Adriányi Gábor: XII. Piusz politikája és Magyarország

(1939-1958)

Részletek a szerző "A Vatikán keleti politikája és Magyarország (1939 - 1978) - A Mindszenty-ügy" c. könyvéből, amely 2001-ben jelent meg a Kairosz Kiadó gondozásában.

Előszó

Azóta, hogy 1961. május 16-án Nyugat-Berlinen keresztül a szabad világba menekülhettem, intenzíven foglalkoztat hazám egyházának története és jelene. Már 1961. július elején beszámolhattam róla a Pápai Államtitkárságon. Mint a Pápai Magyar Intézet növendéke, 1961 és 1963 között konfrontálódnom kellett XXIII. János pápa új keleti politikájával is.

A bonni Egyetem Katolikus Teológiai Karán 1971- ben történt habilitációm - magántanári képesítésem megszerzése - után úgy döntöttem, és ezt Mindszenty bíborossal Bécsben is megbeszéltem, hogy elkövetkező tudományos munkámat két cél szolgálatába állítom. Egyrészről - 1976 óta az említett Karon a közép- és újkori egyháztörténet és a kelet- európai egyháztörténet tanszékvezető tanáraként - igyekszem tanítványaimat és az érdeklődő közönséget otthoni egyházam mozgalmas történetével és szomorú jelenévei megismertetni, másrészről pedig igyekszem kutatásaim és publikációim révén az elnyomott és hallgatásra ítélt magyar egyháztörténetírás segítségére sietni. Az első célt szolgálták 28 éven keresztül egyetemi prelekcióim és sokfelé tartott kü- lönelőadásaim, valamint egy egész sor publikáció német nyelven, a második cél elérése érdekében pedig egy tudományos egyháztörténeti sorozat kiadásába kezdtem. Isten segítségével a "kék sorozat" -nak elnevezett "Dissertationes Hungaricae ex historia Ecclesiae" könyvekből eddig 16 kötet jelenhetett meg.

Akadémiai tanárom, Bernhard Stasiewski professzor kutatásai súlypontjához híven különös figyelmet szenteltem Kelet-Európa, elsősorban Magyarország jelenkori egyháztörténetének. Számos cikket, tanulmányt írtam a témáról, néha álnéven is, hogy elkerüljem a Keletről várható támadásokat. Így a vatikáni keleti politikával állandóan szembesültem, és a téma 1961 óta nem hagyott nyugton. Gyűjtöttem könyveket, cikkeket, tanulmányokat és leveleket. Állandó kapcsolatban álltam Zágon József, Csertő Sándor, Mester István prelátusokkal Rómában. Tőlük szóban és írásban rendkívül fontos információkhoz jutottam. Természetesen ők is fenntartással és súlyos kétségekkel nézték a Vatikán új keleti politikáját, mint ahogy az egész magyar emigráció is felekezeti különbség nélkül hasonlóképen gondolkozott. Mindszenty bíboros sorsa élénken foglalkoztatott bennünket, hiszen ő lett a vatikáni keleti politika legprominensebb és legszomorúbb áldozata.

A címben jelzett témának a tudományos feldolgozása elsősorban azért nehéz, mert az állami és egyházi levéltárak 1939-1978 közötti anyaga legnagyobb részben - a vatikáni pedig teljesen zárolva van. Ez vonatkozik úgy a magyar, mint a külföldi levéltárakra. Az 1989-es politikai fordulat után ugyan néhány fontos irat nyilvánosságra került, mint pl. a magyar kommunista párt Központi Bizottságának irattárából az Ólmosi Zoltán által fakszimilében kiadott, Mindszentyre vonatkozó 40 okmány (Mindszenty és a hatalom. Budapest, 1991.), de egyik-másik levéltár és annak anyaga hamarosan zárolva lett. A Vatikán kérésére pl. 1998-ban a magyar kormány zárolta az 1964-es megáIIapodásra vonatkozó iratokat 75 évre, tehát 2073-ig.

Természetesen a kutatás számára az sem közömbös, egyáltalán milyen akták maradtak fenn az utókorra. Hiszen Magyarországon is, mint a többi "szocialista" államban az 1989-es politikai fordulat idején tömegesen semmisítettek meg aktákat főként az Egyházügyi Hivatal és az Államvédelmi Hatóság irattárából.

A Vatikán a maga részéről ugyanezt tette. A vatikáni megbízottak, Zágon József és Csertő Sándor, de Mester István halála után is Casaroli érsek vatikáni csendőrök kíséretében megjelent az elhunytak lakásán, és minden kézzel vagy írógéppel írt feljegyzést magával vitt. Tudott volt, hogy Zágon prelátus, mint halála előtt az öt ápoló szalvatoriánus nővéreknek mondta, mindent feljegyzett a Mindszenty-ügyről, hogy egyszer később a teljes igazságot lehessen meg- írni (Vö, Mészáros Tibor, Akit övéi be nem fogadtak. Mindszenty bíboros titkárának visszaemlékezései. Pécs 1997. 247, 13)

Mester István birtokában, mint e sorok írójával többször is közölte, több mint háromezer levél volt Magyarországról, amelyek az ottani egyházi viszo- nyokkal foglalkoztak. A már 82 éves Tóth K. János, a lateráni bazilika kanonokja, 1993. május 15-én ezt írta: "Sajnos az Ostpolitik híres apostolai mindent elkövettek, hogy az erre vonatkozó levéltárak ne kerülhessenek ,avatatlan kezekbe'. Azok, akik egy egyházi karrier vagy más előny érdekében ennek a politikának a szekértolói és munkatársai voltak, már Isten ítélőszéke előtt állnak. Zágon József, Csertő Sándor, Mester István hagyatékát a Vatikán haláluk után azonnal lefoglalta, valóságos házku- tatás volt. Ez igen jellemző volt" .

Ennek ellenére birtokomba került egy-két dokumentum a nevezettek hagyatékából. De ezek a kevesek is az akkori események szemléletes képét adják. A későbbi kutatás minden kétséget kizárólag még sokkal több és terhelőbb adatot fog napvilágra hozni. De amit tudok és találtam, azt már most közzéteszem magyarul is, mert egy budapesti kolléga bizonyára jó okkal mondta: "Ezt neked kell megtenni. Mi nem tehetjük". Nem az teszi az egyháznak a jó szolgálatot, ki annak történetét elhallgatja, elkendőzi vagy megszépíti, hanem aki annak valóságát őszin- tén feltárja. Ezért az Üdvözítő mondásával hozom lényegében szomorú tanulmányomat a magyar kö- zönség tudomására: "Veritas liberabit vos - az igaz- ság fog szabaddá tenni titeket" (Jn. 8, 32)

Königswinter, 2004. január 18-án, Árpádházi Szent Margit ünnepén.

1. XII. Piusz politikája és Magyarország (1939-1958)

Az Apostoli Szentszék magatartását Magyarországgal szemben XII. Piusz egész páapsága idején (1939-1958) nemcsak egy világos és határozott keleti politika jellemezte, hanem a pápa szeméyles vonzalma is, amit többször is kifejezésre juttatott. 1945. december 8-án azt mondta Rómában Mindszenty hercegprímásnak: "Örülök, hogy eljöttél Hozzánk. Örülök, hogy a magyar nép, amelyet 1938-ban az Eucharisztikus Világkongresszuson megszerettem, szívembe zártam vonzó vallásosságáért, ma a kereszt árnyékában is ragaszkodik hitéhez."

Magyarország teljes katonai megszállása a Vörös Hadsereg által 1945. április 4-én nem csak az állam és az egyház, hanem Magyarország és az állam viszonyában is alapvető változást hozott. Az oszág a harcos ateista, kommunista Szovjetúnió hatalomkörébe került, az egyháznak a moszkvai kommunista egyházpolitika koncepciójával kellett számolnia. 1945. március 29-én meghalt Serédi Jusztinián hercegprímás. Röviddel ezután Kliment Vorosilov marsall megvonta a diplomáciai státuszt Angelo Rotta apostoli nunciustóI, aki 1930 óta képviselte a Szenszéket Magyarországon. (...)

Az 1944. december 21-én megalakult ideiglenes magyar kormány, baloldali többségévei, tüstént hozzálátott, hogy a megüresedett legfontosabb magyar egyházi méltóságra egy olyan személyt keressen, aki nemcsak hiszékenynek tűnt, hanem vele együttműködésre is késznek ígérkezett. Ezt a tervet akadályozta meg XII. Piusz pápa, amikor 1945. október 2-án Mindszenty József veszprémi püspököt esztergomi érseknek, Magyarország prímásának kinevezte. (...)

1945. november 30-án az új prímás az amerikai katonai misszió gépén Rómába repült. Három hétig tartózkodott az Örök Városban. Útjáról Emlékiratai- ban így írt: "A Szentatya már megkezdte ádventi lelkigyakorlatát, de megérkezésem hírére azt megszakította, és december 8-án leírhatatlan atyai kedvességgel fogadott ... Kérdéseiből, megjegyzéseiből arra is következtethettem, hogy alaposan ismeri és nagyra értékeli nemzetünket és a magyar katolicizmust". Majd körlevelében: "Azon a héten megtettem már kimerítő jelentéseimet a pápai államtitkárságon, tárgyaltam a különböző kongregációkkal. Így a Szentatya ismerte már azokból hazánk jelenét, minden baját, keresztjét. A találkozást egész hűséggel nehéz papírra vetni. Elég annyit mondanom: A háború erőszakától elszakított szeretet-szálat Rómában hamar megtaláltam. Megindító szeretet, jóság, és együttérzés az atya szemé- ben, szavaiban, tetteiben:"

Mindszenty azt is közölte a pápával, hogy az 1945. november 4-én megválasztott új magyar kormány helyre akarja állítani a diplomáciai kapcsolatot a Szentszékkel, aminek XII. Piusz nagyon megörült", de amire nem került sor.

Miközben az éppen hazatért prímás ellen a kommunista sajtó hadjáratot indított, 1945. december 25- én XII. Piusz pápa kinevezte őt bíborosnak. A szovjet megszálló hatóság és a kommunisták ezúttal minden áron meg akarták akadályozni a prímás római útját, Mégis sikerült neki ismét az amerikai katonai misszió gépén Rómába repülni, és február 18-tól március lG-ig ott tartózkodnia. Kétszer fogadta őt a pápa egy-egy órás magánkihallgatáson, tárgyalásokat folytatott a pápai államtitkársággal, a vatikáni kongregációkkal és hivatalokkal, látogatást tett vezető kúriai tisztségviselőknél, felkereste a római magyar kolóniát és a menekülttáborokat. Amikor a pápa február 21-én a nyilvános konzisztóriumban a bíborosi birétumot Mindszenty fejére tette, a hívek tapsban törtek ki, és a pápa így szólt: Éljen Magyarország," De latinul hozzátette: "A harminckét kardinális közül te leszel az első, akinek vállalnia kell a bíbor szinnel jelzett vértanúságot".

Miközben Mindszenty bíboros igyekezett a vallásos élet elmélyítésével a nemzetet az elkövetkezendő még nehezebb évekre előkészíteni és evangélizációs programja - Boldogasszony Éve 1947-1948 - a hívek körében hallatlan visszhangra talált-", addig az államhatalom fondorral és erőszakkal egyre inkább kommunista befolyás alá került. 1946. február l-jén Magyarország köztársaság lett, egy egész sor önkényes törvénymódosítás és miniszteri rendelet korlátozta a polgári és egyházi jogokat. Az egyházellenes harc minden erővel megindult.

Mindszentynek mégis sikerült 1947. június 13. és július 11. között Kanadába utaznia és az ottawai Mária-Kongresszuson, amire meghívót kapott, részt vennie. Természetesen kapcsolatba lépett számos egyházi és világi vezető személlyel, meglátogatta az ottani magyar plébániákat és közösségeket, valamint segélyt kért amerikai segélyszervezetektől (National Catholic Welfare Conference, NCWC). Mindenütt ünnepelték, az amerikai püspökök pedig együttérzésükről biztosították. Hazatérése után így nyilatkozott: "A világ szeme rajtunk, a hetven százalékot kitevő magyar katolicizmuson nyugszik. Rajtunk nyugszik azért is, mert látja a világ katolicizmusa -amely több mint ötszáz milliót tesz ki -, hogy itt Magyarországon élő és tevékeny hit van, és hogy a magyar katolicizmus rendületlenül halad a Krisztus által megjelölt úton." Mindszenty elérte célját: a világ figyelmét a szorongatott magyar egyházra fordította. XII. Piusz pápa a kibontakozó egyházüldözés idején csak kétszer fordult a magyar katolikusokhoz.

1948. március 25-én "Hungricae gentis fides" apostoli levelében12, amelyben a máriapócsi templomot basilica minor rangra emelte, méltatta a magyar nép vallásosságát, majd 1948. május 30-án a 34. Eucharisztikus Világkongresszus tizedik évfordulóján rádiószózatot intézett a magyar hívekhez. Ebben felszólította a budapesti bazilikában és körülötte összegyűlt mintegy kétszázötvenezer hívőt, hogy a nehézségek és üldözések ellenére is ragaszkodjanak hűségesen az egyházhoz.

Az egyházellenes harc a tefőfokra hágott. Amikor a kompromisszumra nem hajlandó Mindszenty és a kormány között a feszültség szinte elviselhetetlen lett, a jezsuita rend sürgetésére Czapik Gyula egri érsek beleavatkozott az eseményekbe. Czapik többször is találkozott a hatalom képviselőivel és miután röviden a prímást is informálta, Esty Miklósv' kíséretében 1948. szeptember 20-án Rómába utazott. Azonnal érintkezésbe lépett XII. Piusz bizalmas emberével, P. Robert Leiberre115, a pápai államtitkársággal , valamit Domenico Tardini és Giovanni Montini szubsztitútusokkal. Czapik érsek Páter Leiber tanácsára összeállított egy promemóriát is a tervezett pápai kihallgatás céljára. A promemória tartalmazta nemcsak a magyar kormány sérelmeit és kívánságait, hanem már a Vatikánban elfogadott irányelveket is.

Páter Leiber ugyanis már kétszer is informált a a pápát, aki megadta az intézkedésekhez a beleegyezését. Ezek között az is szerepelt, hogy a magyar egyházi viszonyok rendezése érdekében a pápa apostoli vizitátort - a korábbi nunciu st, Angelo Rottát és annak munkatársát, Giuseppe Canarit - küldi Magyarországra. Czapik érsek szeptember 29-én Castell Ganolfóban személyesen is referált XII. Piusznak a tervekről. Czapiknak azonban a következőkben az volt a benyomása, hogy a két szubsztitútus álláspontja eltérő. Míg Montini tartózkodóan és differenciáltan nyilatkozott, addig Tardini Mindszenty álláspontját képviselte: Nincs értelme a kommunistákkal tárgyalni, mert semmiféle ígéretüket nem tartják be. Czapik kérdésére, akkor mit tegyenek a magyar püspökök, azt válaszolta, legyenek mártirok'. Czapik érsek október 4-én érkezett haza, a magyar hatóságok azonban már nem értettek egyet egy aposteli vizitátor küldésével, támadásukat inkább Mindszenty ellen összpontosították. Hogy tervét megmentse, Czapik elnyerte a kormány beleegyezését, hogy Mócsy Imre jezsuita professzort Rómába küldje. Mócsy a kormány egy ún. "Gentiemen's Agreement" ajánlatával érkezett Rómába: A kormány egyetért egy apostoli vizitátor küldésévei, de Mindszenty ellen pert indít. A római magyar követ azonban december 17-én a kormány ajánlatát visszavonta. Így Mócsy páter római küldetése is célt tévesztett. Erről őmaga 1949. január 17-én a magyar püspöki kar ülesén számolt be. Mint mondta, a Vatikán azt üzente: a püspökök legyenek bátrak és erősek, Tardini pedig december 28-án a püspöki kar kötelességét ebben látta: "protestare, protestare" és Czapik érsek javaslatait teljesen elvetette.

Közben 1948. december 26-án Mindszenty bíbo- rost letartóztatták. Miközben összeesküvés, hazaárulás, kémkedés és devizacsalás vádjával perbe fogták, addig a kormány felszólította a püspöki kart, hogy az egyház és állam közötti viszony rendezése érdekében konzultáljon vele, és a Vatikánt értesítette, hogy hajlandó Mindszenty ügyében tárgyalásokat folytatni. A Szentszék először a Konszisztoriális Kongregáció december 28-i dekrétumával válaszolt. Ebben mindazokat a legsúlyosabb kiközösítésnek vetette alá, akik a prímás letartóztatásában részt vettek és őt fogva tartják. Ezután XII. Piusz 1949. január 2-án "Acerrimo maerore" apostoli levelével fordult a magyar püspökökhöz. Ünnepélyesen tiltakozott a prímás lefogása ellen - ami nemcsak a vallás, hanem az emberi jogok meggyalázása is -, méltatta Mindszenty hitvallását és harcát az egyház szabadsága éredekében, és felszólította a püspököket, hogy egységesen és tántoríthatatlanul álljanak ki az egyház érdekében és teljesítsék főpásztori kötelességüket még akkor is, ha életüket kellene feláldozniuk.

A magyar kormány ajánlatára a Vatikán 1949. január ,4-én a L'Osservatore Romanóban így nyilatkozott: "Ertesüléseink szerint a magyar kormány a Szentszék tudomására hozta, hogy függetlenül Magyarország hercegprímásának ügyétől, a magyar kormány fenntartja azt az óhaját, hogy megegyezést hozzon létre a katolikus egyházzal és a Szentszékkel. A Szentszék a fenti közlésre a következőket felelte:
1. Érthetetlen, hogyan lenne összeegyeztethető a Szentszékkel való megegyezés állítólagos vágya azzal a bánásmóddal, amellyel egy érseket, prímást és bíborost illettek, amely bánásmód magára a Szentszékre is sérelmes.
2. Mint nyilvánvaló, a Szentszék álláspontja az, hogy az egyház és a lelkiismereti szabadság jogait mindenütt tartsák tiszteletben, tehát nem csupán a kultusz-szabadságot, hanem az igehirdetés, a hitterjesztés, a katolikus hitoktatás, különösképen pedig az ifjúság keresztény szellemben való nevelésének a szabadságát is" . Ennek a nyilatkozatnak az értelmében az elárvult püspökkari konferencia - amely pedig 1948. december 16-án Mindszenty elnökletével még hajlandó volt a kormánnyal tárgyalni - megtagadott a kormánnyal mindenféle tárgyalást. A kommunisták belátták, hogy a Vatikánnal semmiféle megegyezés nem lehetséges, ezért előkészítették Mindszenty kirakatperét. A prímás tizenhat napi szüntelen kihallgatás és kínzás után összeroppant, így ellenállás nélkül lehetett őt egy speciális droggal való kezelésnek alávetni. Mindszenty egy primitív és nyilvánvalóan diktált vallomást írt alá, majd testileg-lelkileg teljesen összetörve 1949. február 3-án, 4-én és 5-én bíróság elé állt. A bíróság bűnösnek találta és életfogytiglani börtönre ítélte.

A kirakatper világvisszhangot váltott ki. A szabad világ igazságügyi gyilkosságnak és az évszázad botrányának bélyegezte. XII. Piusz pápa február 15- én titkos konszisztóriumot tartott. Beszédében előbb a per előzményeivel, annak okaival és a letartóztatás körülményeivel foglalkozott, majd magával a perrel. Megállapította, hogy ennek célja a magyar katolikusok megrendítése, megfélemlítése volt. Mindszenty fizikai és pszichikai állapota - mondotta - érthetetlen titkos ráhatások nélkül. Egy vasakaratú és természetű férfi hirtelen olyan gyönge és szellemileg tétovázó ember lett, hogy viselkedése nem őt magát, hanem vádlóit vádolja. Majd így folytatta:

"De ma, miközben az ügy odáig fajult, hogy ezt az igen érdemes főpapot a legnagyobb gyalázattal illették, közönséges bűnözőként életfogytiglani fegyházra ítélték, ezt az ünnepélyes tiltakozást előttetek is meg kell ismételnünk. Erre indít Bennünket az egyház szent jogainak sérelme, amelyek védelmében Esztergom bíboros érseke erős lélekkel és rettenhetetlenül fáradozott, ezenkívül a szabad népeknek és szabad nemzeteknek egyhangú állásfoglalása, amely beszédekben is írásokban azoktól is, akik a közhatalom tekintélyét élvezik, és még azoktól is, akik nem tartoznak a katolikus egyház kötelékébe, mindenfelől megnyilatkozott" .

1949. február 16-án fogadta XII. Piusz a Szentszéknél akkreditált követeket. A diplomáciai testület dozenja, Carlo Arrongo Vélez, Kolumbia nagykövete fejezte ki a testület sajnálkozását a Mindszenty-perrel kapcoslatban, mire a papa egy beszédben válaszolt. Ebben különösképen a per embertelen előkészítését és lefolyását ostorozta, és felszólította a világ közvéleményét, hogy járjon közbe az igazság, az emberies- ség és szolidaritás érdekében.

1949. február 20-án a Szent Péter templomban a pápa újra a Mindszenty-perről beszélt." Megállapí- totta, hogy ez csak egy láncszem az újabb egyházül- dözés történetében. A totalitárius rezsimek buzgó tanítványaik a régi egyházüldözőknek. Ezek olyan egyházat akarnak, amelyik hallgat, amikor szólnia kellene, amelyik Isten törvényeit figyelmen kívül hagyja, amikor azokat megvédenie kellene. Olyan egyházat akarnak, amelyik alkalmazkodik, szolgai, és az emberi jogokat nem védi. A pápa olyan körül- mények között - mondta - nem hallgathat, amikor az egyház és a vallás jogait lábbal tiporják.

A Mindszenty-ügy 1949. április 5-én az Egyesült Nemzetek Közgyülése elé is került. Ez 43 szavazattal 6 ellenében elítélte a magyar kormány eljárását és mint nemzetközi sérelmet bélyegezte meg.

Mindszenty letartóztatásával és elítélésévei a magyar katolikus egyház igen szomorú, ez ideig legtragikusabb történetébe lépett. Magyarország 1949. február 2-án szovjet mintára Népköztársaság lett, és néhány hét múlva az ún. vasfüggöny felállításával az országot Nyugattói hermetikusan elzárták. A május 15-i meghamisított parlamenti választással a kommunista párt teljes önkényuralomra jutott. A Szentszék, amelyik még 1948-ig a L'Osservatore Romano tudósítója és az NCWC révén még direkt információhoz jutott Magyarországról, ezután már csak a nyugati - elsősorban olasz - követségeken keresztül jutott hírekhez. A püspöki kar és a Szentszék közötti kapcsolat is megszakadt, még a levelezés sem volt lehetséges, és a Vatikán hivatalos lapja (Acta Aposto- licae Sedis) sem juthatott be Magyarországra.

A kommunista kormány folytatta egyházüldöző politikáját és kényszerítette a püspöki kart - nem utolsó sorban többezer szerzetes és apáca deportálá- sával-, hogy 1950. augusztus 30-án egy ún. megálla- podást írjon alá. A Szentszék nem értett ezzel egyet. A pápai államtitkárságról Tardini már előbb értesítette Grősz József kalocsai érseket, a püspöki kar elnökét, hogy egy megegyezés az Apostoli Szentszék jogkörébe tartozik. Az okirat aláírása után a magyar püspöki karhoz október 9-én egy "monitumot" intézett a Szentszék, amelyben az állt, hogy a Szentatya fájdalommal értesült a megállapodásról, és leszögezte, hogy a püspöki kar túllépett jogkörén, mert az állam és egyház viszonyának rendezése a Szentszék illetékességébe tartozik. A püspökök kijelentése, hogy a megegyezéssel nem akarták a Szentszék jogait csorbítani, nincs a szövegben és a sajtó sem közölte. A püspöki kar súlyos terheket vállalt magára, míg a kormány csak nyolc katolikus iskolát adott vissza. Egyéb ígéreteit pedig az alkotmány amúgy is biztosítja. A megállapodás elvei az egyház tanaival összeegyeztethetetlenek. A szerzetesrendek feloszlatásával a püspöki kar veszélyes engedményeket tett. Elismerte a monitum az egyház nehéz helyzetét, de figyelmeztette a Szentatya nevében a püspököket az egyház jogainak védelmére.

A következő öt nehéz évben a Szentszék Magyarországot illetően semmilyen iratot nem adott ki. Csupán 1956. június 29-én fordult egy apostoli levélben XII. Piusz a szocialista államokban élő hívekhez. Ebben arra kérte őket, hogy minden üldözés és szenvedés ellenére tartsanak ki hitükben.

A magyar forradalom és szabadságharc kitörése után Piusz pápa október 28-án egy rövid enciklikában - "Luctuosissimi eventus" - fordult a világ közvéleményéhez, és kérte a híveket, hogy imádkozzanak Magyarországért. Október 31-én táviratban üdvözölte a kiszabadított bíboros-prímást. November 1-jén pedig újra egy enciklikával - "Laetemur admodum" - fordult a világegyházhoz, és reményének adott kifejezést, hogy Magyarországon és Lengyelországban a dolgok jobbra fordulnak. A szabadságharc leverése után XII. Piusz újra egy enciklikával - "Datis nuperrime" - jelentkezett." Ebben többek között azt is írta: "Hungaricae gentis cruor clamat ad Deum - a magyar nép szenvedése az égbe kiált". A magyar sorsról szólt a pápa november 10-i rádióbeszédében és a decemberi karácsonyi rádiószózatában is.

A Szentszék azonban nem maradt puszta szavaknál. 1957. január 21-én a S. Congregatio Concilii a pápa egyenes utasítására név szerint kiközösítette a kommunistákkal kollaboráló békepapi mozgalom vezetőjét, Beresztóczy Miklóst, és kiközösítette mindazokat a (béke)papokat, akik a hivatalos püspöki rendelkezéseknek ellenszegülnek. Ugyanakkor a püspökök által rendreutasított (béke)papokat egyházi hivatal viselésére alkalmatlanoknak ("inhabiles") nyilvánította. 1957. július 16-án ugyanez a kongregáció a pápa nevében felszólította mindazokat a papokat, akik politikai szerepet vállaltak. hogy hat hónpon belül mondjanak le azokról, különben automatikusan a legsúlyosabb kiközösítésbe esnek ( "excommunicatio ipso fact o speciali modo Apostoli Sedis reservata").

Az érintettek azonban nem reagáltak. Márcsak azért sem, mert a pártállam gondoskodott arról, hogy semmiféle értesítést a Szentszéktől ne kapjanak. A kongregáció ezért 1958. február 15-én név szerint kiközösítette a parlamenti képviselőséget betöltő bé- kepapokat: Beresztóczyt, Horváth Richárdot és Máté Jánost, és kijelentette, hogy a kiközösítést csak akkor fogják feloldani, ha politikai tevékenységükről le- mondtak és őszinte bűnbánatot tartottak.

A magyarországi eseményekkel kapcsolatban rá kell mutatni arra, hogy XII. Piusz pápa megalkuvást nem ismerő politikájával a kommunizmussal szemben teljesen elődei nyilatkozatai szerint cselekedett. Mindenekelőtt XI. Piusznak 1937. március 31-én kiadott, a kommunizmust elítélő "Divini Redemptoris" enciklikáját tartotta szem előtt, amelyben a pápa óvta a híveket a kommunista csalárdságoktól, és megtiltott velük bármiféle kapcsolatot. A papa szó szerint ezt írta: "Gondoskodjatok róla, Tisztelendő Testvérek, hogy a hívek ne essenek tévedésbe. A

A kommunizmus velejében rossz, és semmiféle területen sem szabad a kommunizmussal együttműködni. Még akkor sem, ha valaki a keresztény kultúrát meg akarja menteni, és ha egyes rászedettek a kommunizmus győzelméhez hozzájárulnak, mert ők lesznek tévedésük első áldozatai. Minél inkább régebben és nagyobb mértékben keresztény egy ország, amelybe a kommunizmus be tud szivárogni, annál kegyetlenebbül fogják ott az istentelen emberek gyűlöletüket kitombolni" . XI. Piusz tehát megtiltott mindenféle párbeszédet a kommunistákkal.

Amikor pedig a Szovjetunió a II. Világháború végén egész Kelet- és Középkelet-Európát legázolta és megszállta és a kommunista ideológia még a nyugati világot, elsősorban Olaszországot is elözönleni lát- szott, XII. Piusz pápa 1949. július 1-jén a Szent Officium által kiadott dekrétumban mindenkit ki- kiközösített, aki belépett a kommunista pártba vagy azt támogatta, kommunista könyveket és sajtótermékeket terjesztett, írt vagy olvasott, és megtiltotta a kiközösítetteknek a szentségek kiszolgáltatását. Egyúttal egyházi fenyítékkel sújtotta a kommunisták által az egyházba becsempészett romboló csoportokat, mint a lengyel Pax vagy a magyar békepapi mozgalmat."