Bangha Béla S.J.: Jézus szavai az utolsó vacsorán

Jézus az utolsó vacsorán a kenyeret kezébe vette, megáldotta s e szavakkal nyújtotta tanítványainak: „Vegyétek s egyétek, mert ez az én testem.” Hasonlóképp a kelyhet e szavakkal nyújtotta nekik: „Vegyétek s igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem kelyhe.” (Mt 26,26–28, Mk 14,22 s k. Lk 22,19 sk. 1Kor 11,24 sk.)2

A szavak közvetlen értelme világos. Csak az a kérdés, szószerint értette-e Krisztus e szavakat vagy csak képletesen.

1. Mindenekelőtt megállapíthatjuk, hogy a képletes értelmezést semmi sem teszi megokolttá, szükségessé. Ha Jézus képletesen akart volna beszélni, ezt nagyon könnyen éreztethette volna; elég lett volna hozzátenni: „ez az én testem emléke” vagy „képe”. Nem lett volna semmi akadálya, hogy Jézus meg ne magyarázza: „ebben a kenyérben” vagy „e kenyér megett van az én testem”: vagy: „ennek a kenyérnek vétele úgy fog hatni rátok, mintha a magam teste volna”. Miért nem így mondta Jézus? A szövegekben minderről szó sincs. Jézus a legegyszerűbben, világosan s határozottan ezt jelentette ki: „Ez az én testem, ez az én vérem.”

Jézus gyakran beszélt példabeszédekben, de akkor a példabeszédet meg is magyarázta, vagy a körülmények maguk tették azt könnyen érthetővé. Amikor például magát egyszer „szőlőtőnek” s a tanítványokat „szőlővesszőnek” mondja, mindjárt ki is fejti, hogy ezt milyen értelemben teszi. (Jn 15,1–8) Hasonlóképp, amikor magát „jó pásztornak” mondja, mindjárt fel is sorolja azokat a hasonlósági pontokat, amelyek őt a „jó pásztor” fogalmával összekötik. (Jn 10,1–16) Itt azonban nem tesz hozzá egyetlen betűt, egyetlen célzást sem, amely arra jogosítana, hogy szavait csak képletesen értelmezzük. A képletes magyarázat feltétlenül erőltetett s maga Luther Márton gúnyolódik azokon, akik Jézus szavait mindenáron ki akarják forgatni természetes, nyilvánvaló értelmükből.3

2. Hozzájárul, hogy Jézus egyszerű emberekhez, nyakatekert, elvont szómagyarázatokhoz nem szokott halászokhoz intézte ezeket a szavait. Ezek az egyszerű galileai halászok hozzá voltak szokva Jézus csodáihoz s emberfeletti, isteni kijelentéseihez, de nem voltak hozzászokva akadémikus elvontságú szimbolizmusokhoz, a 16. vagy 20. század nyakatekert csűrés-csavarásához; azért ezt a szokatlan, csodálatos kijelentést is úgy vették, mint isteni kijelentést. Az apostolok annyira egyszerű emberek voltak, hogy még akkor is könnyen szószerint vették Jézus szavait, amikor ő határozott példabeszédet mondott nekik s azért ilyenkor Jézus mindenkor segítségére is sietett az ő együgyűségüknek; vagy pedig maguk az apostolok kérték, hogy magyarázza meg a példabeszédet (lásd Mt 15,15; 13,36). Ha tehát itt Jézus minden magyarázat és minden tompítás nélkül azt mondja, hogy ez itt az ő teste s az ő vére s egyetlen szócskával sem utal arra, hogy mindezt csak képletesen kell érteni, akkor az apostolok szükségképp szószerint is értették s Jézus maga volt az, aki így akarta, hogy értsék. Hiszen ezer esztendeig senki sem is értette másképp s a reformátorok máig vitatkoznak egymás közt, hogy hogyan s miképpen kellene Jézus szavait értelmezni. Ez bizony annyit jelent, hogy akkor maga Jézus vezette volna tanítványait sötétségbe s a halála előtti búcsúzkodás ünnepélyes óráiban olyasmit hagyott volna nekik utolsó rendelésül, aminek igazi értelmét a mai napig sem sikerült megállapítani! Különös rendelkezés lett volna ez!

3. Súlyosbítja ezt a megfontolást az éppen említett körülmény: a búcsúzás pillanata. Ebben az ünnepélyes hangulatban, amikor Jézus búcsúzik az élettől és búcsúzik a tanítványaitól, a képletes, burkolt s érthetetlen beszéd igazán nem volna a helyén. Jézus most oly nyomatékkal s oly világosan szól, hogy tanítványai a vacsora folyamán maguk is megjegyzik: „Íme, most világosan beszélsz s nem mondasz semmi példabeszédet.” (Jn 16,29) Feltehető-e, hogy éppen itt, az utolsó intelmek, utolsó vigasztalások és imák között Jézus olyasmit mondott volna, amit nem lehet világosan érteni? Amikor valaki végrendeletet tesz, amikor utolsó óhaját közli azokkal, akiket szeret, amikor parancsot ad s elrendeli, hogy mit tegyenek az ő emlékezetére: akkor bizony nem használ képletes beszédet s főleg nem használ ennyire szokatlanul, homályos, sőt érthetetlen képleteket.4 Jézus „állandó emlékezetül” rendel valamit a halála előtt; különös volna, ha ezt a rendelkezését oly szavakba foglalná, amelyek kategorikusan egyjelentésűek, holott az ő szándéka szerint egészen mást volnánakhivatva jelenteni. Úgyhogy 1500 évig úgyszólva senkinek sem jutott soha eszébe a szavak világos értelme mögött valami alig érthető képletességet gyanítani! Ha valahol, itt lett volna helyén, hogy a tanítványok azt kérdezzék: „Uram, magyarázd meg nekünk ezt a példabeszédet!” De a tanítványok ezt nem is kérdezik, mert eszük ágában sincs az egyérteszavakban merő p

Csakugyan, Jézus maga vezette volna félre tanítványait s velük a jövendő századok hívőinek megszámlálhatatlan millióit, ha oly nyomatékkal s keresetlen világossággal mond el valamit s azt aztán mégis másképp érti, mint ahogy mondta. Mást akar mondani, mint amit a szavak közvetlen értelme jelent s egyetlen szóval sem sejteti, hogy szavait ezúttal csak képletesen akarja vétetni.5 Vajon el lehet-e gondolni, hogy olyan ügyetlen lett volna a világ Üdvözítője, hogy egyetlen szócskával sem jelölt meg szavainak képletes jelentőségét, ha ő maga csakugyan képletességnek szánta azokat?

4. Feltűnő továbbá az a nyomaték, amellyel Jézus a test és a vér fogalmait, reális fogalmait hangsúlyozza, amikor külön kiemeli, hogy ez ugyanaz a test és ugyanaz a vér, amely a bűnösökért feláldoztatik és kiontatik. Főleg a kehely átnyújtásakor szembetűnő a görög szövegben a το névelő háromszoros megismétlése: το αιμα μου το της καινης διαθηκης το περι πολλων εκχυνομενον. (Mt 26,28)

Nyilván azt akarja Jézus ezzel mondani: ez, amit most nektek nyújtok, ugyanaz a vér, amely kiontatik a bűnök bocsánatára, és ugyanaz, mint amely az újszövetség áldozata. Már a nagy egyházatyák és egyházi írók rámutattak erre a feltűnő hangsúlyozásra.6

A Szent Lukács által ránk hagyott szövegezésnek meg éppenséggel nem volna értelme, ha nem Jézus valóságos véréről volna benne szó. Lukács szerint ugyanis Jézus így mondja: „Ez a kehely az újszövetség az én véremben, amely értetek kiontatik” (Lk 22,20). Az utóbbi mellékmondat a névelő tanúsága szerint nyelvtanilag a kehelyre vonatkozik. Tehát a „kehely” fog kiontatni értetek, azaz: a kehely tartalma. Azonban ugyan mi ontatott ki a következő napon tényleg az emberek üdvösségéért? Bizony nem a bor, vagy a boros kehely, hanem Jézus vére. Tehát a kehelyben is vér volt, mikor Jézus a fenti szavakat mondta. Jézus vére, nem pedig egyszerű bor.

5. Nincs jelentőség nélkül az sem, hogy ezeket a szavakat („Ez az én testem”… stb.) három evangélista és Szent Pál apostol is közli s egyik sem tesz hozzá semmit, amiből csak a legtávolabbról is arra lehetne következtetni, hogy a tanítványok nem szó szerint értették volna a szóbanforgó kijelentéseket. Kevés esemény van Jézus életében, amit három evangélistán kívül még Szent Pál is szükségesnek lát teljes részletességgel elbeszélni. Mégpedig úgy ismétlődik ez a négyszeres elbeszélés az újszövetségi szövegben, hogy a kenyérről mondott kijelentést valamennyien betű szerint, azonos szavakkal közlik, a kehelyre vonatkozót pedig ketten-ketten csaknem azonos szövegezéssel, lényegében pedig teljesen azonos értelemben. Az evangélisták rendszerint nem ragaszkodnak a betűhöz, inkább az értelmet rögzítik meg. Megfigyelhető, hogy ahol ugyanazt az eseményt több evangélista közli, rendesen egyik ezzel, másik azzal a szóval mondja el azt, az egyik elhagy valami lényegtelent, a másik még valami részletet hozzátesz vagy magyarázatot fűz hozzá. Itt azonban – érdekes – semmiféle ilyen eltérésnek vagy magyarázatnak nyoma sincs.7

A fentiekkel szemben a tagadók s kételkedők legföljebb csak azt tudják felhozni, hogy Jézus a kenyér s a bor átadása után azt mondta: „Ezt cselekedjetek az én emlékezetemre.” Íme tehát, mondják diadallal; itt csak emlékjelről van szó.

A lehető legfelületesebb ellenvetés! Hol mondja Jézus, hogy csak emlékjelről van szó? Azt mondja igenis, hogy amit ő művelt, a tanítványok is ismételjék meg, mégpedig az ő emlékezetére. De vajon ez annyit jelent-e, hogy már most a szavait nem kell komolyan s szószerinti értelemben venni?

Ha egy haldokló atya meghagyja a gyermekeinek, hogy az ő emlékezetére fát ültessenek: vajon azért, mert ez a fa emlék jel lesz, megszűnik igazi fa is lenni?

Nem lehet valami emlékeztető is, valóság is? A gyermek nem emlékjele-e a meghalt szülőnek? S vajon azért nem igazi gyermek, igazi ember-e? Éppen úgy, mint a szülei voltak?

A szóbanforgó jézusi kijelentés értelme nyilvánvalólag csak ez lehet: „Íme, az én testem s az én vérem a kenyér s bor színe alatt. S ahogy én átváltoztattam a kenyeret s bort az én testemmé s véremmé, úgy tegyetek majdan ti is: ti is mondjátok ki a kenyérre az én nevemben, hogy ez az én testem s a borra, hogy az az én vérem, mi által az azzá is lesz s ezáltal maradjon az én emlékezetem eleven köztetek!”

Abból, hogy az Oltáriszentséget Jézus az ő emlékezetére rendelte, valóban nem következik, hogy az Oltáriszentségben Jézus nem lehet jelen test és vér szerint. Mert még, ha ez a szó: „Ezt cselekedjetek az én emlékezetemre” magában ezt jelentené is, lehetetlen volna, hogy itt ezt jelentse, mert lehetetlen, hogy az Úr Jézus egyik szava kerek ellentétben álljon a másikkal; akkor is meg kellene tehát keresni az egyeztetés módját. Azonban ki hallott valaha ilyet a világon, hogy ez a szó: „ezt cselekedjetek az én emlékezetemre” ellentmondásban állna ezzel a másikkal: „Ez az én testem, ez az én vérem”? A kettős kijelentés egymást kiegészíti, nem lerombolja.

6. Továbbá: az utolsó vacsora szavai teljes világosságot a kafarnaumi beszédből (Jn 6,32–72) nyernek. Nem szabad felednünk, hogy amikor Jézus az utolsó vacsorán a szóbanforgó kijelentést tette, akkor nem mondott éppenséggel újat, mert akkor a tanítványok előtt már rég teljességgel ismeretesek voltak azok a szavak, amelyekben Jézus előzőleg a kafarnaumi beszédben hatszor egymásután s a legnagyobb nyomatékkal hangoztatta, hogy ő az ő testét s vérét fogja adni eledelül s italul s hogy az ő teste valóban étel lesz s az ő vére valóban ital (Jn 6,56). Amit akkor Jézus ígért, azt most teljesítette; akkor csak általánosságban mondotta, hogy majd a testét és vérét fogja eledelül s italul adni, most pedig rámutat a kenyérre és borra s kijelenti, hogy íme hát: ez az ő teste s ez az ő vére, itt van az a csodálatos mennyei kenyér, amelyről már előzőleg oly hangsúllyal s a feltétlen hit meghódolását oly szigorúan követelve beszélt. Elég egymás mellé tenni a kétrendbeli kijelentést, hogy a párhuzamot s azonosságot észrevegyük:

Jn 6,52:
„A kenyér, amelyet én adni fogok, az én testem a világ életéért.”
Lk 22,19:
„Vévén a kenyeret… nekik adá mondván: Ez az én testem, amely értetek adatik.”

Érdemes különben szembeállítani az „újszövetség” kelyhének emez elrendelésével az „ószövetség” véráldozatát. Amikor Jézus „újszövetséget” mond, ezzel kétségtelenül a „régire” céloz, amelyet most felvált s beteljesít az „új”. Ámde a régi, vagyis ószövetség ünnepélyes megkötése szintén áldozattal, mégpedig véráldozattal történt s ott is valóságos vér folyt. Íme a két szentírási rész feltűnő párhuzama: Kiv 24,8:

(Mózes) „vévén a vért, megszórta vele a népet, mondván: ez az a szövetség vére, amelyet az Úr veletek kötött.” Mt 26,27 k.:

(Jézus) „vévén a kelyhet, hálát adott s odaadá nekik mondván: Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, az újszövetségé.”

Hogy a Mózes ószövetségi véres áldozata a Jézus újszövetségi áldozatával párhuzamos, már Szent Pál is nyomatékosan kiemeli (Zsid 9) s figyelmeztet arra, hogy mindkét szövetség vér által jött létre. Ha azonban az Oltáriszentségben a kenyér csak egyszerű kenyér marad s a bor csak egyszerű bor, hogyan nevezhette akkor Jézus a kelyhet „az újszövetségnek az én véremben”? Hiszen akkor ott csak emlékjelül szolgáló bor volt, nem pedig „vér”!

7. Végül: Miért is kellene az utolsó vacsora igéit merőben jelképesen, szimbolikusan értelmezni? Mi erre a kényszerítő ok? Az egyetlen ok, amelyet felhozni lehet s amit a tagadók csakugyan fel is hoznak: hogy mégis csak „szokatlan és hihetetlen”, hogy Jézus a saját testét és vérét adja nekünk eledelül! Hihetetlen s a fizika rendje szerint elgondolhatatlan, hogy Krisztus a kenyeret s bort csakugyan saját testévé s vérévé változtassa át! Ez olyan csoda volna, amelyet, így mondják, nem hihetünk el. Azonban akik így okoskodnak, talán maguk sem veszik észre, hogy ezzel az okoskodással aztán végleg elhagyják az evangélium talaját. Hát vajon Jézus születése, élete, feltámadása, maga az evangélium és az egész megváltási történet nem csupa csodából, csupa emberileg teljesen érthetetlen, megfoghatatlan, isteni jelenségből szövődik össze? Ha Jézusnak az ő testére és vérére vonatkozó kijelentéseit azon a címen nem fogadjuk el, mert hogy ez „csoda”: akkor mi címen fogadjuk el az ő többi csodáit? Az ő istenségét? Az ő csodálatos, szűztől való születését? Az ő halott támasztásait, feltámadását és mennybemenetelét? A kegyelem, a megváltás, az üdvösség csodáit? Vajon ezek nem csodás, a fizika rendje szerint érthetetlen és lehetetlen dolgok? Hol itt a következetesség?

Ott van pl. a Szentháromság titka. Teljességgel emberfeletti, fizikailag érthetetlen, felfoghatatlan hittitok. Miért hiszik ezt a protestánsok is? Mert Jézus mondta. Azonban a Szentháromságról Jézus sokkal kevesebbet beszélt, azt sokkal kevesebb nyomatékkal hangsúlyozta, mint azt, hogy az ő teste „valóban étel” s az ő vére „valóban ital” (lásd főleg az úgynevezett kafarnaumi beszédet). A Szentháromság titka mellett nem szállt valósággal perbe a zsidókkal, sőt saját tanítványaival, ahogy ezt a valóságos jelenlét hirdetése alkalmával tette. Ha következetesek akarunk lenni, vagy semmi olyat nem hihetünk el Jézus szavaiból, ami természetfelettiséget s csodát jelent, vagy egyenlő hitet kell gyakorolnunk minden oly szavával szemben, amelyben határozottan s félreérthetetlenül csodás dolgokat jelent ki. Márpedig a jelen esetben Jézus határozottan s félreérthetetlenül beszél: „Ez az én testem”, „ez az én vérem”. Éppúgy, mint mikor azt mondja: „Menjetek … kereszteljétek meg őket az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek nevében.”

Aki az evangéliumot meg akarja érteni, annak egy percig sem szabad felejtenie Jézus szavát: „Ami lehetetlen az emberek előtt, lehetséges Isten előtt” (Lk 18,27). Aki ezt szem előtt tartja, semmi „hihetetlent” nem fog találni a valóságos jelenlét tanában sem. Vigyáznunk kell, mert a lejtőn aztán nincs többé megállás. Aki azért nem hiszi az Oltáriszentséget, mert az csodálatos és természetfeletti dolog, az az emberi észt teszi meg Isten szavainak bírájául s következetesen eljut a racionalizmusig s a teljes hitetlenségig. Az újkori protestantizmus története, főleg külföldön, sajnos, igazolja ezt a folyamatot: akik az Oltáriszentséget ezen az alapon elvetették, később nagy mértékben elfordultak a kereszténység többi természetfeletti tanításaitól is s ma már ez az irány nem fogadja el sem a csodát, sem az evangéliumok isteni sugalmazottságát, sem a Szentháromságot, sem Jézus istenségét, sem az örök életet, sem még a teremtést sem!

Keresztény alapon azonban így mégsem lehet okoskodni: Jézus ugyan így mondja, de mivel ez csoda volna, hát én nem hiszem el! Ez egyszerűen a hitetlenség szava lenne.

Hacsak így nem érti valaki: Én elfogadom a csodát, ha biztosan tudom, hogy Jézus így mondotta s így értette; de éppen az a kérdés: feltehető-e, hogy Jézus ilyen teljességgel rendkívüli s hihetetlen értelmezést adhatott volna szavainak? Nem látom elfogadható értelmét annak, hogy Jézus kenyér és bor színe alá rejtse a saját testét s vérét. Azonban ezt a kimagyarázkodást teljesen kizárják a fentiek. Nem a mi feladatunk, hogy Jézus kijelentéseit az emberi megértés ítélőszéke elé fogjuk. Ha ő világosan szól, a szavát igaznak kell elfogadnunk, akár érthetőnek találjuk, akár nem. Azonban hozzátehetjük: a valóságos jelenlét csodáját bizonyos fokig érthetőnek is találjuk! Ha Jézus csakugyan nagyon szeretett minket s akarta, hogy mi is nagyon szeressük, érthető, hogy közel akart lenni valamennyiünkhöz, közel akarta hozni a késői századok gyermekeihez is az ő világmegváltó keresztáldozatát, a megtört testet és kiontott vért. S mert a szeretet legfőbb fokán önnön testével és önnön vérével akarta táplálni lelkünket, teljesen megfelelő volt, hogy erre a látható eledel és látható ital képét: színeit, alakját, külsőségeit választotta. A látszólagos kenyér s bor vétele legmegfelelőbb kerete volt annak a csodálatos önátadásnak, amelyben ő saját testével s vérével akarja táplálni azokat, akiket oly nagyon szeretett!

Azonban legyen úgy, ahogy a kételkedők akarják: tegyük fel, hogy Jézusnak az utolsó vacsorán ejtett szavai magukban véve csakugyan nem volnának elég világosak s perdöntők, hogy ezt az óriási kérdést megoldják. Akkor is azt kell mondanunk: ott van Jézus előző, úgynevezett kafarnaumi beszéde, amelyet a János 6-ik fejezete örökített meg; ennek egybevetése az utolsó vacsorai igékkel aztán igazán szembeszökően eldönti s elintézi ezt a kérdést.

² Arra a kérdésre, vajon ezek az evangéliumi szövegek a modern szentírási szövegkritika szempontjából helytállók-e, a leghatározottabb igennel kell válaszolnunk. E szövegekre nézve a régi kéziratok variánsai nem mutatnak semmiféle, csak némileg is számbavehető eltérést. L. W. Derning: Die Einsetzung der hl. Eucharistie, Münster, 1901. 22 s kk. Bangha: Az Eucharisztia, Budapest, 1938, Borbély István tanulmánya: Mily alapon hiszünk az Oltáriszentségben?
³ Das diese Worte Christi: Das ist mein Leib etc. noch fest stehen wyder die Schwermgeister, Nürnberg 1527. „Dr. Karlstadt – írja Luther – ezekből a legszentebb szavakból: „ez az én testem”, az „ez” szócskát forgatja el; Zwingli az „est” (van) szócskát töri kerékbe; Oekolampadius a „test” szót sanyargatja; mások az egész szövegen hóhérmunkát végeznek.” Igaza van Luthernek: hóhérmunkát kell végeznie a Szentírás szaván, kerékbe kell törnie Jézus kijelentéseit, aki ki akar bújni a valóságos jelenlét tana alól. Kár, hogy ő maga később, engedékenységből vagy politikából, vagy pápaellenességből szintén a szentképtagadókhoz csatlakozott.
⁴ Hogy Jézus a keresztfán is képletesen beszélt, amikor Szűz Máriának és Szent Jánosnak képletesen azt mondta: „Íme, a te fiad” és „Íme, a te anyád”, ez ellen csakugyan nem hozható fel ellenvetésül, mert itt a szavak szószerinti értelmezése senkinek még csak eszébe sem juthatott, a félreértés lehetősége eleve ki volt zárva.
⁵ Ezért mondja már a 9-ik században Radbertus Paschasius (†865) a kételkedő Ratramnust cáfolva, aki úgy látszik először próbálta a későbbi Zwingli- és Kálvin-féle kimagyarázásokat alkalmazni: „Hallják csak, akik le akarják gyengíteni a «test» szót, mintha nem volna Krisztus igazi teste az, amelyet Krisztus Egyháza a szentségben ünnepel s nem volna igazi vére s valami olyasmit képzelnek s hangoztatnak, mintha csak a test és vér hatása lenne a szentségben úgy, hogy az Úr hazudott volna s nem volna igazán az ő teste és igazán az ő vére, amiben Krisztus igazi halála hirdettetik. Holott az Igazság azt mondja: „Ez az én testem …” Tehát nem azt mondja, amikor a kenyeret megtörte s nekik adta, hogy ebben, vagy abban a titokban van az én testem ereje, vagy képlete, hanem hamisítatlanul azt mondja: „Ez az én testem…” Azért nem értem, mit akarnak most egyesek, mikor azt mondják, hogy nem Krisztus testének s vérének valósága van itt valóban jelen a szentségben, hanem a test helyett a test ereje, képlete s nem igazsága; árnyéka s nem teste.” (Migne 120, 890)
⁶ Pl. Bruno astensis (†1125) ugyanezt emeli ki: „Ez az én vérem, mondja, amely ki fog öntetni; nem más ez és más az a vér, hanem azonos ez és az. Holnap tehát az én oldalamból fog kifolyni, amit most a kehelyben láttok és isztok.” (Migne 165, 290)
⁷Hogy Szent János evangéliuma nem közli a szóbanforgó kijelentéseket, annak nagyon érthető magyarázata az, hogy amikor ő írt, akkor az Eucharisztia már évtizedek óta gyakorlatban volt (lásd Szent Pál leírását a jelzett korinthusi levélben!) s nem volt volna értelme, hogy ő, aki kifejezetten azért írta evangéliumát, hogy az első három evangélium hiányát pótolja, olyasmit írjon le újra, ami már 4 újszövetségi szentírási könyvben is bent van s amit az egyházközségek azóta régen gyakoroltak. Különben éppen Szent János az, aki viszont az Oltáriszentség ígéretét a hosszú kafarnaumi beszéd részletes közlésével (l. alább) a legfényesebb világításba helyezi.