sem tartja meg, amit prédikál.

Tegyük fel egy pillanatra, hogy ez így van. Akkor is mi következik ebből? Legföljebb az, hogy tehát a papok is elkárhozhatnak. De sehogy sem következik, hogy most már az Isten szava, amelyet a papok Krisztus parancsolata szerint hirdetnek, nem igaz és nem kell azt komolyan venni. Tegyük fel, hogy az orvosok jókora része dohányzik s alkoholt fogyaszt, holott elméletben minden komoly orvos méregnek tartja az alkoholt is, a nikotint is. Mi következik ebből? Hogy most már ne törődjünk az egész orvostudománnyal és egészségüggyel? Mindenki a maga lelkéért felelős; a pap is! Ha a pap nem tartja meg, amit prédikál, az az ő nagy baja lesz; ha én nem tartom meg, az nekem fog nagy bajt okozni. Okos ember nem a szerint igazodik, hogy más okosan cselekszik-e, hanem a szerint, mi a helyes és mi a kötelessége. Dehát igaz-e, hogy a papok maguk sem hiszik vagy gyakorolják, amit hirdetnek? A papok közt csakugyan vannak téveteg, vétkes emberek. De csak nem lehet komolyan azt mondani, hogy a papok nagy része egyáltalán nem él a vallás parancsai szerint? Talán hibáz ebben vagy abban a pontban, de olyan papot nem igen találni, aki nem meggyőződésből hirdetné Krisztus igazságait. Sőt a papság túlnyomó többsége magasan az erkölcsi átlagszínvonal felett áll. A legderekabb hazafiak, leghívebb polgárok, legjótékonyabb, legistenfélőbb emberek mégis csak a katolikus papok köréből kerülnek ki. Még a legnehezebb papi kötelesség, a nőtlenség és tisztaság terén is, ha akadnak hibák és helyenkint néha nagyobb bűnök is, a túlnyomó többség mégis csodálatos hősiességgel tartja meg az Egyház felséges, de szinte emberfölötti önfegyelmezést igénylő követelményét s élete végéig híven megőrzi tisztasági fogadalmát. Aki ellenkezőt állít, az vagy tudatosan rágalmaz s egyes sajnálatos eseteket általánosít, vagy nem tudja, mit beszél s a legmagasabb erkölcsi színvonalon álló embercsoportot könnyelműen és igaztalanul vádolja.

A papi nőtlenséget csak VII. Gergely pápa hozta be a 11. században.

VII. Gergely csak felújította az idevágó ősi rendelkezéseket s fegyelemre szorította a papi nőtlenség ellen vétő papokat. De a papi nőtlenség törvényét nem ő hozta be, mert az már sokkal régebben megvolt. Már a spanyolországi elvirai zsinat (Kr. u. 300 körül) nőtlenségre kötelezi a papságot s bár ez a zsinat közvetlenül csak részleges zsinat volt, a papi nőtlenség törvénye Nyugaton ebben az időben már szokásjogszerűen mindig általánosabb lett. Már a niceai első egyetemes zsinaton is (325) voltak egyesek, akik ezt a törvényt az egész Egyházra általánosan ki akarták terjeszteni s csakugyan, mint ezt többi közt a trullai zsinat (629) előírja, Keleten már akkor sem lehetett püspök más, mint nőtlen. Az elvirai zsinat határozatát Nagy Szent Leó pápa és Nagy Szent Gergely pápa (amaz † 461, emez † 604) már az alszerpapokra is kiterjesztette. Aki tehát azt mondja, hogy a papi nőtlenség törvényét csak VII. Gergely hozta be, az nagyfokú történeti tudatlanságot árul el.

A papi nőtlenség törvénye ellenkezik a természettel.

Ellenkezik? Kissé túlzó kifejezés, Hogy ez a törvény nehéz és erősen természetfölötti irányú: annyi kétségtelen. Éppen ezért a megtartása valóban komoly elhatározást, állandó önfegyelmet s mély lelkiséget követel. De természetellenesnek csak az mondhatja, aki felejti, hogy Jézus is, az apostolok is nőtlenségben éltek, s Jézus az Isten országáért önként vállalt megtartóztatást dicséri s magasabb tökéletességnek jelenti ki (Mt. 19, 12). Hasonlóképp Szent Pál mint magasabb tökéletességet ajánlja és tanácsolja a szüzességet (1 Kor. 7). Tehát azt természetellenesnek nevezni keresztény alapon nem lehet.

Ha pedig az önkéntes nőtlenség és teljes tisztaság evangéliumi tanács, méltó és illő, hogy elsősorban a papok adjanak benne jó példát, annál inkább, mert ezáltal méltóbbakká is válnak a szent titkok szolgálatára, amelyre rendeltettek. A nőtlen és tisztaéletű paphoz a hívek is nagy bizalommal és tisztelettel közelednek, főleg a gyóntatószékben. Az Egyház, legalább Nyugaton, azt akarja, hogy papjai oly magas lelki életet éljenek s annyira csak az apostolkodással törődjenek, hogy földi, érzékies és családi gondokba egyáltalán ne merüljenek el. Ez az Egyháznak örök dísze, amelyet sok jóindulatú protestáns is dicsér és helyesel, sőt Angliában újabban az anglikán lelkészek is utánozni kezdik.

Akkor miért engedi meg az Egyház a nősülést a keleti papoknak?

Mert a papi nőtlenség magasabb tökéletesség, de nem lényeges feltétele a papi méltóság felvételének. Egyébként bizonyos korlátozások e téren a keleti Egyházban is vannak.

A házasság krisztusi rendeléséről, szentségi voltáról sehol sem olvasunk a Szentírásban.

Itt megint az alapfeltevés hamis: mintha csak az lehetne igaz és lehetne krisztusi rendelés, ami kifejezetten benne van a Szentírásban. Ez a hitújítók és szekták vesszőparipája, örökké ismételt tétele, de amelyben semmi igazság nincsen. Krisztus nem az egyes emberekre bízta, hogy a Szentírással a kezükben ítélkezzenek a krisztusi rendelések és kijelentések fölött, hanem az Egyházra bízta, hogy az tanítson és vezessen, kormányozzon és megszenteljen. Ha az Egyház azt tanítja, hogy a házasság szentség, akkor az szentség is! És akkor magával Krisztussal ellenkezik, aki az Anyaszentegyházat félrelöki. „Aki az Egyházra nem hallgat, legyen neked mint pogány és vámos” (Mt. 18, 17). Valami benne lehet az apostolok rendelkezéseiben, a nélkül, hogy kifejezetten benne lenne a Szentírásban; ilyen pl. a vasárnap megszentelése is a szombat helyett, vagy a gyermekek keresztelése. Ilyen a szentségek hetes száma is. Egyébként a házasságról elég világosan szól maga a Szentírás is, amikor Szent Pál nyíltan szent titoknak, nagy mysterion-nak, vagyis nagy szentségnek nevezi a keresztény házasságot. Mégpedig azon az alapon, hogy a házasság Krisztus és az Egyház misztikus egyesülésének megszentelt képe s mint ilyen, krisztusi kegyelmek közvetítője. (Ef. 5, 22-32). Ezért is tekintette a házasságot már az ősegyház valóságos szentségnek. Tertulliántól tudjuk pl., azt az érdekes tényt, hogy már az őskeresztények gyakran miseáldozattal kötötték össze a házasságkötést (Ad uxor. 2, 9).

A házasság egyszerű szerződés, aminő az adásvétel. Mi értelme van annak, hogy szentségnek tekintsük?

Ezt Luther Márton állította, de ebben nem volt igaza. Itt nem jószágról, házról vagy birtokról van szó, hanem két ember szeretetteljes frigyéről arra vonatkozólag, hogy életüket egymás oldalán hűséges szeretetben éljék le s közös erővel és igyekezettel neveljék fel az Isten által nekik ajándékozandó gyermekeket. Ez tehát egy mindenekelőtt erkölcsi jellegű kötés, amely a lelkiismeretbe vágó kötelességek egész sorát foglalja magában. Krisztus Urunk éppen azért emelte a házasságot szentségi méltóságra, hogy mint szentség, kimeríthetetlen forrása legyen azoknak a kegyelmi erőknek, amelyek nélkül vallásos, erkölcsös, keresztény szellemű, békés és összhangzatos családi élet sokáig el nem képzelhető.

A keresztény erkölcsi alapon álló szentségi és felbonthatatlan házasság csakugyan 1900 éven át a népek egészséges és erkölcsös családi életének legbiztosabb támasza volt. Maguk a protestánsok, ha nem is szentségnek, mindenesetre szent és egyházi ügynek tekintették a házasságot s azt egyházi szertartások keretében kötötték meg s kötik meg a mai napig. Közben azonban jött a felvilágosodás kora, a vallásellenes szabadgondolkozásé, amely mint minden téren, úgy itt is csak arra gondolt, miként gyengíthetné a vallás és az Egyház befolyását a társadalomra. Hogy a családi életet is elszakítsa a vallásos gondolattól, azért erőltette keresztül a legtöbb európai államban az ú. n. polgári házasságot, válást.

Miképp mozdítja elő a polgári házasság a vallástalanságot?

A liberalizmus kora így okoskodott: az emberek hajlamosak a házasságtörésre és a törvénytelen szerelmi viszonyokra. Nosza, tegyünk nekik engedményt. Mondjuk nekik, hogy a házasság nem örök és felbonthatatlan dolog, hanem csak addig tart, amíg a felek meg nem unták egymást; akkor, ha tetszik, elválhatnak egymástól s új házasságokra léphetnek. Hogy ezt megtehessék, ki kell mondani, hogy az állam nem ismeri el házasságnak az egyházi, vallásos házasságot, hanem csak az ő hivatalnoka előtt kötött polgári házasságot. Ezt aztán, ahogy kötheti, úgy fel is bonthatja az állam.

Az emberek csakugyan léprementek ennek a ravasz okoskodásnak. A vallástalan újságok és politikusok nagyban ütötték a dobot mellette, mondván, hogy ez a szabadság és a haladás követelménye s hogy maradi nemzet vagyunk, ha nem követjük mi is a szabadkőműves vezetés alatt álló országok példáját.

Így hozták be nálunk is a kötelező polgári házasságot 1894-ben s hozzá ráadásul a válási törvényt 1907-ben. Akkoriban Magyarországon igen nagy urak voltak a zsidók, szabadkőmívesek és szabadgondolkozók.

A vallásos elemek s főleg a katolikusok megnyugtatására vagy inkább elaltatására azt hangoztatták, hogy hiszen azért, aki éppen akar, köthet egyházi házasságot is. A komoly katolikusok azonban átláttak a szitán s hevesen ellenezték az új törvényjavaslatot. Sőt nemcsak a katolikusok ellenezték a házasságnak ezt az elvilágiasítását, hanem a jobbérzésű protestánsok, sőt zsidók is. Pl. Pécsy Tamás, a protestáns egyházi főgondnok, a megszavazott polgári házasság ellen való tiltakozását azzal fejezte ki, hogy lemondott képviselőházi elnökségéről. Az egyik zsidó főrabbi szintén hevesen ellenezte a javaslatokat. Mégis keresztülmentek azok, a szabadkőmívesek és a szabadgondolkozók keresztülvitték akaratukat.

Mik voltak a polgári házasság következményei?

Az új törvények behozatala után az első években nagyon kevés ember vette igénybe a válás lehetőségét s csaknem mindenki a polgári házasságon kívül egyházi házasságot is kötött. Azonban teltek-múltak az évek, az emberek mindinkább rákaptak az újfajta szabadságra s évről-évre növekedett a válások és újra házasodások száma. 1914-ben már több mint 14.000 magyar családi tűzhelyet döntött romba a válás. Vagyis évente 28.000 ember szegte meg állami segítséggel azt az esküt, amellyel élettársának holtomiglan-holtodiglan való hűséget fogadott. Az állam maga segítette elő az esküszegést!

Ennek az áldatlan helyzetnek romboló következményei mind aggasztóbb formában mutatkoztak. Ki számlálná meg azokat a szegény gyermekeket, akik ilyképen elvesztették a biztos, családi fészek melegét, idegenbe vetődtek, még; a szüleik életében mostohák, „második számú apukák és anyukák” kezére kerültek! S ki számlálná meg, hány gyermek nem is születhetett meg, azért, mert a laza erkölcsű szülők, a válás lehetőségével gondolva, nem akarták, hogy a gyermek megnehezítse a válásukat s újraházasodásukat! Ki számlálná meg végre azokat a szerencsétlen asszonyokat, akiket néhány évi házasság után a csapodár férj szépen kiüldözött az utcára, hogy egy másik nő után nézzen, vagy elvegye azt, akivel tiltott szerelmi viszonyba keveredett! Hányszor fordul elő ma is, hogy lelkiismeretlen nőszemélyek egyszerűen elhódítják az asszonytársuk férjét a törvényes feleségtől, főleg, ha ennek pénze és jó állása van! Fordítva is hányszor fordul elő, hogy egy becsületes, derék férj egy szép napon arra ébred rá, hogy a feleségét más ember hódította el s a hűtlen feleség addig kellemetlenkedik neki, addig gorombáskodik, szemtelenkedik, míg végre a férj beleun a békétlenségbe s beleegyezik a válásba... Akkor aztán a hűtlen asszony a másik férfi karjaiba veti magát... Mégpedig nem a társadalom megvetésétől sújtva, s szinte a tisztességes emberek köréből kitaszítva, hanem nyíltan, emelt fővel, állami segítséggel, mint az új szeretőnek most már „törvényes felesége”! A szabadkőmíves családrombolás elérte a célját!

Mit jelent a válás a gyakorlatban?

Jelenti mindenekelőtt azt, hogy a házasság nem örök hűség és sírig tartó szerelem köteléke többé, hanem bizonytalan határidőre kötött, bármikor eltéphető, bármikor felmondható szerelmi összeállás, amelyet nem pecsétel meg az erkölcsi kötelesség szent bélyege, sem a hűség felbonthatatlansága, sem a gyermekekért való felelős, hűséges, melegszívű gondoskodás biztossága. Itt a házasság nem erkölcsi viszony többé, hanem merőben önösségi, érzékiségen s érdekeken alapuló, átmeneti és ideiglenes életközösség. Hogyan tekintsen igazán tisztelettel, odaadással s nagyrabecsüléssel a férj a feleségére s a feleség a férjére, ha nem tudja róla, ha nincs biztosítéka arról, hogy az a férfi, az a nő örökre az övé lesz és csakis és egyedül az övé? Hogyan tekintsen a gyermek bizalommal a szülőjére, ha nem tudja, hogy holnap nem szakad-e szét köztük a legbensőbb kötelékek szent kapcsolata, hogy holnap ez az otthon, ez a családi szentély nem hull-e darabokra, amiben a legfőbb vesztes mindig ő lesz: a gyermek? Hogyan nevelje a gyermekét az a szülő helyesen, aki maga sem tud uralkodni csapongó, romlott vágyain, aki a vállalt kötelességét vakmerően felrúgja s a gyermekeinek rossz példát mutat a gyűlölködésre, hűtlenségre, szeretetlenségre, esküszegésre?

De ha egyszer a házasfelek nem szeretik többé egymást? Ha pokol egymás mellett az életük! Ha mint Ravasz László mondta: a házasságból kihal a lélek?

Egyoldalú okoskodás! Hát gondoskodjanak róla a házasfelek, hogy ne legyen pokol az életük s ne haljon ki az esküvel megszentelt frigyből a lélek s a szeretet! Szeressék egymást úgy, ahogy megígérték és esküvel ígérték egymásnak! Micsoda kereszténység az, amely azt vallja, hogy a gyűlölködésnek szabad teret kell engedni? Vagy amely nem meri a szeretet kötelességét mindenáron megkövetelni? Amely nem vallja, hogy még ha egyik fél vét is a másik ellen, a békét mindenáron helyre kell állítani?

Ha belőlem „kihal a becsületesség lelke”, vajon akkor már szabadon lophatok és garázdálkodhatom?

Vajjon keresztény okoskodás-e ez: kérem, nekem a törvény megtartása nehéz, nekem az pokol, ha nem lophatok, rabolhatok, paráználkodhatom? Nem a gonosztevők beszélnek így? Micsoda mentség ez? Végy erőt magadon, gondolj az Istenre, légy szeretetteljes és türelmes, tudj engedni s megbocsátani s akkor a legnagyobb ellentéteket is el lehet simítani! Azonban éppen az a helyzet, hogy a házas hűség megtartása sokszor azért nehéz és nagyon sok házasság azért lesz „pokollá”, mert a válás meg van engedve! Mert a házastársak tudják, hogy csak jól össze kell veszni s akkor fel is út, alá is út! Hiszen ez maga is folytonos csábítás a hűtlenségre és az összeveszésre! Ahol nincs válás (ahogy apáinknál sem volt 1900 esztendőn át, vagy Olaszországban máig sincs!), ott az emberek nem veszekszenek annyit, vagy ha összevesznek, megbékélnek, mert tudják, hogy úgysem lehet elválni s mással állni össze! Ahol azonban a gonosznak utat nyitnak, mint nálunk, ott az emberek sokkal könnyebben lépnek rá a rossznak útjára, mint ahol ezt isteni és emberi törvények egyaránt tiltják s társadalmi megbélyegzés követi a törvény ellen vétőket! (...)

Jézus maga is megengedi az elválást „paráznaság esetén” (Mt. 19, 9).

A különélést igen, azt megengedi Jézus is, a katolikus Egyház is ilyen esetekben. De nem új házasság kötését! Ez nem ugyanaz! A házastárs életében kötött új frigyet Jézus a leghatározottabban paráználkodásnak nevezi, kivétel nélkül (Mt. 19, 6 kk” Mk. 10, 11 k.). Hasonlóképp Szent Pál ismételten kijelenti, hogy a férj vagy feleség életében kötött második összeállás egyszerű házasságtörés és csak a törvényes hitvestárs halála esetén nem házasságtörés az új házasság (Róm. 7, 2; 1 Kor. 7, 10 k.).(...)

Azért lehetek vallásos, ha nem vagyok is egyházilag megesküdve.

Igen, lehetsz, de akkor állandó ellentét van a vallásosságod és a cselekvésed között. Vallásos vagy talán abban, hogy imádkozol és misére jársz, de nem vagy vallásos abban, ami még ezenkívül is kellene, hogy Istennek és az ő Egyházának súlyosan kötelező törvényeit megtartsad. E nélkül pedig vallásosságod keveset ér s nem őriz meg téged az örök kárhozat veszedelmétől. „Nem mindaz, aki mondja nekem: Uram, Uram! megyen be mennyek országába, hanem aki Atyám akaratát cselekszi, ki mennyekben vagyon, az megyen be mennyek országába” (Mt. 7, 21).

Sokan élnek ma csupán polgári házasságban s mégsem rossz keresztények.

Bizony, rossz keresztények, ha tudatosan szembehelyezkednek Isten parancsaival s az ő Egyházának törvényeivel! Az, hogy sokan járnak a kárhozat útján, nem új dolog; maga az Úr Jézus is hangoztatta ezt már. Azért mondta, hogy: „Törekedjetek a szűk kapun bemenni, mert mondom nektek, sokan akarnak majd bemenni, de nem tudnak” (Lk. 13, 24). Aki a tömeghez igazodik, a tömeggel vész el.

Nem mindig sikerül egyszerre megtalálni az igazán megfelelő élettársat.

Ezen az alapon hát akár hetenkint csereberélhetnők a férjet-feleséget! Ötvenet is végigpróbálhatnánk, mint ahogy a dinnyét keressük-válogatjuk a piacon! Mi volna ez más, mint pogány és durva soknejűség? Hová lenne ilyképpen a női tisztesség, a személyiség megbecsülése, a futó próbafrigyekből született gyermekek jövője, biztos, családi nevelése? Nem mindig sikerül a házasság? Ez igaz, de csak ott, ahol az emberek - talán éppen a válás lehetőségében bízva - hűbelebalázsmódra állnak össze. Tessék jól kinézni s megnézni azt, akivel össze akarjuk kötni a sorsunkat; ne tessék csak a jó állásra, hozományra, jövedelemre, szépségre és külsőségekre nézni, akkor majd nem lesz oly könnyen később sem csalódás. Ha pedig mégis lenne: arra való a keresztény önfegyelmezés, az imádság, a szentségek, hogy legyen erőnk a kevésbé sikerült lépés következményeinek elviselésére. Jólelkű ember ilyenkor inkább tűr és fegyelmezi magát, semhogy a hitvestársat, gyermeket, otthont, szentséget, esküt felrúgja s olyan új frigyet keressen, amely a Szentírás szerint közönséges házasságtörés. Nem mindig sikerül a házasság? Gyakran nagyon is sikerül, de később, tán évek multán, valamelyik félt elvakít egy új szenvedély, érdek vagy más nemtelen körülmény. Ha ilyenkor a kísértés arra is hivatkozhatik: „nézd, elválhatsz, új házasságot köthetsz”, a nemtelen szenvedély elhatalmasodik s a jól indult házasságot is megmérgezi. Már ezért sem szabad a romlásnak kaput nyitni a válás és új házasság megengedése által! (...)

A parasztember sem fog egy igába olyan két lovat vagy ökröt, amelyik állandóan marja és rúgja egymást így nem szabad a házastársakat sem együtt tartani, ha egyszer nem szívelik egymást.

A különbség csak az, hogy az ember nem ló és nem ökör, hanem eszes lény, akinek az Isten épp azért adott észt és erkölcsi akaratot, hogy jól megválassza, kivel köti össze magát egy egész életre. Ha az emberek könnyelműen házasodnak, ám lássák és szenvedjék meg a könnyelműségük hatását! Ha a házasságban ellentétek támadnak, tessék azokat szeretettel, türelemmel és önfegyelmezéssel kisimítani. A lovak és ökrök átcserélésével nem jár tovább semmiféle baj, de a férjek és feleségek csereberélésével igenis rettentő bajok járnának együtt, mindenekelőtt a gyermekek biztos otthona s erkölcsi és családi nevelése szempontjából. Emberi erkölcstant nem lehet állattani hasonlatokra alapítani!

Az Egyház tiltja a házasságon kívüli nemi életet, pedig a nőtlen élet egészséges embernél lehetetlen.

Ha az Egyház túlozna, maga Isten túlozna, mert az Egyház csak azt parancsolja e téren, amit maga az Isten parancsol a VI. és IX. parancsolatban, A tiszta élet nehéz, de nem lehetetlen, főleg annak nem, aki imádkozik s a szentségekkel gyakran él. Persze, a maga erejére hagyatkozó, a világ minden kísértését örömmel felkereső, könnyelmű ember nem tudja megtartani a VI. és IX. parancsot, de ez az ő hibája. Ha használná az Úristen s az Egyház nyújtotta kegyelmi eszközöket, megtarthatná a parancsokat ő is, mint ahogy meg tudják tartani ezrek és tízezrek, akik élnek a kegyelem erősítő eszközeivel. (...)