Bangha Béla dr. S. J.: Eucharisztikus feladataink

Részlet Bangha Béla SJ: Az Eucharisztia - Az Oltáriszentség tanának hittani és erkölcsi tartalma c. könyvéből, amely a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) - a magyar nyelvű keresztény irodalom tárháza - állományában olvasható, és ITT letölthető.

Az Eucharisztia célja s rendeltetése nem az, hogy csupán az angyalok és a szentek csodálatának s talán még a hittudósok megdöbbent áhítatának legyen a tárgya, hanem hogy mint az égen tündöklő nap fénye bevilágítson és beragyogjon minden embert, aki e földön él. Hogy csakugyan éltetője, Istenhez-emelője, szeretetre melengetője, örök életre táplálója legyen annak a kétezermillió embernek, aki velünk együtt e bolygó lakója, útban az örök rendeltetés és örök élet felé, de ezer veszélytől környezetten, könnyen eltikkadó lélekkel, gyakran hamis, halálba vivő utakra tévedten.
Vagyis: az Eucharisztia csak akkor éri el teljesen a célját, ha minél többen megismerik őt, lelkes szeretetére gyúlnak, szomjas lélekkel gyülekeznek köréje és élnek vele. Ha csakugyan „eucharisztia” lesz: hálaadás – nem csupán Krisztus Urunk részéről az Örök Atya felé, hanem mifelőlünk is Krisztus, az Oltáriszentség felé. Ha csakugyan ő a keresztények életének középpontja, a katolikus társadalom sajátlagos ismertetőjegye, legfőbb kincse és öröme, legodaadóbb ragaszkodásának s szent büszkeségének tárgya. S azért eucharisztikus tanulmányaink befejezéseként fel kell itt vetnünk a kérdést:
Van e nálunk eucharisztikus élet és milyen? És mik azok a hiányok, amelyeknek pótlására törekednünk kell?
Az Eucharisztia ugyan nem alapvető tétele a keresztény hitnek; az alapot sokkal inkább teszi a Szentháromság tana, a megtestesülés és megváltás, a kegyelmi élet s annak végső kifejlete: az Isten látására való meghivatottság eszméje. Mégis az Eucharisztiát joggal tekintjük a katolikus hitélet középponti tényének, mert mint áldozat és áldozás, a megváltói kereszthalál állandó jelenítője s a megváltás gyümölcseinek az egyes hívek lelkével való legfőbb közvetítője és alkalmazója, egyben a Krisztussal való legszorosabb egyesülést jelenti és műveli. Gyakorlatilag ezt úgy mondhatjuk, hogy annyi egy lélekben, egy csoportban, egy nemzetben a gyakorlati katolikus élet, amennyi benne az eucharisztikus szellem.
Ebből a szempontból nézve örvendetes és hálára indító tény, hogy nálunk Magyarországon igenis van eucharisztikus élet, mégpedig helyenkint elég magasfokú és dicséretesen virágzó. Sok katolikus ország van az ó- és újvilágban, amely népünk eucharisztikus életének meleg áhítatosságát s bensőségét megirigyelhetné tőlünk. Templomaink vasárnaponkint legtöbb helyen zsúfoltak, s alig van mise áldozók nélkül. Templom előtt nálunk úgyszólva minden katolikus kalapot emel vagy keresztet vet. Megkapó közös áldozásaink, szentségimádásaink, elsőpéntekí tömeges szentséghezjárulásaink, szentségi körmeneteink vannak, városban-falun egyaránt. A templomépítő mozgalom is örvendetes lendületet vett úgy másfél évtized óta. Nálunk általános, kötelező vallásoktatás lévén, az ifjúság eucharisztikus életének kialakítására olyan lehetőségeink vannak, aminővel szintén nem minden ország dicsekedhetik. Nálunk annak a templomtól-elhidegülésnek, mondhatnók tömegaposztáziának sincs még – hála Istennek – nyoma, amely pl. Franciaország vagy Dél-Amerika egyes vidékein egész városnegyedek, falvak, sőt vidékek lakosságát szoktatta el a vasárnapi misehallgatástól s mindennemű eucharisztikus élettől.
Mégis végzetes tévedés lenne a magyar eucharisztikus életet túlságosan kedvezően ítélni meg s azt minden tekintetben kielégítőnek és megnyugtatónak találni. Nem, ez a mi eucharisztikus életünk minden szépsége mellett még mindig elég lényeges és fájdalmas hézagokat mutat, amelyeknek eltüntetésére minden erővel törekednünk kell.

II.

Eucharisztikus életünk első és legfőbb hiányossága az, hogy nagyon sok katolikus emberünk egyáltalán nem él eucharisztikus életet, sőt ebben a mulasztásban semmi különöset és veszedelmeset sem lát.
Nem szükség itt csupán a vallástalan vagy éppen vallásgyűlölő, merőben névleges katolikusokra gondolnunk, akik a szabadgondolkodás, szociáldemokrácia vagy más irányú harcos egyházellenesség jelszavai szerint igazodnak. Azok között is, akik amúgy kereszténynek vallják magukat, akik Istent hisznek, valamelyes vallási életet élnek is, rendkívül sok a „nem gyakorló” katolikus. Ennek legfőbb oka – a kényelmen és nemgondolkodáson kívül – a vallási gondolat elmosódása katolikusaink jókora részének lelkében; valami deisztikus, ködös isteneszme s nemkatolikus eszmék beszűrődése a katolikus közönség egy részébe. Istent hisznek, de már Jézus istensége s a keresztény tan természetfölöttisége idegen a lelküknek: nem tudják, mit tartsanak róla. Vagy pedig, talán protestáns hatás alatt állva, az Oltáriszentséget s az áldozatot nem tekintik a keresztény vallás tartozékának; egy vallási ideológiát követnek, amely Eucharisztia nélkül fogalmazza meg a maga kereszténységét.
Természetes, hogy ezeknél a katolikusoknál az eucharisztikus életnek nyoma sincsen. Hogyan is gyakorolja az Eucharisztiát az, aki nem hisz benne? És hogyan higgyen benne, aki talán nem is hisz Jézus istenségében vagy az ő szeretetének nagyságában s csodatevő mindenhatóságában?
Ez a gyakorlati hitetlenség az Oltáriszentséggel szemben ma már – sajnos – nemcsak a szabadgondolkozó (vagy sehogyan sem gondolkozó) értelmiség körében hódít, hanem vidékenkint a falu lakosságában is. A puszta megszokás és hagyomány, amelyre pasztorációnk régebben talán ráhagyatkozhatott, ezen a téren is, mint magának az istenhitnek terén, egyre kevésbé bizonyul a nép hitélete elegendő őrzőjének. Önálló helytállásra nevelő, fokozott hitvédelmi nevelés lehetne ennek az Eucharisztiától, sőt Krisztustól is elfordult hitetlenségnek vagy mindent megbénító kételkedésnek egyetlen gyógyszere. És azért ha erőteljesebb és mélyebb eucharisztikus mozgalmat akarunk, népünket s ifjúságunkat alaposabb hitvédelmi nevelésben kellene részesítenünk.

III.

Még meglepőbb, de kétségtelen igazság, hogy még a hívő katolikusok soraiban is átlag igen fogyatékos az Eucharisztia hittanának, az eucharisztikus gondolatnak elvi ismerete és átértése.
Templom előtt kalapot emelő, sőt úgy-ahogy misére járó, időnként talán megáldozó katolikusok közt is bőven akad olyan, aki azért igazában alig tud többet az Oltáriszentségről, mint hogy abban az Egyház tanítása szerint Jézus valóságban is jelen van. Az Eucharisztia hittanának egyéb, eléggé lényeges és középponti dogmái: hétpecsétes könyv még egyébként művelt, jámbor és jóravaló katolikusaink számára is. Nem beszélve arról, hogy a valóságos jelenlét tanát is inkább csak megszokásból, gyermekkori neveltetésük iránt való kegyeletből hiszik, s nem beszélve arról, hogy ugyancsak zavarba esnének, ha egy jóhiszemű protestáns vagy katolikus kételkedő előtt ki kellene fejteníök, mi alapon hiszünk mi katolikusok a valóságos jelenlétben. Ezen túlmenőleg aztán fogalmuk sincs a többiről: az Eucharisztia áldozati jellegéről, hogy mi az áldozat, mennyiben és miért áldozat az Oltáriszentség, hogy mi a szerepe a megváltói áldozat gyümölcseinek közvetítésében és alkalmazásában, hogy miért oly súlyos kötelesség a legalább vasárnapi misehallgatás s a húsvéttáji áldozás, mi a szerepe az Oltáriszentségnek a Krisztus titokzatos testébe való beiktatásunkban vagy a keresztények szeretetegységének létesítésében stb.
Az Eucharisztia dogmatikájának nem-ismeréséből folyik azután, hogy katolikusaink nagy része valami érthetetlen, ködös és exotikus papi varázslatnak nézi a liturgiát, tehernek, muszájnak, kemény és kellemetlen kötelességnek érzi a misehallgatást, közben unatkozik s ha talán az imakönyvében lapoz is, az áldozati cselekménnyel való minden elevenebb kapcsolódás nélkül marad. A templom neki „imádság” helye csak, a mise merő „istentisztelet”, akár a litánia vagy a másvallásúak szertartásai, még az áldozáshoz-járulást is úgy hívja, hogy „gyónni voltam”, mintha a gyónás és nem az áldozás lenne a kettő között a főbb, szentebb, lényegesebb. Ezek azok a különben vallásos katolikusok, akik előtt oly bátran merik a túlsó oldalon állók elszavalni az ő jelszavaikat: „Nem mindegy e, ki milyen templomban imádja a maga Istenét?” Aki az Eucharisztia titkát nem ismeri, annak persze, hogy mindegy.
Ezért a meglehetősen mag nélkül, az Eucharisztia mélyebb ismerete nélkül való kereszténységért is elsősorban a nevelés, oktatás és lelkipásztori eligazítás hiányosságát kell okolnunk. Igaz, hogy nem is csekély a feladat: az Oltáriszentség dogmatikája, mihelyt az áldozati jellegről, Krisztusba-olvadásról stb. van szó, nem olyan egyszerű s főleg nem könnyű a népszerűsítése. A hitoktató és a lelkipásztor sokszor szinte tehetetlenül áll a problémával szemben: hogyan értesse és szerettesse meg ezeket a hétköznapi gondolkozástól mégis kissé távoleső dolgokat az egyszerű néppel, a finomabb dogmatikai kérdésektől elszokott értelmiséggel s a fiatalsággal? S ugyanakkor hogyan fogja meg s hozza vissza az Oltáriszentség boldog bűvkörébe az elidegenülteket, az érzéketlenné és értelmetlenné lett tömeget? Pedig az Oltáriszentséget nehéz szeretni komolyabb elmélyülés, az Eucharisztia dogmatikájának némi, bárha népies stílusú ismerete nélkül.
Megdöbbentő jelenség, amikor keresztények és katolikusok puszta félelemből járulnak a legderűsebb, legboldogabb, leggyönyörűbb vallási élményhez, amikor a Krisztussal való legbensőségesebb egyesülést valamiféle önkínzásnak érzik s szinte csak a fenyíték korbácsaival kell őket ahhoz a Kenyérhez hajtani, amely minden édességet magában foglal.
Szóljunk e arról, hogy az Oltáriszentségnek ez a hiányossága végzetesen mutatkozik meg híveinken betegség és halálveszély idején? Hogy vajmi soknak eszébe sem jut komoly megbetegedés esetén azonnal az Oltáriszentséget kérni s a környezetük sem gondol rá? Ezért halnak meg oly sokan szentségek és főleg Eucharisztia nélkül: ahogy Eucharisztia nélkül éltek, úgy Eucharisztia nélkül indulnak el a másvilág útjára is!
Az Eucharisztia és a kegyelmi élet kapcsolata sem él és hat elevenen számos, egyébként gyakorló katolikus lelkében. Sokan a szentáldozásban csak ájtatossági cselekedetet látnak, a vallásosságnak egy átmeneti aktusát, amelynek semmi különösebb köze az életük irányításához nincsen. Nem tekintik élő gyógyforrásnak a bűneik s bűnös hajlandóságaik ellenében; nem tekintik a kísértés közt való helytállás pótolhatatlan eszközének. Nem él tudatukban, – s ez főleg a falusi népnél figyelhető meg – hogy az Oltáriszentség vétele életprogramot is jelent, életmegújítást, életalakítást. Jámbor, hagyományos szokás alapján minden nagy ünnep előtt megáldoznak, de nem érzik, hogy az áldozás közvetlen célja a kegyelmi élet szilárdítása a lélekben; hogy áldozni annyi, mint újból Krisztus kegyelmével jegyezni el magunkat, hogy az áldozás után jobbá, tisztábbá, nemesebbé kellene átformálniok az életüket. Utána folytatják, ahol abbahagyták. Mindjárt aznap, az áldozás napján újból kezdődik a káromkodás, a parázna beszéd, a gyűlölködés; sőt vannak katolikusok, akik vasárnap áldozni jönnek, de ugyanakkor máris nem hallgatnak teljes misét. S megdöbbentő az a kedélynyugalom, amivel ezt teszik: az áldozás megvolt, folytatása nincs, s ezt ők egészen természetesnek találják.

IV.

Ha mármost eucharisztikus életünk elvi jellegű hiányairól áttérünk azokra a gyakorlati hibákra, amelyek az elvi fogyatékosságnak egyrészt eredményei, másrészt tovaterjesztői, mindenelőtt a liberális-jozefinista gondolkodás még megmaradt csökevényeire kell rámutatnunk. Még mindig akad nyoma az Egyházban annak az iránynak, amely az eucharisztikus gondolatot vallási életünkben és lelkipásztorkodásunkban meglehetősen háttérbe kívánta szorítani. Eucharisztikus életünk hiányai arra utalnak, hogy az eucharisztikus szellem fejlesztése és őrzése még mindig nem áll mindenütt vallásos életünk középpontjában. Erre vall többek közt az is, hogy a felnövekvő ifjúsággal és néppel nem eléggé ismertetjük és szerettetjük meg az Eucharisztiát.
Említettük már, hogy az Eucharisztia dogmatikáját, pl. a mise áldozati jellegét megértetni nem egészen könnyű feladat. Ügyes hitoktatók és lelkipásztorok azonban megtalálják a megértetés módját, ha maguk is mélyen eucharisztikus szellemben élnek s megfelelő súlyt helyeznek a hívek és az ifjúság eucharisztikus megnevelésére. Sajnos van egy bizonyos sablonos, túlságosan mechanisztikus katekizmus-oktatás, amely csak gépiesen szajkóztatja be a kérdésekre adandó feleleteket s nem tud különbséget tenni lényeg és mellékesség, lélekbevágó alaptételek és inkább csak kiegészítő tanok között. A katekizmus száz meg száz „kérdése és felelete” közt akárhányszor szinte elvész és elsikkad az a néhány rövid, de roppant fontosságú tétel, amely az Oltáriszentségről szól, főleg a vasárnapi mise lényegének magyarázata s hogy a vasárnapi misehallgatással s a húsvéti szentáldozással szinte együtt áll és dől a gyakorlati katolikus vallásosság. Mintha mi magunk sem volnánk eltelve az eucharisztikus élet kimagasló voltának tudatától; mintha az Oltáriszentség nekünk is csak éppen egy dogma lenne a sok közül. Egy fejezet a hittanban a sok közül. Nem sokkal fontosabb, mint a „kilenc idegen bűn” vagy a Szentlélek elleni bűnök felsorolása.
Pedig meg kellene döbbennünk – papoknak, szülőknek, nevelőknek – ha máson nem: fáradozásunk eredményének fogyatékosságán! Észre kellene vennünk nevelő munkánk hiányosságát a ránk bízottak, pl. az ifjúság eucharisztikus életének hiányosságán. Hogy pl. mihelyt a tanulóifjúság a kezünk közül kikerül, jókora része azonnal felhagy a szentmisehallgatással, az áldozással, az eucharisztikus élettel! Már az iskola-évek folyamán hasonlót tapasztalhatunk. Vasárnaponkint zsúfoltak a templomaink az ún. diákmisék alatt, a misére kivezényelt gyermekektől s diákoktól mozogni nem lehet bennük; ám a karácsonyi, húsvéti vagy éppen nyári szünidőben gyermeket, diákot csak éppen hogy párat látunk lézengeni a templomainkban. Hát a többi hol van? Az ezernyi gyermek és nagyobbacska diák, akiket évközben hittanra tanítunk? Pedig ugyan mit tanítottunk nekik, ha még azt sem tudtuk megértetni velük, hogy misére aztán akkor is elmenjen ám, ha nem vezénylik ki hivatalból, fenyíték terhe alatt, iskolai közös szentmisére? Van hitoktató s hittanár, aki ezzel szemben talán azzal vigasztalja magát, hogy hja, a gyermekek elutaztak, nyaralni mentek. Jó, de akkor meg vidéken s a nyaralóhelyeken kellene annyi ifjúságnak lenni jelen a szentmisén, hogy más már alig férhessen el ott tőlük; amiről bizony szó sincs. Az igazság az, hogy hitoktatásunk mindjárt ezen az egyik legfontosabb téren s már az aktív hitoktatás időtartama alatt szégyenletesen csődöt vall s mi ezt a szomorú eredménytelenséget talán még észre sem vesszük!
Hacsak félig is igaz a régi mondás: Qualis rex, talis grex, aminő a pásztor, olyan a nyáj, közönségünk jókora részének szomorú értelmetlensége az Oltáriszentség gondolatvilágával szemben bizony nem a legjobb fényt veti azokra, akikre az ifjúság nevelése s a nép vallásos irányítása bízva van. Lehetetlen, hogy lángolóan eucharisztikus érzületű papok, szülők, nevelők mellett nagyobb eucharisztikus lendület, több hit, szeretet ne mutatkoznék az ifjúságban, s a népben is több megértés a keresztény hit legcsodásabb, legboldogabb, legmegrázóbb s legörvendetesebb misztériuma iránt.

V.

Eucharisztikus életünk gyakorlati fogyatékosságai közé tartozik a liturgikus érzék gyengesége.
Lépjünk be akárhány templomunkba s meg kell döbbennünk a helyes liturgikus tájékozódás feltűnő hiányán. Akárhány helyen nem az oltár s az Oltáriszentség az igazi középpont, hanem sokkal inkább a képek, szobrok, oszlopok, díszítések, drapériák és zászlók. Már maga a templom megépítése s az oltár és az oltárszekrény elhelyezése sokszor megdöbbentő megnemértésre vall. Az oltáron magán a legfőbb helyet és figyelmet az oltárkép vagy oltárszobor foglalja le; mellette a tabernákulum s az oltár maga, valamint az áldozat mivoltát, főpapját s áldozati bárányát egyszerre oly megrázó egyszerűségben kifejező feszület egyszerűen eltörpül. Nem Krisztus áldozata itt a fő, hanem a cifraság, a kirakat, a stukkók, az ájtatossági tárgyak, gyertyák és máslik, amelyek sokszor bántóan ízléstelen, de mindenesetre liturgiailag értelmetlen módon uralkodnak a templomban. Valóságos falusi múzeumok ezek: minden össze van zsúfolva bennük, amit a nép fogyatékos ízlése s még fogyatékosabb dogmatikai érzéke a vallási és istentiszteleti élettel kapcsolatban kieszel. A lényeg pedig elsikkad.
Milyen fenséges ezzel szemben a római, őskeresztény alakú templomok középponti oltárainak megrázó egyszerűsége, ahol semmi más nincsen a főoltáron: se kép, se szobor, se angyalkák, se színevesztett mázolmányok, se oszlopok, hanem csak: hat szál hatalmas gyertya és középen messziről láthatóan, kimagaslóan, az egész oltárt dominálóan: a hatalmas feszület! Nem azt mondjuk ezzel, hogy helytelen az oltár egyébfajta díszítése, a különféle, egyházilag elfogadott stílusok érvényesülése a templom s az oltár megépítésében; azonban az az egy kétségtelen, hogy a templomban mindennek az áldozatra, az oltárra, a feszületre s a tabernákulumra kell utalnia, szinte hangsúlyozottan ezekre mutatnia s minden templomépítés és oltárdíszítés el van hibázva, mely gátolja a figyelemnek az Eucharisztiára való összpontosítását.
Ne essünk túlzásba s ne kívánjuk, hogy a templomban másnak ne legyen helye, mint az eucharisztikus gondolatnak, vagy hogy csak az az imádság ér valamit, akár mise közben is, amely szorosan kapcsolódik a liturgia szövegeihez. De hogy az Eucharisztiának kell templomaink hangsúlyozott középpontjának lennie s az Oltáriszentség tiszteletében, főleg a szentmisében, nem az egyéni és népi áhítatnak, vagy talán éppen bizonyos beteges és gyermekes érzelgősségnek, hanem az Egyház méltóságteljes, komoly, liturgikus imamódjának kell előtérben állnia, senki sem vonhatja kétségbe.
A liturgikus élet megkedveltetésében első helyen a papságnak jut jelentős szerep. Nincs, ami a liturgia iránt mélyebb tiszteletet s lelkesebb szeretetet kelthetne, mint ha a papság maga méltó, bensőséges és szinte magával ragadó, magával emelő módon végzi a liturgiát. A katolikus szertartások, főleg a szentmise szertartásai, minden ízükben magukon viselik a klasszikus ízlés minden jegyét, – de azonnal torz és nevetséges karikatúrává süllyednek, mihelyt elnagyolva, elsietve (vagy elnyújtva), lélek, ihletettség és természetfölöttí esztétika nélkül végezzük azokat.
Mily fönségesek pl. a gregorián misedallamok, főleg a prefáció és a Pater noster, ha helyesen, kotta szerint, áhítatosan, komoly-méltóságteljesen énekeljük; de mily komikusan és bosszantóan hatnak, ha elcikornyázzuk, ellaposítjuk, elkapkodjuk (vagy fordítva: drótosok módjára elhúzzuk) e gyönyörű dallamokat! Mily megkapók az előírt mozdulatok, mily kifejezők a miseöltönyök, – de jaj, ha a nagyszerű papi ornátusból kopott, szakadozott, piszokkal teleszórt maskara-ruha lesz s a mozdulatok nevetséges és bosszantó kapkodássá, dülöngéssé, szélveréssé és esztelen forgolódássá alacsonyulnak! Mennyire más az, ha pl. az áldoztatást úgy végzi a pap, hogy szinte érzékelteti azt az elragadtatást, azt a mindenfölött való szent megilletődést, amely ezt a fölséges és isteni aktust kell, hogy körülvegye, s mennyire más, ha ezt a legszebbet és legmagasztosabbat is valósággal visszariasztóvá teszi a maga érzéketlen, világias, nem a Szentséget, hanem önmagát előtérbe állító, vagy egyenesen kellemetlenül és ízléstelenül ható stílusával!

VI.

Ezzel egy újabb hiányossághoz értünk: az ízlés követelményeinek elhanyagolásához az Oltáriszentség körül.
Nehezen egyeztethető össze az Eucharisztia őszinte megértésével és tiszteletével az az ízléstelenség, amely nem kevés templomunknak nemcsak berendezését, hanem életét, ha szabad így mondanunk: üzemi menetét is elékteleníti. Ennek az ízléstelenségnek többféle oka szokott lenni: esetleg a kellő tisztelet s gondosság hiánya, esetleg a templom gondviselőjének egyénileg gyenge ízlése, vagy pedig a túlzott engedékenység a nép alacsony ízlése iránt.
Igenis a gondatlanság és tiszteletlenség is szerepel ezen a téren. Így, ha túlságosan ráhagyatkozunk a harangozók és sekrestyések jóindulatára s azt gondoljuk, hogy a templomban jó minden úgy, ahogy van. Az Úr Jézusnak minden elég jó és szép. Csak hadd érje be olyan gonddal, csínnal és tisztasággal, aminőt közepes polgári családok a lakószobáikban sem tűrnének meg. Pecsétes, piszkos oltárok és oltárterítők, szakadozott miseruhák, agyonkopott aranyozások, ízléstelen, rikító mázolások por, szemét mindenfelé, nedves és penészes falak, ízléstelen, lehetetlen szobrok, képek, zászlók, hamis virágok, olajcseppes, gyertyapettyes szőnyegek, mindez még mindig elég jó arra, hogy a Királyok Királyának, a Szentek Szentjének, a legfölségesebbnek és legszeretetreméltóbbnak lakásul szolgáljon?
Aztán az egyéni ízlés hiánya. Amely nem tud különbséget tenni szép és rút, választékos és giccs-dolgok között s még amikor új beszerzéseket végez, akkor is a legselejtesebb gyári árukkal, nevetségre vagy bosszankodásra indító képekkel, szobrokkal, a templomot feleslegesen zsúfoló és csúfító kacattal tölti meg az Úr szentélyét.
Talán legtöbb esetben azáltal kerül bele templomi életünkbe az ízléstelenség, hogy túlságosan engedékenyek vagyunk a „nép” kívánalmaival és ízlésével szemben. A „nép” bizonyos rétegének persze tetszik a túlzsúfoltság, a kacat, a jámbor, de értéktelen cifraság. Valóságos akaratlan gúnyt űzne a templomból. Megdöbbentő az ízlésnek ekkora megtévedése s a templom igazgatóinak helytelen engedékenysége az ilyen ízléstelenséggel szemben. Néha mintha a népnek műveltség és ízlés tekintetében legkevésbé értékes része, bizonyos jámbor nénikék, annyira a maguk magánterületének éreznék a templomot, hogy szinte ők adják meg a hangot a templomi élet egész berendezésére. Ének helyett elhúzott, vénasszonyos kornyikálás, dohos, szellőzetlen, rossz levegő, babonára emlékeztető áhítatformák riasztják el az ilyen templomoktól a jobbízlésű közönséget, főleg a férfiakat.

VII.

Természetesen mindezeknél is sokkal nagyobb baj, ha valahol egyáltalán nem gondoskodunk a templomokról, az eucharisztikus étet természetes kereteiről. Sajnos, éppen a béke boldog, hosszú évtizedeiben túlságosan elhanyagoltuk a templomépítés és plébánia-szaporítás feladatait. Ezek a feladatok éppen a gazdaságilag legsiralmasabb korra: napjainkra hárultak. Szerencsére a templomépítő mozgalom – Budapesten főleg a kisegítő-kápolnák kezdeményezésére – nemcsak igen örvendetesen nekilendült, hanem példaadólag s bátorítólag hatott a vidékre is. Persze az elkövetett mulasztások időközben máris szinte helyrehozhatatlan károkat okoztak, amennyiben igen sokan már a templomlátogatás külső nehézségei, sőt lehetetlensége miatt is végleg elszoktak a templombajárástól s így az eucharisztikus élettől.
A mai templomépítő s plébánia-kihasító mozgalomnak pedig az anyagiakon kívül az is nagy akadálya, hogy a megsűrűsödött lakosság s a városokon kívülre vágyás folytán tömérdek olyan új telep létesült, amelyen templomra vagy kápolnára s papra lenne szükség s ahova bizony egyik sem jut. Minden nagyobb városunk, de főleg a főváros környékén gombamódra nőttek ki a földből az újabb és újabb telepek, néha több száz, sőt több ezer lakossal, minden lelkipásztori és eucharisztikus ellátás nélkül. Az elpogányosodás s az Eucharisztiától való elszokás újabb fenyegető veszedelme!
Az meg az eucharisztikus gondolkozás elsorvadására vall, ha erre a nagy bajra a nép maga már talán nem is ébred rá, sőt gyakran a vezetői is alig. Egy-egy új telepen hamarosan mindenre gondolnak: közművekre, iskolára, kocsmára, mozira, bálteremre, csak templomra és Eucharisztiára nem.
Vannak, akik ezt a kérdést azzal intézik el, hogy elvégre nem építhetünk mindenkinek a tőszomszédságába templomot; aki misére akar menni, majd megy, ha félórát kell is gyalogolnia. Nem szükséges, hogy erre a hihetetlenül egyoldalú, kényelmes és veszedelmes kibúvóra külön választ adjunk.
Szerencsére a rosszemlékű janzenista-jozefínista-liberális egyházi korszak rideg és eucharisztiaellenes gondolkodása ma már a múlté. De azért ez a múlt még helyenkint vissza-visszajár. Még akadnak – szerencsére inkább csak szétszórtan – lelkipásztorok, akik fölöslegesnek nézik a gyakori gyónás-áldozást, vagy a gyermekek kora áldozását. A misék rendje (vagy rendetlensége), a gyóntatás és áldoztatás összevisszasága, kiszámíthatatlansága, lehetőleg kényelmetlenné tétele, az eucharisztikus lelkipásztorkodásnak szinte mesterileg antipedagógikus kezelése néhol még mindig mutatkozik. Rosszul elhelyezett, poros és rozoga gyóntatószékek és főleg: üresen tátongó gyóntatószékek, vagy az a lehetetlen helyzet, hogy a gyónni akarótól megkívánják: jöjjön be előbb a sekrestyébe s ott könyörögjön sekrestyésnek, ministránsgyereknek, hogy kerítsen neki gyóntató papot; határozatlan időben, szinte csak könyörgésre elérhető áldoztatások: az eucharisztikus élet régi divatú, szomorú elhanyagoltságának jelei. Néha szinte úgy van elrendezve minden a templomban, mintha az lenne a cél, hogy minél jobban elriasszuk az embereket, főleg a férfiakat s az intelligenciát az eucharisztikus élettől… Ez azonban, ismételjük, szerencsére már inkább csak kivétel, s papjaink túlnyomó része őszinte leleményességgel s önfeláldozó munkakészséggel szenteli magát tiszte legszebb feladatának: az eucharisztikus élet gyarapításának a hívek között.

VIII.

Az ember nemcsak szellemi, hanem érzéki lény is; a természetfölöttiség szépségei s kincsei is csak akkor ragadják meg s hatják át igazán, ha azoknak külső keretei is méltók és felemelők. Maga az Eucharisztia: a legfőbb Lelkiség, de fizikai formák – a „színek” – kereteibe foglaltan. Méltóknak s felemelőknek kell lenni az Oltáriszentséget s az eucharisztikus életet körülölelő külsőségeknek is, hogy rajtuk keresztül a legszentebb lelkiség eleven erői akadálytalanul érvényesüljenek.
Az Eucharisztia elvi megértetése, dogmatikájának elmélyítése és vulgarizálása a nép között az első nagy feladat, amelyre eucharisztikus életünk fellendítése érdekében vállalkoznunk kell, az eucharisztikus élet kereteinek revíziója, tökéletesítése, finomítása pedig a másik. Ennek a két feladatnak fontosságára kell eucharisztikus mozgalmainknak valamennyiünket ráébreszteniök s e feladatok komoly és lelkes teljesítése által kell hitéletünk legelevenítőbb eszközét, népünk áhítatának legdrágább kincsét ápolnunk s növelnünk