Ágotha Tivadar: A Magna Domina Hungarorum templom

felépítése és lebontása

,,A teljes Szentháromság: Atya, Fiú és Szentlélek Isten nevében és segedelmével, Boldogasszony Anyánk, a Magyarok Nagyasszonyának tiszteletére és dicsôségére ...emeljük e hajlékot.'' Így kezdôdik az az alapítólevél, amely 1925. október 10-én nyer elhelyezést a Magna Domina Hungarorum plébánia-templom alapkövében. Sok küzdelembe került, míg az alapkô letétele bekövetkezett. De csak ezután kezdôdött az igazi, fáradságos munka. Noha a plébánia már 1919. május 4-én létrejött Csernoch János esztergomi érsek rendelkezése folytán és a nagy templom építésének terve rögtön felvetôdött, mégis hat év kellett ahhoz, hogy az álmodozásból tett lehetett. És tett lett. Megszületett az alapkô.

1926-ban már hozzákezdtek a nagyszabású templom építéséhez. Hívek kíváncsiskodó tömege kereste fel napról napra a készülô templomot. Örömmel állapította meg bárki, hogy szép templom fog a földbôl kinôni. Aztán elfogyott a pénz és megállt az építkezés. Mindenki búsult, sopánkodott, de senki sem tudott segíteni. Kövek hevertek szerteszét a ligetben, és árulkodva beszélték a szemlélôknek, hogy belôlük lesz a templom. Csakhogy nincs pénz és így várni kell. A plébánia hívei nagy erôfeszítéseket tettek. Gyűjtöttek és adakoztak. Segített a Fôváros is. Amerikából is érkezett segély. A Pesti Kereskedelmi Bank pedig adott 320.000 pengô kölcsönt. Ismét nekiláttak az építkezésnek. Az emberek vidám arccal jártak a befejezéshez közel álló templom körül. Felépül végre a templom, a mi saját templomunk.

És állt a templom. És olyan büszkén hirdette a világhódító katolicizmus diadalát, hogy örült, aki látta és katolikus volt. Igaz, a templom csak kívülrôl volt szép. Belül jóformán üresen állott. Kint is hiányzott az 51 méteresre tervezett torony. De mégis mindenki boldog volt és következhetett a templom megáldása. Ekkor 1931 volt és Némethy Ernô dr. plébános a következôket írta: ,,Habár a nagy templom belül még egyszerű, nem jut eszünkbe a jeruzsálemi zsidókkal siránkozni, hogy belül nem olyan nagyszerű, mint kívánnók; impozáns külsô képével így is kielégít bennünket; így is az Isten háza a mi szemünkben, az Isten lakik benne, a lélek legszentebb örömének csarnoka az számunkra. Nem érint bennünket az, hogy még nincs az egyházi művészet alkotásaival, a szegények bibliájának kincseivel ékesítve. Nem hiányzik nekünk még a szent olaj kenete sem. Úgy érezzük, járja át elôbb falait áhítatos lelkünk illata, csiszolja elôbb és koptassa le lépcsôit, padozatát lépésünk, térdünk. S ha lelkünk ott az Isten imádásában s testvéri szeretetben úgy forrott össze egy csodás egységgé, mint hatalmas építôkövek, akkor majd eljön a legnagyobb nap is, amelyet várunk.''

1931. június 14-én áldotta meg Serédy Jusztinián bíboros hercegprímás az újonnan épült templomot. A harang, mely szintén áldásra várt, mindössze 210 kg volt. Orgona sem akkor, sem utóbb nem volt a templomban. De volt nagy tömeg, áhítatos hívek, akiknek végre elkészült a nagy templomuk. A hercegprímás fôpapi misét celebrált. Majd evangélium után szentbeszédet mondott. Többek között így szólt: ,,A nagy tömegek befogadására alkalmas templom századok múlva is hirdetni fogja, hogy az Úrnak 1931. és elôtte való, de utána következô éveiben is ennek a Fôvárosnak olyan vezetôsége volt, amely nemcsak szóval hirdette, hanem tettekkel is megmutatta, hogy hiszi és vallja azt az elvet, hogy egy ilyen hatalmas város életében és kormányzásában Istent kikapcsolni nem lehet, hanem ellenkezôleg: az egész életnek Istenre kell támaszkodnia.''

Felejthetetlen volt az ünnepség, mellyel az új templom megnyílott és boldogok voltak a papok, hívek egyaránt. De hiába volt kész a nagy templom, megérkezett a téli hideg és elnéptelenedett a kedves hajlék. Fűteni nem lehetett az óriási kupolát. Ablakok csak szimplán voltak. S az egyik legszükségesebb elem, a pénz, teljesen fogytán volt. De tél után tavasz következett és megint tele volt a templom és ismét nagyon sok kegyelmet nyertek a templom látogatói. Belül ugyan még mindig szegényes kép tárult a hívek elé. De már gyarapodás is volt tapasztalható. A templom plébánosa mindent megtett, hogy díszesebbé váljék Isten háza. Gyűjtéseket rendezett, beszélt és példát mutatott. Sikerült is sok értékkel emelnie a templom berendezését. Sôt a torony felépítésére is gondolt. Egy alkalommal így írt: ,,A párizsi Notre Dame templom tornyait állítólag csonkának tervezték, s úgy maradtak. A Regnum Marianum tornya nem marad csonka!'' Nem a plébánoson múlott, hogy sajnos vagy szerencse, a torony mégis csonka maradt.

1931. július 14-én a templom 600.000 pengô tartozással volt megterhelve. Évente 50.000 pengôt kellett fizetni. Toronyépítésre egyáltalán gondolni sem lehetett. Tartozást fizetni volt a nagy parancs. És a hívek fizettek. Sok szegény vitte el pár fillérjét, gazdagok is adakoztak, ki szépen, ki sehogy sem. Lassanként fogyni kezdett az adósság. Közben az egyházközségi élet egyre szebben fejlôdött. Különbözô egyesületek alakultak. Különösen az ifjúság nevelése volt elsôrangú. Szent Imre kör, Kis Szent Teréz kongregációja, késôbb pedig a farkaskölyök csoport is bizonyította, hogy jó kezekben vannak a halhatatlan lelkek.

Az idô gyorsan haladt, s a Magna Domina Hungarorum templom már nem számított új templomnak. Nem volt ugyan régi sem, de már beletartozott az Aréna út képébe, melynek fenséges képet kölcsönzött. Az 1945-ös ostrom sokat ártott templomunknak. Különösen az ablakok kitörése okozott nagy bajt, mert akkoriban nem lehetett az üveget pótolni. Végeredményben az ostromot is túlélte a toronytalan templom és ismét kezdett rendbejönni. Ekkor végre a 600.000 pengôs tartozástól is megszabadult a plébánia. 1946. szeptember 12-én iktatták be az új plébánost, Dr. Tóth Jánost, ki a nyugdíjba küldött Dr. Némethy Ernô pápai kamarás helyébe lépett. Tóth atya nagy lendülettel fogott bele munkájába és sikerült is szép eredményeket elérnie. Leginkább dicsérhetô a ministráns gárda, mely 40-50 állandó taggal, a legutóbbi idôkig működött. Belsô berendezése egyre inkább gazdagabbá vált. Minden virágzásban volt. A hívek szeretettel csüngtek templomukon. Hat pap fáradozott, hogy mindenben a legjobbat tudja nyújtani. Már hangszóró is volt. Már kupolavilágítás is díszítette a templomot. Már egyre több nagyszerű dologgal dicsekedhetett a kívülrôl egyébként is gyönyörű templom.

Amikor ........! 1951. június vége felé megjelent egy pársoros cikk, mely arról számolt be, hogy Sztálin szobrának felállításával kapcsolatban szükségessé válik a Városliget átrendezése. Akkor már mindenki rosszat sejtett. De bizonyosat még senki sem tudott. Rémhírek kaptak lábra: ,,lebontják a templomot'', mások ,,könyvtár lesz belôle'' stb. stb., amint az már történni szokott. Mindenki beszélt, senki sem tudott semmit. 1951. június 22-én hívatta a város tanácsa elôször a templom plébánosát, és közölte vele, hogy a templomot le fogják bontani. Az érseki helynök tanácsára a dolgot titokban tartották, mivel a bontást csak szeptemberben szándékoztak elkezdeni. Június elsô felében hivatalos írás érkezett Tóth János plébánoshoz, mely a templom kiürítését rendelte el, mivel augusztus 1-jén megkezdôdik a bontás. Mikor a sok rémhír valónak bizonyult, nem akarta elhinni senki. Az elsô megdöbbenést azonban legyűrve, sokan siettek a templomhoz. ,,Igaz, hogy lebontják a templomot?'' -- kérdezte egy nap legalább ezer ember. Még mindig ült az arcokon egy kis remény, hogy ez nem lehet való. De a válasz úgy hangzott: ,,Igen''. Napokon keresztül százak és százak látogatták meg a templomot. Sokan, akik elôször jártak ott. Az arcokon bánat, gond, elkeseredés, harag, gyűlölet tükrözôdött. Ilyen ábrázattal mentek be a templomba, mely éppen azért van, hogy öröm, jólét, bizakodás, szeretet és önfeláldozás legyen olvasható minden arcon. A templomot 20 éves fennállása óta ennyi ember sohasem kereste fel. A templom 20 éves fennállása óta ennyi könnyes arcot nem látott. A 20 év alatt mégsem volt olyan szomorú nap egy sem, mint az utolsó hetek napjai. Úgy építették ezt a templomot, hogy évszázadokig hirdesse a Mária magyarságának élniakarását. Úgy emelték, hogy ez az ajándék Máriának. És most lebontják. Kis emberek fillérjeibôl, dolgozó proletárok önkéntes morzsáiból létesült a templom. És most lerombolják. A templom, mely koronája volt az egész környéknek, most romba dôl. 1951. július 29-én, vasárnap volt az utolsó ünnepi mise. Este 6-kor már tömve volt a templom és a hatalmas kórus is. Pedig még egy óra volt hátra a mise kezdetéig. A hívek egész délután énekeltek, imádkoztak és sírtak. Nem csupán nôk, de meglett férfiak is könnyeztek. A Magna Domina Hungarorum templom ilyet még nem látott. De nem is látott más magyar templom sem ehhez hasonlót mostanában.

Július 29-én, vasárnap este pontosan 7 órakor csendült meg utoljára a misét jelzô csengô. Mintegy 25 ministráns kíséretében megjelent Dr. Tóth János plébános az oltárhoz vonult, hogy utoljára mondjon templomában misét. A templom zsúfolásig meg volt telve, nagy figyelemmel, s ha bánkódó, de mégsem megtört szívű hívekkel. Ezek ajkán felcsendült a ,,Boldogasszony édes'' éneke, és bizonyára eljutott oda, ahova küldték. A nagy áhítattal szálló énekben itt is ott is sírás hallatszott. Könnyes szemek néznek körül és megállapodnak a kitett Oltáriszentségen. Evangéliumkor az egyik káplán megy fel a szószékre és felolvassa a Fôvárosi Tanács határozatát, valamint a plébános vigasztaló szavait. A hívek hallgatják, amit a pap olvas. Sírnak és tudomásul veszik, hogy a Dózsa György út 90 méterre való kiszélesítése miatt fogják a templomot lebontani. S, hogy az a 90 méter széles út fontos, annyira fontos, hogy az 1929. évi XXX. tc. 56.ą-a értelmében fellebbezésnek helye nincs.

Nem is tiltakozik senki semmit. Egy ember sem fellebbez. Mindenki csak sír, imádkozik és csendben búcsúzik a templomtól. Már áldoztatás van és sokan járulnak utoljára áldozni e templomban. Közben száll az ének, szinte dörögve hallatszik a ,,Christus vincit, Christus regnat, Christus imperat''. De hiába fenséges ez az ének, mindenki arra gondol, ami augusztus 1-jén fog bekövetkezni. Azért mégis énekelnek, mert Krisztus legyôzte a világot és többé nem lehet felette diadalmaskodni. 8 óra felé ér véget a mise. Utoljára hallatszik a templomban a pápai, majd a magyar himnusz. Tóth János segédletével bevonul a sekrestyébe. A hívek még sokáig maradnak. Majd ôk is kifelé tódulnak. A templom azonban újra meg újra tele lesz. Állandóan újabb emberek jönnek. Vannak, akik az egész éjszakát ott töltik. Nem akarják árván hagyni a szomorú sorsú templomot. A templom elôtt elsikló villamosokból kíváncsi és csodálkozó tekintetek néznek a templom felé. Sokan leszállnak. Nem is tudják, mi van itt. Kérdezôsködnek. Azt hiszik, bérmálás van. Ôk is megtudják, hogy nem bérmálás, egészen más dolog van itt. Búcsú a romlásra ítélt templomtól.

Katolikusok, protestánsok, zsidók, még kommunisták is, ott állnak a templom elôtt és nézik az est sötétjében egyre inkább elhalványuló templomot. Utoljára nézik. Mások nézik, de könnyeiktôl nem látják. Búsan hallatszik a sok Máriás ének. A kijövô hívek kint is énekelnek. Mária templomától búcsúzni jöttek. Mária temploma többet nem fogja éneküket hallani. Helyén felvonuló csapatok, tüntetô tömegek fogják Sztálin és Rákosit éltetni. De július 29-én még Máriát dicséri a nép. Most még szabad, még lehet. De másképp lesz augusztus 1-jén. És megérte Budapest, megérte Magyarország, megérte Európa, meg az egész katolikus világ, hogy egy virágzó katolikus templomot, egy Szűz Mária hajlékot át kellett adni az enyészetnek. Nem bomba veti ki sarkaiból, nem az idô kaptató karma dönti össze. Emberek rombolják le, s köztük sokan katolikusok is.

Augusztus 1-jén délelôtt 9 órakor kellett a templomot átadni. Erre az idôpontra teljesen üresen állt a templom. A nagy kaput lezárták és 9-kor az állam átvette a templomot. 11 órakor csak pár ember nézte, mi történik a templom körül. Léceket vittek és rakosgattak. Pár munkás lézengett csupán. Két férfi (talán mérnökök lehettek) mutogatva magyarázott egymásnak. Egy munkás léceket vert a földbe. Többen körülállták: ,,Hol dolgozott azelôtt?'' -- kérdezték. ,,Az üzemben'' -- válaszolt. Egy asszony tovább merészkedett: ,,Ugye N.V. ez?'' ,,Az'' -- hagyta rá a munkás. ,,Maguk mind zsidók?'' A munkás csodálkozva néz. ,,Nem, csak a fejesek.'' A férfi láthatólag szégyelli magát, de azért rendületlenül veri a léceket a földbe. Körülkerítik a templomot, hogy zavartalanul mehessen a bontás.

Dél van, de nem szól a harang. Dél van és zárva van a templom kapuja. Dél van, csakhogy nem ennek a templomnak a számára. Izzóan süt a nap. Az ég nem siratja templomát, legalábbis láthatóan nem teszi azt. A cölöpverô kalapácsa hallatszik. Hamarosan még szomorúbb zene hallható. 1931. június 14-én nyílt meg elôször a Magna Domina Hungarorum templom és 1951. augusztus 1-jén utoljára. 9 órakor végérvényesen bezárul a kapu és a templom halálos ítéletének végrehajtását megkezdték. Bontani könnyű, építeni nehéz. Templomnál fordítva is lehet. 20 évig hirdette a templom Isten dicsôségét. 20 évig vigasztalta a csüggedt lelkeket. Most ledôl. De emléke örökké hirdetni fogja, hogy kötelességünk van Istennel és Szent Anyjával szemben. S e kötelesség hirdesse a ,,Maga Domina Hungarorum'' név.

Budapest, 1951. augusztus 2.

Ez az ismertetés 1952. január végén és február elsô napjaiban jelent meg a veszprémi szeminárium Önképzôkörének (Pázmány-kör) faliújságján. Onnan vitte el az államegyházügyi megbízott: Lévi.